Egy vándorasztalos viszontagságai

„Nincsen már meg a cigánynak a nemzetsége. Se a lova, kocsija. Se a sátorja. Elment, elmaradt. Minden elmaradt.” Tömörkény István: Ez is elmúlik

Mestermunkák. A marcali kórház híres lépcsője. A cikkben említett helyszíneken kívül Rostás Árpád tevékenykedett a régi Nemzeti Színház, a Színháztörténeti Múzeum, a kőbányai és a Dohány utcai zsinagóga, a budai Kaszinó, a pesti Klotild-palota, a svéd nagykövetség és a Német–Magyar Egyetem, a Rákóczi úti Volksbank és a Szent Gellért-fürdő, továbbá a székesfehérvári Hiemer-ház, a kaposvári Stühmer cukrászda és a szombathelyi Serház famunkáinak felújításában. A kivonatos lista forrása több internetes honlap, köztük a C-Press hírügynökségé. fotók: tóth tibor

Ez volt az én bibliám – teszi rá a kezét az alacsony talapzaton fekvő, kőből faragott könyvre Árpád. – Ide jöttem imádkozni, hogy jöjjön el értem az édesanyám – mondja csendesen. A nyitott könyv lapjait barnás penész borítja az évszázados esőtől, hótól, a szobor lassan elsüllyed a mohos fűben. – Ez az egyetlen könyv, ami megmaradt a könyvtárunkból – szólal meg László úr, a kert gazdája. Öreg tiszafák, nagyra nőtt puszpángbokrok mellett állunk a kastély udvarán. – Ezt a részt az idén tisztítottam ki, teli volt gazzal. Ültettem egy sor új fát is – mutatja büszkén. Kattog a fényképezőgép a borús decemberi délutánon, Nágocson vagyunk látogatóban. Vendéglátónk magas, jó kedélyű fiatalember, öltözete után kertész is lehetne. A hétszáz éves Zichy család sarja, Árpád illendően gróf úrnak szólítja. A két fejjel alacsonyabb, mokány férfi sötét öltönyt visel, széles nyakkendőjével, fényes fekete cipőjével ő van az alkalomhoz öltözve. Most ő a főszereplő, róla szól a történetünk.
Árpád 1966 nyarán, négyéves korában került ide, a kis somogyi falu kastélyába, Kaposvárról. Addig a megyeszékhelyen nevelkedett, ott is született, az anyja bent hagyta a kórházban, soha nem látta, a szülei nevét sem ismeri, azt sem tudja, vannak-e testvérei, s ha vannak, hányan, merre lehetnek. Kerek tíz évig élt a kastélyban, ami 1949-től – amikor az állam elkobozta a Zichy grófoktól – elhagyott, árva gyermekeknek adott otthont. Árpád elmeséli, micsoda csárdás pofont kapott kisfiúként, amiért nem mosta meg a somot, amit a nevelő szedetett magának vele, de a kastély folyosóján, termeiben járva már otthonosan, elmerengve mutogatja, hol volt a szobája, merre volt az ebédlő. Az emeleti ablakból jól látszik a szemközti dombon álló, nagy barokk templom, ahol először látott életében festett-faragott képet, oltárszobrot, szépséges fabútort. – Ez volt a legszebb, amit gyerekkoromban láttam – mereng el –, mintha valami égi csuda lett volna. Soha nem felejtem el.
Elköszönünk a gróf úrtól, átsétálunk a kastély parkján megnézni az iskolát. A hatalmas fák között alig látszik a földszintes, csupa ablak pavilon. Bizarr ellentéte a klasszikus úrilaknak, a hetvenes évek elején készült. Ide jártak át az intézetisek. A folyosón megtaláljuk az 1976. évi tablót, ott látható Rostás Árpád képe, szerepel rajta két Orsós fiú is. Róluk nincs hír, egy szép arcú, szőke kislány azonban mindjárt „életre kel” a régi fotóról: Schmidt Máriával a folyosón találkozunk. Ő ma az iskola vezetője. Ismerősként sorolják Árpáddal a régi neveket, egy arra jövő fiatal nőről rögtön kiderül, kinek a lánya a tablóról. A fiatalos, kedves igazgató asszony kikísér az épület elé. Elpanaszolja, hogy az elöregedett, hézagos ablakokon kiszáll a fűtés nagy része, a felújításra nem is gondolhatnak, az iskola 240 fő számára készült, most nyolcvanan használják. Erre nem adnak egy forint támogatást sem. Elgondolom, hogy az egykori falusi iskolás lány ma a legfontosabb munkakört tölti be a nyolcszáz lelkes Nágocson. Ennyi a hatalma.
