A háború árnyéka

A gazdasági válság miatt egyre gyengébb argentin diktatúra (1976–1983) vezetése a figyelem elterelése és a felgyülemlett feszültségek levezetése érdekében 1982. április 2-án megtámadta a még 1833-ban az Atlanti-óceán fontos déli tengeri útvonalainak ellenőrzése érdekében brit fennhatóság alá vont szigetcsoportot. (A birodalom az erősebb jogán a nem sokkal korábban – formálisan 1816-ban – függetlenné vált fiatal argentin államtól foglalta el a Malvin-, azaz Falkland-szigeteket.) Leopoldo Galtieri (1926–2003) tengernagy, a katonai junta utolsó vezetője ugyanis arra számított, hogy a nemzeti érzések felszításával és a minden bizonnyal sikeres háborúval elleplezheti majd a gazdaságban sikertelen diktatúra hibáit. Kétszeresen is elszámította magát, mert nemcsak elvesztette a háborút – június 14-én a szigeteket elfoglaló argentin csapatok letették a fegyvert –, hanem ő is megbukott, sőt megerősítette a másik hadviselő fél vezetőjét, Margaret Thatcher miniszterelnököt, akit újraválasztottak a következő évben. A háborúban 649 argentin és 255 brit katona, illetve hét szigetlakó vesztette életét, de az argentinoknak az fájt a legjobban, hogy a flotta büszkesége, a korszerű Belgrano cirkáló is hullámsírba merült 323 tengerészével együtt. A nemzetközi erőviszonyok hibás felmérése is a vereség oka volt: az Egyesült Államok rövid bizonytalankodás után végül európai szövetségese mellé állt, sőt a szomszédos Chile diktátora, Augusto Pinochet is úgy törlesztett a két ország között az 1978 végén kitört chilei–argentin incidensért – az úgynevezett Beagle-konfliktusért –, hogy Nagy-Britanniát támogatta.
Argentína nemcsak a Falkland-szigetek brit fennhatóságát vitatja, hanem az ugyancsak az Atlanti-óceán déli részén fekvő Sandwich-, Déli-Georgina-, illetve a Déli-Orkney-szigetekre is igényt tart. A háború emlékei olyan mély sebet ütöttek a két ország lakosainak lelkében, hogy a két kormány csak tavaly októberben járult hozzá, hogy a háború veteránjai a szigeteken béküljenek ki egymással.