Lengyel magyar

Naphosszat sorolhatnánk azokat a történeti kistájakat, ragyogó kastélyok, rejtelmes templomok és nagyszerű különcök szülőföldjét, amelyek Trianont követően nem tapadtak meg közösségi emlékezetünkben. Értük a nagy gyászok idején sem hullattunk könnyeket, néhány szórványmagyarjáért, szórványpapjáért, szórványtörténelméért egyszerűen elfelejtettünk szót emelni – magunk figyelmeztetésére is.
Ilyen – a ma már azért fel-felbukkanó – Dél-Erdély, a magas kultúrájú, de sokat szenvedett régi Hunyad és Alsó-Fehér vármegye, ilyen a délvidéki Szerémség, Horvátország vagy Bosznia eltemetett magyar emlékvilága s kiváltképp a felvidéki Árva és Szepes vármegye azon zsebkendőnyi részei, amelyek nem a velünk szemben úton-útfélen törlesztő „csehszlovákokhoz”, nem a frusztrált tótokhoz, hanem barátainkhoz, a lengyelekhez kerültek. Furcsa történelmi helyzet, nemigen tudunk mit kezdeni vele: bizony akadnak a régi Magyarországnak olyan négyzetkilométerei, amelyek miatt nem kell siránkoznunk, nem kell sebeinket újra és újra feltépnünk, mert nem ellenségnek, hanem történelmi szövetségeseinknek juttatták őket. S ha valamivel nem tudunk mit kezdeni, arról jó szokásunk szerint inkább nem is beszélünk.
Konrad Sutarski költő – aki 1965 óta él hazánkban, a magyar kultúra lengyel elkötelezettje, kisebbségi politikus – és Domonkos László író, újságíró azonban vette a bátorságot, hogy megvizsgálja azt a mitikus tájat és lakóit, azt a távolra szakadt világot, mely nem illeszthető be nemzeti közhelyeink közé. Páros, párhuzamos riportban dokumentálták az egyszerre torokszorítóan megható és tanulságos napokat, amelyeket kiadójukkal és fotósukkal, Kemény Andrással hármasban töltöttek ezen a mesébe illő vidéken. Sutarski szikárabban, tényszerűbben, visszafogottabban (Szenyán Erzsébet kitűnő fordításában), Domonkos esszéisztikusan, rajongva és mélyen megilletődve írja le találkozásaikat. S persze a maguk vérmérséklete szerint vizsgálják meg könyvük alapproblémáját: mit őrzött meg a lengyel emlékezet a kilencven esztendővel ezelőtti magyar időkről? Egyszerre írnak klasszikus útirajzot – amely oly kedves a magyar olvasók számára –, feltáró riportot – amelybe éjszakai beszélgetések, protokolláris interjúk éppúgy beleszövődnek, mint szubjektív művelődéstörténeti megérzések – s történelmi elemzést olyan kérdések felvetésével és megválaszolásával, melyek eddig nemhogy megfelelve, de megkérdezve sem voltak.
Szepes és Árva lengyelekhez került földje márpedig hálás téma: a ma sokat emlegetett és blöffként használt multikulturalizmus igazi fészke volt, magyaroké, lengyeleké, németeké és szlovákoké. Sutarski és Domonkos még találkozhatott olyan idős emberekkel, akik tudnak magyarul imádkozni és káromkodni, Nemzeti dalt szavalni („Tálprá, mágyár, hí á házá…”), mert hajdan magyar iskolában koptatták a padot. A Dunajec folyó partján magasodó szepesi Nedec várától kalandoznak magyar szentekkel, királyokkal díszített templomokon át az árvai Chyznéig, azaz Hizsnyéig, miközben mi, olvasók követjük utazóinkat a meg- és felrázó megismerésben magyar–lengyel, magyar–szlovák, lengyel–szlovák – és magyar–magyar kapcsolatainkról.
(Konrad Sutarski–Domonkos László: Megőrzésre átvéve. Barangolás a lengyel Szepesben és Árvában. Kemény András fotóival. Unicus Kiadó, Budapest, 2009. Ára: 5000 forint)