Ákombákomos betűkkel felrótt címek: Ibrahimok, Ruhik és Durmusok várják évek óta bizakodóan, hogy levelet hozzon a postás Magyarországról. Várhatják. Ahogy az az erdélyi cigány asszony is, akit a templomkertben kellett megörökíteni. Képtelen vagyok kidobni az útinaplókból kihulló-kikandikáló, hamarjában szakított csomagolópapír- és újságdarabkákat: lelkiismeret-furdalásunk életben tartóit.
Őrzöm őket – afféle fordított búcsúcédulaként.
Polaroid
Az elmúlt tizennyolc esztendőben, amióta együtt utazunk G.-vel, hány embernek fogadtuk meg tetovált homlokú marokkói berber nyanyától jörük nomád fokhagymaáruson át szégyellős núbiai tevehajcsárig, hogy elküldjük a róla készített fotót!
Hazajöttünk, aztán…
Ám hat évvel ezelőtt megtaláltuk a megoldást, egyben a tökéletes ajándékot – pontosabban eltanultuk az ötletet alkalmi útitársainktól. Törökország iráni határvidékén, Dogubeyazitban – kalandos nászutunk tankokkal szegélyezett kurd állomásán – szokásunkkal ellentétben szervezett túrára adtuk a fejünket: útban az Ishak pasa-szerájhoz és Noé bárkájához („csak kibukkant a ködből” – jegyeztem néhány óra múlva a vendégkönyvbe) megálltunk az Ararát lábánál egy elképesztően szegény kurd pásztortelepülésen, amely lerombolt örmény házak helyén épült. Az udvaron néhány centiméteres láncon kölyökkutya reszketett a zuhogó esőben, melytől málladozott a szárított trágyából tapasztott kerítés. Bokáig merültünk a szaros sárban. Meg nyakig a szennyes történelemben: a kedves invitálásnak engedve a szerény hajlékban teáztunk, s az örményirtásról, kisebbségi tragédiákról folyt a szó. A dzsipben még nem túl jó benyomást keltő, westerncsizmás, de „gyanúsan egzotikus”, dús szemöldökű amerikaiakról kiderült, a „témában” nagyon is érintett örmények, újságoknak fotóznak, és úti könyvet írtak Örményországról. Egyikük Los Angelesben élő környezetvédelmi mérnök, másikuk Jerevánban jogászprofesszor. Profi fényképező-apparátuk mellett ott lapult hátizsákjukban egy polaroid gép is: nem könnyelmű, betarthatatlan ígéretek röpködtek, kézzelfogható felvételeket csodált a kurd család. Ott és akkor.
Sárga taxival zötyögünk a sztyeppén, úttalan utakon: a török–örmény határon lévő romvárost, Anit és a környékén szétszórt apró kurd falvakat kocsikázzuk végig. Már az induláskor ráhajtunk a piacon egy rossz helyre pakolt halas ládára, de „problem jok” (nem probléma) – vidám sofőrünk rögtön intézkedik. Istállónak használt, düledező kolostoroknál, vetőmaggal teli hajdani örmény templomoknál időzünk – mégsem vagyunk lehangoltak. Jólesik a hideg, kissé ló ízű ajran is, mellyel Bagnair Monasteryben vendégelnek meg bennünket a belterjes, ám annál nyitottabb szívű közösség tagjai, akik tiszteletünkre szaladtak össze. Egymás kezéből kapkodják a polaroid fotókat, álmélkodva kuncognak, amikor felismerik élethű másukat. Lendületes taxisunk, Zeki sem tétovázik: kitárja az első ajtókat, felpattan a motorháztetőre, és „mesteremberes önelégültséggel” pózol a kamerának. Két fényképet is kicsikar tőlünk, nem titkolja: mostantól szélvédőjén e „csok güzel” (nagyon szép) felvételekkel reklámozza magát. Ez már egészen kontúros, e nyár eleji élmény.
Yesemekbe igyekszünk, a hettita szoborparkba, amely a Közel-Kelet legnagyobb ősi szoborműhelye volt. Hétszáznál is több alkotást találtak itt a megmunkálás különböző fázisaiból: szfinxeket, hegyi isteneket napábrázolással, „mackóembert”. Már megszoktuk a gyakori igazoltatást, hisz bérautónkkal a szíriai határ mentén közlekedünk. Egy félig kiszáradt víztárazónál gyapotszedők integetnek. Csoportkép az önfeledt brigádról, 2007-ből.
