Bár a magyar labdarúgás elsősorban azért nem versenyképes a nemzetközi porondon, mert kevés az igazolt játékosok száma, ebből fakadóan kicsi a merítési lehetőség, de még mindig a futball mozgatja meg a legnagyobb tömegeket. Megváltozott körülmények közepette. Egészen a nyolcvanas évekig a grund volt a képzés első színtere. A tehetségek innen kerültek a klubokhoz általában tízévesen. Ma már, különösen a nagy városokban, egyrészt nincsenek grundok, másrészt gyerekek se nagyon, akik megtöltenék élettel a szabad tereket. Már nem vonzó ez a diákélet, és a szülők sem szívesen hagyják felügyelet nélkül gyermekeiket. Cserébe nagyon sok helyen már óvodáskorúakkal is foglalkoznak az utánpótlásképzésre szakosodott klubok. Heti legfeljebb három-négy alkalommal egy-egy órát, tehát töredékét annak, amire szükség lenne, de a szülők többségének ez is sok. Nem csupán tagdíjat kell fizetni, hanem „fuvarozni” is a gyereket, mert tíz év alatt ma már ki hagyná önállóan csellengeni a csemetéjét.
Ez persze sportágtól független, általános – s a tömegesítés ellen ható talán legsúlyosabb – tünet. Nézzük meg egy klub esetében, a gyakorlatban mindez hogyan működik. A budapesti Goldballnak jól cseng a neve, s bár öt évvel ezelőtt majdnem tönkrement, tizenéves játékosaitól megválni kényszerült, talpra állt, s immár újra 350 gyereknek nyújt sportolási lehetőséget. Fejenként havi 7500 forintért. Amire lehet, hogy sokan felszisszennek, de Diglics Gyula klubelnök állítja, az itt biztosított körülményekhez és a szakmai munka színvonalához képest nem kérnek sokat.
– A Goldballnak vannak szponzorai, jó márkanév, a tagdíjból származó bevétel a teljes költségvetés tizenöt százaléka, ám ezt másként nem tudjuk kigazdálkodni. Budapesten több mint száz futballpályát számoltak fel a rendszerváltozás óta, kevés a szabad terület, ezért magasak a bérleti díjak. Ezenfelül meg kell fizetni az edzőket, amin nem akarunk spórolni, maximum húszfős csoportokban két szakember foglalkozik a gyerekekkel, ezenfelül a versenyeztetés, az utazás, a folyamatos karbantartás és beruházás is jelentős költségekkel jár. Ám csak az anyagiak szorítása miatt szerintem nem veszítünk el tehetségeket, mert szociális ösztöndíjjal segítjük a rászorultakat – beszélt a pénzügyi háttérről Diglics Gyula. Amihez annyit tehetünk hozzá, az 5-8 ezer forintos tagdíj, a szakmai munka színvonalától függetlenül, országosan átlagosnak tekinthető.
A teremsportágaknál, a kézilabdánál, a kosárlabdánál és a röplabdánál is ez az összeg az irányadó, s akárcsak a futballnál, a szolgáltatás színvonala nagyon eltérő. A Vasas-Csata kosárlabda-szakosztálya az üdítő kivételek egyike. A létesítményt a Vasas biztosítja, a szakmai munkáért a Csata DSE felel, a működést pedig az MKB-Euroleasing finanszírozza. Az egyesület azért is állítható példaként, mert Tursics Sándor szakágvezető tudása, eredményei és hírneve alapján több felnőttcsapatnál is dolgozhatna, ám a hivatástudat a gyerekek mellé vezérli.
A jégkorong költségesebb sportág – különösen a fővárosban. Az utánpótlással foglalkozó klubok havonta 20-25 ezer forintot is elkérhetnek – ha nincs önkormányzati támogatás, nagyon drága a jégidő –, s erre jön még a felszerelés. A korcsolyától a fejvédőig, beleértve az ütőt is, minőségtől függően kezdő szinten ez 50– 100 ezer forint körüli összeg. Amiből jócskán lehetne faragni, ha egy szerelés több embert is kiszolgálna, de Kovács Zoltán főtitkár szerint a „börze” még messze nem működik ideálisan. Budapesten inkább az az általános, hogy aki a sportágat választja, annál a felszerelés az alap; a jégkorong ma már a pénzügyi lehetőségek mentén erősen szegregált.
Az öltözéket tekintve az úszás a legolcsóbb sportág, hiszen egy fecskén, strandpapucson és törölközőn kívül más nem kell hozzá. Az uszoda persze nem olcsó mulatság. Güttler Károly, Szöul és Atlanta ezüstérmese, az utánpótlás-válogatott szövetségi kapitánya érdeklődésünkre elmondta, az egyesületekben a havi tagdíj tízezer forint körül mozog. Tekintve, hogy az uszodai belépő csaknem ezer forint, egy héten pedig négy-öt, havonta átlagosan húsz, a haladóknak pedig negyven edzésük van, s a tagdíj mellé edző is „jár”, ez nem sok.
Az elmúlt évtized legeredményesebb magyar sportága, a kajak-kenu sem drága, a tagdíj általánosan 4-5 ezer forint, amiben a kezdők esetében az eszközhasználat, tehát a lapát és a hajó is benne van. Ez aligha jelent vigaszt azoknak, akik szeretnének belekóstolni a sportágba, de a lakhelyüktől 50– 100 kilométerre található a legközelebbi élő víz.
A szélsőséges példák közé sorolható az ökölvívás és a tenisz. Ha nem is mindenütt nyíltan felvállalva, de jelen van az a nézet, miszerint a nehéz sorsú cigánygyerekeket a körükben népszerű bunyón keresztül próbálják megnyerni a sportos életmódnak. A tagdíjak is ehhez igazodnak, vidéken több helyütt ezer forintért is le lehet járni ökölvívóedzésre.
A teniszt ma már nem az urak, hanem a tehetősebb réteg sportjának nevezhetjük. A tagdíjak alapján mindenképpen. A tenisziskolás kezdőknél ez országos szórásban 10–25 ezer forint közé esik, ha pedig valaki tehetségesnek mutatkozik, akkor a képzése tizenkét évesen havi 45 és 70 ezer forint közötti összegbe kerül, tizennégy év felett pedig a külföldi utazás tovább emeli a költségeket. Azt is illik hozzátenni, ha valaki befut, akkor a befektetés busásan megtérül.
origo.hu
Tűz ütött ki a kerepesi hulladéklerakónál
