Ön képes megítélni a mai magyar–szlovák viszonyt, hiszen már a negyvenes években kormányhivatalnokként igyekezett segíteni az áttelepítetteken. Milyen érzés látni a hasonlóságokat az akkori és a mostani szlovák nemzetiségi politikában?
– Azt hiszem, én vagyok az egyetlen, aki 2009-ben elmondhatta magáról, hogy a csehszlovák–magyar lakosságcsere idején különböző posztokat töltött be magyar oldalon. Előbb az önkéntes áttelepülés mellett propagandát kifejtő egyik csehszlovák bizottság mellett dolgoztam 1946 tavaszán Miskolcon a magyar külügyminisztérium összekötőjeként. Utána a minisztertanács égisze alatt működő kormánybiztosság élén álló Jócsik Lajos – a kiváló felvidéki publicista – hívott titkárnak maga mellé. Végül ősszel a kormánybiztos engem delegált Pozsonyba.
– 1947-ben viszont már nyugatra emigrált.
– Igen, mert az erőszakos hazai belpolitikai fordulat, a kommunista hatalomátvétel hatása egyre erősebb volt. Ekkortájt robbant ki a Nagy Ferenc-ügy, amikor a hivatalban lévő miniszterelnököt vették célba. Engem is leváltottak, megkezdődtek a tisztogatások alsóbb szinteken is. Menekülnöm kellett, Párizsba vezetett az utam.
– Visszatérve az itthoni munkájára: mit tapasztalt? A csehszlovák állam kegyetlenkedéseiről sokat lehet hallani.
– Meg kell mondanom, azok a szlovák tisztviselők, akikkel Miskolcon voltam kapcsolatban, nagyon rendes emberek voltak. Más a helyzet a pozsonyi hivatalnokokkal, a felsőbb vezetéssel. Amikor a kormánybiztos mellett dolgoztam, többször hallottam őket úgy beszélni a magyarokról, mint ahogy a nácik, nyilasok a zsidókról. Egyszer kiszálltam Lévára a lakosságcsere megkezdése előtt. A szomszéd faluban egy idős gazda vadászpuskájával főbe lőtte magát, mert nem bírta elviselni, hogy élete munkáját látja elveszni. Elmondtam ezt a szlovák áttelepítési hivatal egyik tisztviselőjének. Csak ennyit válaszolt: „Mit akar? Öreg ember volt.” Megkérdeztem tőle: nem is gondolt a saját nagyapjára? Nem gondolt, mert ezek a hivatalnokok kíméletlenek voltak. Azért is volt érthetetlen számomra ez az embertelenség, mert a szlovák népről sok jó benyomást őriztem.
– Nyilván azok vállalták el az ilyen hentesmunkát, akik amúgy is vonzódtak a hasonló feladatokhoz.
– Számomra mégis megdöbbentő volt, hiszen gyermekkoromban Nagykaposon olyan népet ismerhettem meg a szlovákságban, amelyik kimondottan jámbor, jóindulatú. Akik megfordultak apám ügyvédi irodájában, szinte naivak voltak. Hozzájuk képest a magyar parasztok dörzsöltnek tűnhettek, akik még saját ügyvédjükkel szemben is bizalmatlankodtak. Nagyot fordult tehát a szlovákok viselkedése.
– Ön szerint mi lehetett az oka a szlovákság lélektani átváltozásának?
– Adva volt egy önálló politikai nemzeti mivoltában igen fiatal nép, amely felbuzdult a sikereken. Ne feledjük, ők annak ellenére jöttek ki nyertesen a második világháborúból, hogy a Tiso-féle Szlovákia éppúgy harcolt a keleti fronton, mint mi. Sőt ők sokkal megbízhatóbbak voltak Hitler szemében, hiszen német megszállás nélkül is az elsők között rendelték el a zsidók deportálását. Ugyanekkor a még meg nem szállt országunkban 1944 márciusáig háborítatlanul élhettek a zsidónak minősített magyarok. A szlovákok úgy gondolkodtak: ha a példakép nácik elvesztik a világháborút, ott van nekik a cseh Eduard Benes.
– Ez merész bizalom volt, hiszen 1939-ben a csehek többségét is elüldözték az új fasiszta szlovák államból.
– Őket ez nem izgatta, úgy vélték, biztosítva vannak két oldalról is. Az sem zavarta őket, hogy a cseh Benes megvetette a szlovákságot. Végül be is jött a számításuk, hogy bárki győz, ők is győztesen kerülnek ki. Egy apró példán szemléltetném a helyzet abszurditását. A rendszerváltozás után találkoztam Pozsonyban egy hajdani Szabad Európa rádiós szlovák kollégámmal, idősebb barátjával volt, aki éppúgy az orosz fronton harcolt, mint az én egyik bátyám. Mondtam: gratulálok. Ön együtt harcolt a fivéremmel. Ön mégis megnyerte a háborút, míg a testvérem elvesztette.
– Értették a keserű iróniát?
– Persze. De ezt a hamis történelmi szerepet komolyan veszik. Elkapta őket az ingyenzsákmány mámora. A nagyobbik baj, hogy ez a mai napig tart. Emiatt szavazta meg minden szlovák képviselő a benesi dekrétumok örök érvényét és a modern demokráciákban példátlan nyelvtörvényt.
– Nem akarok álnaivnak tűnni, de nem lehet, hogy ez csak politika, és a szlovák nép józanabb zöme másként érez?