Ballanában a félig figiráb, félig kenzi Szalah házában fekete núbiai asszonyok sürögnek körülöttem. Nem utasíthatom vissza kívánságukat: hagyományos viseletükben, kendőbe bugyolálva szeretnének látni – és táncukra tanítani. A családfő régi kardjával büszkélkedik. G. kattintgat, csak az apró fiúcskák vannak kissé megilletődve. Mikor is? 2007 telén „kergettük” a magyarábokat Dél-Egyiptomban.
Utazzunk bibliai tájon, járjunk selyemkereskedők nyomában, vándoroljunk kalibáról kalibára az ezervirágú gyimesi hegyekben – úgy hívja elő az emlékezet a történeteket, ahogy lassan körvonalazódtak a boldog, elégedett arcok az ajándékként adott polaroid fotókon.
Imre, a Szahara ördöge
Pszichológiai szempontból megtudtam valamit az életről és a könyvekből: soha ne menjé’ a múltba – ezzel az életbölcsességgel ajándékoz meg bennünket Imre Kovacs, azaz Kovács Imre, aki fején hetykén félrecsapott piros fezével és ütött-kopott gitárjával olyan, mintha valami Atatürk utáni török képeskönyvből lépett volna elő. Üldögélünk szilvapálinkánk mellett Szarajevó bazárjában, a kocsma ablakából fázósan bámuljuk a nyirkos sikátorokat, és hagyjuk, hogy Imre aga dalai magukkal sodorjanak.
Magyarokat jöttünk felkutatni Bosznia-Hercegovinába; s már végeztünk az interjúkkal, a háborús temetők, a „magyar” mecset fotózásával, amikor a nyüzsgő csarsiában elénk perdült egy szikár, olajosbarna képű fickó, és heves velkámozással már cibált volna bennünket a nem túl bizalomgerjesztő kisvendéglő felé, amelynek „kerítője” volt. Hagyjuk a fenébe, mondtam ingerülten a türelmesen figyelő A.-nak, mire a férfinak felcsillant a szeme:
– Magyarok? Én is.
Na, szép próbálkozás, morogtam, és hátat fordítottam neki. Szarajevóban csupán néhány tucat nemzettársunk él, sokan már nem is beszélik anyanyelvüket. Ráadásul a muzulmán világban mindenki ezer nyelven képes egyetlen csábító mondatot a füledbe trombitálni, hogy lépre csaljon.
– Imre. Imre Kovacs. Ez vagyok én – a fezes alak nem tágított. Megtorpantam. Egy perc múlva arra eszméltünk, hogy Imre aga kocsmájában ülünk, és dzsinnjeivel hadakozunk:
– Lelencbű’ egy gyerek, ez vagyok én. Mostohaapám macedóniai török, anyuka vajdasági magyar. Ő nem bírt születni gyereket, ezért szenzáció-misztérió álomba merült: egy ember fehér szakállal mondta Erzsébetnek, „megmutatom a lelencbe’, ez lesz a te gyereked.” Reggel fölkel Ismet, a mostohaapám, mondja neki anyám: Ismet, megyünk a gyerekemet fölvenni. Úgyhogy a szabadkai lelencbe’ mutassák a szép kislányokat, aztán éngemet, magyarul megmondva szarba-húgyba, de rám mutat Erzsébet: ez lesz az én fiam. 1955-től jó gyerekperiódusom volt, kiiskoláztak. Jó életem volt, de megnősültem 1974-be’. Hentes is vagyok, meg minden vagyok. Tíz nyelvet tudok, sokat sétáltam a világba’. Voltam Nyú Dzsörzi, Kalifornia and Texasz, Lendon, leghoszszabb ideig Isztambulban és Antalyában trevöl édzsönszinél dolgoztam. A nyomort az életemben megláttam, és 1977-től kezdve megkezdődött az én tragédiám, mer’ a feleségem más emberrel találtam. A gyerekemnek az eszméletit kimosta, úgyhogy elveszítettem mindenemet. Nem engedték az unokámat meglátni… Meséljünk most egy kicsit pozitív szempontból is!