Marcaliban a Kossuth Lajos utca egyik házán ez a cégtábla olvasható: Rostás Árpád vándorasztalos, cím, telefonszám. Az udvaron régi faajtók a falnak támasztva, a sufniban egy vastag, gazdagon faragott, szürkére mázolt ajtólap várja a feltámadást. Átsétálunk a város kórházába, Árpád jobbra-balra köszönget, láthatóan ismeri mindenki, idősebb férfiak emelik a kezüket a sapkájukhoz, kendős asszonyok mondják: Szervusz, Árpi; két fiatal rendőrrel is szót vált a kórház bejáratánál. A neobarokk stílusú, oszlopos homlokzatú műemlék kastély fiatalabb a nágocsinál, 1913-ban építette a gróf Széchenyi család. Nyolcvanöt szobája van, 1944 óta kórházként működik. Belépünk az előcsarnokba, ahol szemünk elé tárul az épület legszebb része, a lépcső. A magas, galériás tölgyfa feljáró mintha az idén született volna, és nem egy évszázada, olyan újnak látszik. Életének legérdekesebb fejezete másfél évtizede játszódott le, akkor esett át a műemléki felújításon. A teljes faszerkezet szétbontását, a korhadt, penészgombás részek, a silány átfestések rétegeinek eltávolítását, a szükséges cseréket és kiegészítéseket, majd az eredeti fafelület és a gazdag faragás teljes felfrissítését Rostás Árpád asztalos vállalta és végezte el, pár helybeli segítőjével.
Árpád már kisfiúként kitűnt a kézügyességével, rajzkészségével. – Kifaragtam egy darab fából a szobrot, amit a templomban láttam – meséli. – Nem hitték el, hogy én csináltam. Lerajzoltam emlékezetből Engels képét, amikor meglátták, azt mondták, hogy hazudok, biztosan nem én csináltam. A nyolcadik után asztalostanuló lettem, Nágocsról Kaposvárra kerültem iskolába, kollégiumba, azután falusi asztalosokhoz inasnak, segédnek. Öreg mesterektől lestem el a szakmát, szállásért, ételért dolgoztam, műhelyben laktam, gyalupadon aludtam. Mint régen a vándorasztalosok – mondja. – Bújtam a művészeti könyveket, a bútorok történetét, stílusát tanultam, a régi nagy szobrászmesterek, világhírű művészek életéről, munkájáról olvastam. Leonardo, Michelangelo műveit csodáltam, álmodtam is róluk – meséli Árpád.
Későn házasodott. Túl volt már a katonaságon, az ökölvívással töltött éveken, amikor meglátta a választottját a diszkóban. A magas, csinos, hosszú lábú nő csíkos nadrágot és csíkos pólót viselt; két gyermeket hozott a házasságba, nekik is született kettő. Árpád asztalosmunkákból élt, műhelyt nyitott Kaposváron, önérzetéről és ambíciójáról sokat elárul, hogy a kisfiukat – az Árpád mellett – Michelangelónak keresztelték. Négy év együttlét után váltak el, az okokról Árpád nem beszél, nem is kérdezem. A történet kiolvasható az akkor, 1993-ban készült dokumentumfilmből. Gyarmathy Lívia A lépcső című riportja egy kisváros, az illetékesek világának hiteles lenyomata, amúgy egy drámai elemekben bővelkedő elbeszélés, szívszorító balladai motívumokkal. Nagyon szép film.
Árpád túl van a harmincadik évén, amikor megkapja a nagy marcali munkát. Nem megy simán, ami nem csoda, a kórház-kastély első rendű műemlék, belseje, berendezése szigorúan védett. Rostás vállalkozó úrnak csupán mezei asztalosvégzettsége van. Arról nem esik szó, hogy miért és miként rothadt szét a lépcső a szocialista gondoskodás dicső évei alatt, és az sem várható el senkitől a somogyi kisvárosban, hogy eszébe jusson: Michelangelo már 24 éves korában túl volt a vatikáni Pieta-szobor kifaragásán.