– Bárcsak ezt mondhatnánk! Csakhogy Szlovákiában mindmáig választásokat lehet nyerni magyarellenes demagógiával. A képviselők tehát azért is szavaznak úgy, ahogy, mert nem akarnak alulmaradni az aktuálpolitikai versenyben. Vannak ugyan, akik tudják, hogy Európa közepén ilyen diszkriminatív törvényeket hozni a világ szégyene, de ezek hangjai erőtlenek. A szlovák soviniszták még rá is erősítenek a képtelenségekre. Ján Slotáék beterjesztettek egy törvényjavaslatot a szlovák öntudat fokozására, amelynek értelmében minden osztályban nemzeti zászlót kell elhelyezni, s a himnuszukkal kell kezdeni a tanítást.
– Végül is ők csak az ellenkezőjét teszik annak, amit negyven évig a Kádár-rendszer és amit nyolcadik éve az utódpárti kabinet. A nemzeti öntudatot nálunk lohasztják fokozás helyett.
– Megdöbbenéssel láttam, amikor hazajöttem a rendszerváltozás idején, hogy még mindig milyen atlaszok vannak forgalomban. A Csallóköz, Mátyusföld nálunk szlovák alföld lett, s csak a nagyobb városoknál volt esetleg kiírva az eredeti magyar elnevezés. Így nem is lehet meglepődni azon, hogy még ma is vannak, akik átérve a határ túloldalára elcsodálkoznak, hogy ott magyarul beszélnek. Ameddig ez a szervilis, önsorsrontó hozzáállás lesz az általános, ne is számítsunk arra, hogy versenyképesek lehetünk.
– Nemzetközi tapasztalatai alapján mi a véleménye arról, hogy az MSZP-kormány minden sértésre a „beszéljük meg!”, valójában kenjük el formulával reagál határozott válasz helyett? S közben a köztársasági elnököt nem engedik át a határon, akár egy bűnözőt.
– Nincsen semmilyen nemzetstratégia hosszú évek óta, amely kijelölné a fontossági sorrendet a külpolitikában. A szlovákok pedig lassan nyolc éve ezt a bizonytalan, tétovázó magyar magatartást érzik. Pontosan tudják: cselekedeteiknek nem lesz igazi következményük, amíg Budapesten a jelenlegi kurzus tart. Nyilvánvalóan olyan kormány kell, amelyik a sarkára áll, és elég erős, hogy Európában is megfelelő tekintéllyel tudja képviselni a több országban több mint ezer éve jelen lévő nemzet érdekeit.
– Van, aki azt mondja, egy új magyar vezetés éppen az ellentéteket fogja elmélyíteni.
– Ellenkezőleg. A szlovákok nagyon tisztelni fognak egy új, határozottabb magyar kormányt. Az kell, hogy a magyar állam keményen lépjen fel az európai fórumokon. Ezeket a problémákat ugyanis nem lehet rendezni kétoldalú tárgyalásokon. Velük egészen biztosan nem, mivel nincsen a külpolitikájuk olyan szinten, hogy erre képesek lennének. A szélsőségesekkel teletűzdelt jelenlegi szlovák diplomácia egyszerűen kocsmai szintű. Ez pedig ellentétes az unió politikájával, rendszerével.
– De hát éppen az a gond sokak szerint, hogy az Európai Unió nem akarja beleártani magát két tagállam viszályába.
– Ez nem egészen így van. Az EU természetesen nem Szovjetunió vagy KGST, amely felülről parancsol. Tág tere nyílik a tagállamok érdekérvényesítő képességének. Eddig minden tagállam kormánya kiharcolta alapvető nemzeti érdekeinek elfogadtatását. Meg kell tanulnunk: ha mi nem vetjük fel saját ügyeinket kellő határozottsággal, helyettünk senki sem fogja megtenni. Az új magyar diplomáciának meg kell értetnie, hogy új dolog történt a belépésünkkel. Mi vagyunk az egyetlen nép, amelynek egyharmada az ország határain kívül él. Az uniónak is érdeke, hogy nyugalom legyen, márpedig addig, amíg nem születik megoldás égető nemzeti kérdéseinkre, illúzió harmóniáról álmodni.
– Legújabb könyvében Kárpátaljával foglalkozik. Ott jobb-e a magyarság helyzete?
– A Szovjetunió felbomlása idején kedvezőbb volt, mivel mind az őslakos ruszin népességgel, mind a betelepített orosz lakossággal szolidaritás alakult ki a közös nyomorban. Sajnos azonban már ott is felütötték a fejüket a felvidékihez hasonló szomorú jelenségek, a nacionalista indíttatású nyelvi harc. Egy okkal több, hogy a magyar állam tekintélye helyreálljon.
– Szembetűnő, ahogy a magyar társadalom ki van éhezve a sikerre. Ez abból is kitűnik, hogy a magyar futballcsapatok szerény eredményeit is úgy tudjuk ünnepelni, mint más ország egy trófea elhódítását.
– A mai magyar társadalomban súlyos gond, hogy elveszett a vezetés és az emberek közötti bizalom. Holott egy demokrácia csak akkor lehet sikeres, ha fennáll az érdekközösség, a közös áramlat. Az egyéneket leszoktatták a tisztességről, a becsületnek elveszett a rangja. A polgárok mégis egyre jobban áhítoznak a természetes rendre. Ugyanígy szomjúhozzuk a közös sikereket. Úgy gondolom, a változásokra már nem kell sokáig várakoznunk. És akkor a kinyújtott kezünket sem fogják a szomszédos országokban ellökni. Így talán remény nyílik arra, hogy partnerek legyenek a közös történelmünk által predesztinált kapcsolatok európai színvonalú újraépítésében.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