Kovács Imre szemét törölgetve elkéri cigarettásdobozunkat, amelyből kínáljuk, és kissé nehézkesen, de rátartian felolvassa a feliratot:
– A dohányság korábban halnak, a dohányzás súlyosan károsítja az ön és a környe-ze-tében élők egésségét. Szóval tökéletesen én magyar vagyok, és büszke vagyok. Totálisan használom a magyar nyelvet, sokat olvastam, mert genetikai talent vagyok a nyelvekben. Gárdonyi Géza Egri csillagok, há’, totálisan elolvastam. Meg a József Attilát. Írok, meg kompozítor vagyok. Rokk- és blúzgitáros. Tegnap is voltak itt a Bácskábúl, eldaloltam nekik a Hideg szél fúj, édesanyámat:
Hideg szél fúj, édesanyám / Hozza kija kendőt / De még az éjjel fölkeresem / A régi szeretőm. // De kijállok a kapujáááába / Kibeszélgetem magamat / Véle uto-ljááára.
Sűrű cigarettafüstben énekel Imre, népies stílben, fejhangon, gitárját magához szorítva. Bluesban folytatja:
Édesanyám, gyere már, gyere, gyere, kisangyalom, édesanyám, gyere már, gyere, édes magzatom. Én árva vagyok, én árva vagyok, áááááh. (Vad gitárszóló.) Szóval, mikor én nem leszek, akkor tudod, ki volt a te barátod. Édesanyám, gyere már, gyere, a te kék szemeidben látom, látom, útba’ voltam, elnézést kérek, édes Erzsikém, Erzsikém.
– Ez volt a kompozícióm, amit akkor szereztem, amikor az édes-mostohaanyám volt az inszpirációm – fűzi hozzá. S újra bluesba csap:
Én is vagyok egy utcai bitang / én is vagyok egy utcai bitang / de jó szívem van, hogy mondják az emberek / tökéletessen magyar vagyok / ééén magyar vagyok / ééén, büszkesége az egész világnak.
– Más nyelven is komponál?
– Totálisan.
– Merre járt a nagyvilágban?
– Bementem Rio Grandéba, Mehikóbó’. Feketén. Hm. Roki Balboa vagyok. A Szaharába’ fata morgánát, inszinuációt csinálok. Abszolútisse. Mexikóban kezdtem és Isztambulban végeztem be az életem.
– Mexikóban mit csinált?
– Nem tudom. Hát, gyerekek, nagyon örülök. Lehet, hogy Magyarország Kovács Imrérűl hall valamit.
– Hall, ha mond valamit Mexikóról, hogy mit csinált ott.
– Egy mexikói kislánnyal megismerkedtem, aki kicsit nagyobb éntűllem, mán anatómiai szempontbúl – Kovács Imre aga szélesen vigyorog –, beleszerettem, meg mit tudom én, só mászt gó on, mondja Freddy Mercury, s akkor feketén bementem Junájtid Sztétsz. Azt mondták Mexikóban a lányok, Dzsákomó Kaszanova vagyok. Gitároztam utcazenészként, dolgoztam mindent, szeretek dolgozni. Hogy mentem ki Jugoszláviából? Az top szikret. Pszichológiai szempontból, amikor rossz szituációban vagy, akkor nevessél! Amikor maximálisan jó szituációban vagy, akkor sírjál! Ennek a neve jin meg jang. Okkupálom magamat transzcendentál meditációval. Csakra, bioenergia. Hát, örülök! – koccintunk. De Imre aga arca megint elborul. – Most csak három éve élek Szarajevóban, előtte Isztambulban voltam. Ez a jó dinamikus életem totális tragédia lett, akkor utcai ember lettem, klosár, mert a fiam kidobott januárban. Genetikai szempontbúl ezek a bosnyákok kicsit nagyon durvák, csak várom a pillanatot, amikor valahova elmehetek. Gondoltam, Magyarországra, mert van nyanyukám Újszegeden. Mi a nyanyukám? Hiszen magyarul beszélek! Az anyukám testvérének a lánya, az unokahúgom, na. Most menedzser vagyok, és zenézek dzseszt meg blúzt éttermekben – kicsit szerencsésebb vagyok. Most én segítek az embereknek. Naplót írok mindennap, olyan nyelven, ahogy jön az emóció – angolul, makedónul, törökül, magyarul is.
– Ismeri Csontváryt? Maga némiképp rá emlékeztet… – kérdezzük Kovács Imrétől búcsúzóul.
Ismerem, ő a blúz. Csupa improvizáció. Az én inszpirációm, hogy a magyar: isten! Hallgassák, elgitározom:
Édesem, gyere már egy kicsit / én nem vagyok durva / de valamikor ideges vagyok / né haragudjá’, édesem / magyarok vagyunk / maaaaagyarok vagyunk / magyarok vagyunk.