A lépcső felújításának történetéből – a mellékszereplőktől és körülményektől eltekintve – két dolog derül ki. Az egyik, hogy Árpád tényleg remek asztalos. Még több is annál: biztos kezű, finom érzékű, kellő szakismerettel, fizikai és lelki erővel, rálátással, fantáziával és szorgalommal felvértezett faműves. Valóban mester – úgyszólván művész –, akinek nem kell a szomszédba mennie önbizalomért, bátorságért sem. Minden szakmai problémát megold és megcsinálja a lépcsőt. A sztori másik, árnyékos fele azonban arról szól, hogy Rostás úr híján van mindazon eszközöknek, ismereteknek és képességeknek, amelyek a mai világban a nagy értékű és nagy felelősséggel járó kivitelezési feladatok sikeres elvégzéséhez szükségesek. Nem ért a pénzhez, a vállalkozási és munkajoghoz, a hatósági kötelmekhez és az ügyek intézéséhez. Szinte gyermeki naivitással tervez, és vállalkozik olyan feladatokra, amiknek nem látja a hátterét, nem érti a jogi, anyagi és emberi összefüggéseit, nem érzi a felelősségét. Aranykezű és aranyszívű ember, aki képes szegénnyé tenni a legjobb barátait is, nemhogy magát és a családját.
Mindennek immáron tizenöt esztendeje. A válás után Árpád külföldön talált munkát, évekig dolgozott Németországban, francia földön és máshol nyugaton, afféle igazi vándorasztalosként. Küldött haza pénzt és megélt a munkából, sokkal jobban, mint azelőtt és manapság. – Dolgoztam a versailles-i kastélyban, a párizsi Louvre-ban, a Rajna mellett Lajos király várában – Neuschwannsteinben –, a bécsi magyar nagykövetség épületében és angol kastélyban. Közben idehaza is voltak nagy munkáim. Dolgoztam az Országház üléstermének, a tudományos akadémia, a Károlyi-palota és az Andrássy-palota, a Váci utcai Sörforrás és sok más épület bútorainak, falburkolatainak, parkettájának felújításán – sorolja a hosszú listát. – Vannak referenciáim – jelenti ki önérzetesen, de sokkal többet panaszkodik: – Elfogyott a lehetőség, nincs pénz az igényes kézműves munkára, restaurálásra. Géppel dolgoznak, nem faragnak, nem gyalulnak, nem pótolják a hiányt, újat csinálnak. Igazi fa helyett préselt forgácslapból csinálják a bútort, falburkolatot, hamis furnérral. Ma már senki sem tud politúros asztalt újrafényezni, szekrényt restaurálni, kivéve a lányomat – élénkül meg Árpád. – A kislányom szépen megtanulta, és tudja is. Régen is az asszonyok csinálták a politúrozást, ahhoz könnyű kéz kell.
Az idén az őrségi Magyarföld templomának építésénél sürgölődött Rostás Árpád. A csöppnyi faluban ősszel tető alá került az összefogásból és segítő adományokból készülő istenháza. Árpád a faanyagok védelmével járult hozzá a közös munkához, a saját receptje alapján kikevert impregnáló folyadékkal itatták be a falak és a fedélszék gerendáit, oszlopait, a tetőzet deszkáit, léceit. Úgymond természetes módon és anyagokkal, vegyszer, környezetidegen anyagok nélkül. Most – „természetesen” – az a gond, hogy vajon elfogadja-e a szakhatóság ezt az eljárást. Megengedik-e a „zúniós” jogszabályok? Megadhatják-e rá az engedélyt, vagy lehet újra járni a kálváriát, mint annak idején Marcaliban? A fakonzerváló vegyszerek listáján nincs rajta a biológiai ecetsav, a préselt fokhagyma és vöröshagyma, a növényi olajok és a méz, amelyekből vödörszámra keverték a rovar- és féregűző, gombásodás- és égésgátló impregnáló oldatot, Rostás neve sincs rajta a favédelmi szakértők listáján.
Árpádnak bizonytalan a helyzete. Munkája nincs, a műhelyt be kellett zárnia, nem bírja fizetni a bérleti díjat. Ami biztos, karácsonykor otthon lesz, a családja körében. Szétküldte a meghívókat a szeretet karácsonyára is, amit már tizedik éve rendeznek Marcali szegény gyermekeinek megajándékozására, évről évre több gyereknek és egyre kevesebb pénzből. Azt nem tudnám konkrétan megmondani, hogy a Rostás család szegényebb-e a többi helybeli szegénynél, vagy sem, de azt sejtem, hogy Árpád gazdagabb a legtöbbünknél. Nem pénzben, valami másban.