Apró szentek
Sokat gondolok Kukoricás Péterékre. A délcegen lovagló csángó öregember fia hat árva porontya mellé hetekre minket is unokájává fogadott a Gyimesekben. Akkoriban még csak próbálgattuk körmeinket: önjelölt ifjú néprajzosként olcsó diktafonnal és Zenit fényképezőgéppel felszerelkezve jártuk a Székelyföldet, hogy történeteket, népszokásokat, babonákat, zenét és táncot gyűjtsünk. Hogy megtanuljuk, hogyan lehet „gyufázással” levenni rólam a „csömört”, esetleg „babozással” kikémlelni, hány gyerekünk születik.
Több mint tizenöt év elteltével sem tudom megindultság nélkül felidézni azt a pásztoridillt, amelyet a felsőloki család hegyi kalibájában éltünk meg. A háromévesforma, pirospozsgás, gumicsizmás Béci, akiből egy szót sem lehetett kipréselni, mindig valamilyen állattal tűnt fel a hóna alatt: hol egy malacot szorongatott, hol egy kacsát kapott föl az udvaron, máskor meg nyulat „dédelgetett”. Az egypetéjű ikrek, az akkor tízéves Pista és Attila, bár természetük nagyon is különbözött, teljes harmóniában mindent együtt csináltak. Kánonban mondták nekünk magnószalagra a Mátyás anyját, és egymással versengve kedveskedtek a Magyarból jött egyetemista lánynak: szamócaszedés után egyikük a bal, másikuk a jobb kezemet mosta a patakban. A már csinoskodó Ilonkának meg Kleopátra-frizurát kellett vágnom, épp, amilyet én viseltem. De a következő nyáron a kezit csókolom, kisasszonykával köszönő Kati néni G.-nek adta Péter bácsi gyimesi posztókabátját, mert az öreg mesélőnek már nem volt szüksége rá.
Bár szinte mindig ketten kerekedünk fel, ritkán vagyunk kettesben. Első arab világbeli – meglehetősen rázós – utunkon, amelyen még az Atlasz-hegységbeli Ourika vizét is megitatták velünk a berberek, talán 1995-ben, a marokkói Fezben például egy kedves tizennégy éves fiú ajánlkozott vezetőnek: Aziz több nyelven beszélt, és bennfentesen mozgott a sikátorokban. Női és férfi közfürdők, a kelmefestők és a tímárok szukja, medreszék, Korán-iskolák, mecsetek nyíltak a szűk utcájú medinában, mely talán jobban is föltárulkozott, mint amennyire nyugati turistának szabad. Az értelmes fiatalember megmutatta Fatime rontásűző kezét az ajtókon, időnként pedig úgy eltűnt, mintha soha nem is lett volna: Marokkóban ugyanis a rendőrök keményen elbánnak a nem hivatásos turistakísérőkkel, máskor meg a markosabb konkurencia elől kellett iszkolnia. A délutánra megbeszélt randevú már nem jött össze, mert minket nyelt el a város, ám ekkor elénk toppant egy manó – nem lehetett több négyévesnél! –, és felajánlotta szolgálatait, angolul. Majd elolvadtunk: nekünk csak ő kell! Petit Aziz, így hívjuk, mert nem árulta el a nevét, büszkén vonult előttünk: „Abunáj, abunáj!” (Vigyázz, vigyázz!), kiáltotta aggodalmasan, ha az öszvérrel behajtani tilos tábla ellenére mégis elszáguldott mellettünk egy-egy terhétől roskadozó csacsi. Elvitt minket a Batha Múzeumba, aztán egy medreszébe is bekukkantottunk: épp imaidő volt. Elválásunk után egy órával újra összefutottunk: már szotyizott keresetéből. Kézfogással üdvözölte G.-t, ahogy a felnőttektől elleste, és csak vonakodva fogadta el a csokoládét, amelyre meghívtuk.
A közép-anatóliai Güzelyurtban, 2002-ben találkoztunk legkisebb vigyázóinkkal: egy nyamvadt zseblámpával merészkedtünk le a több emeleten kanyargó, sötét föld alatti városba, ám biztonságban éreztük magunkat, mert tudtuk, hogy a bejáratnál egymás kezét fogva ott kuporog két megszeppent, mezítlábas fiúcska – lehettek vagy kétévesek –, és ha baj van, segítséget hoznak.
A mi szurtos, apró védőszentjeink.
Ábrahám kebelén
Az új évezred elején szerettünk bele Törökországba. Olyan mély és mindent elsöprő szerelem volt ez, hogy 2003-ban nászútra is o
origo.hu
Lentitől Balassagyarmatig okoz gondot a havazás
