Az égbolt olvasása

Ha felpillantok dolgozószobám asztala mellől, föl a plafonra, örökké és óhatatlanul a csillagos égbolt mozgalmas tágassága ugrik elém. Nem mintha „amúgy” fölfelé pislantva nem efféle reflexiók szolgálnának asszociációink terepéül – de mégis, itt, a tökéletesen zárt térben: égbolt? Méghozzá lélegzetelállító titokzatossággal és kiismerhetetlenséggel? A válasz egyszerű: egy szépen tervezett, hibátlanul öszszerakott dongaboltozat fedi az amúgy egyszerű falusi szobát. Azt a könyvtárszobát, amelyet toldalékul ragasztottunk a kétszáz éves dunántúli törpe oszlopos porta végére. Fogópárokon nyugvó fenyődonga – hajlított, ragasztott tető formájában; mást nem is nagyon kell tudni róla. De aki belép ebbe a nagyjából huszonhat négyzetméternyi, szinte idilli térbe, rögtön a monumentalitás, az anyagszerűség és az egyszerű szépség diadalát észleli.
Tízéves a szoba, a falak fehérre meszelve, s a donga alatt század eleji bordó bécsi szecessziós cserépkályha fafűtése adja a meleget. Mondhatom, mindenki felejthetetlenül érezte magát ebben az egyszerű térben… ráadásul sokan szálltak meg itt, család, rokonok, barátok, „gyüttmentek”. De szinte boldog volt mindahány, aki csak pár órát eltöltött az egyszerre meghökkentő és elegáns, gigantikus és harmonikus dongák alatti világban. Mert benne a fának minden építőereje és misztikus tisztasága? Az égbolt bonyolult titokzatossága? Az anyag diadala? Vagy a tervező észrevétlen zsenialitása?
Jó tíz éve kezdtük építeni ezt az „égboltot”, s most, hogy előkerültek napi feljegyzéseim, újra látom a régi jeleneteket. Ezt írtam akkor: „1999. július 1-je óta itt vannak a gyergyóiak. Bács Ferenc Csíkszenttamásról, Portik János, Fazekas Gyula és László Gyula Gyergyóremetéről. Az egész ittlétük: álom. Ahogy dolgoznak, álom. Ahogy viselkednek, beszélnek, viszonyulnak a munkához: álom. Amit csinálnak: álom. A kész ház: álom. Napi 12-13 órát dolgoznak – hibátlanul.” Az ácsok nyilván nem voltak tanult emberek, szakmájuk sem volt, ha rájuk gondolok, azt szoktam mondani, ők egyszerűen úgy születtek, meztelen derekukra rá volt csatolva a bőr derékszíj és benne a szekerce. Egyikük kint dolgozott a sevillai Makovecz-házon – legendákat mesélt róla, mint életének legnagyobb élményéről szokott az ember.
Egyik nap – mondta Jani bátyám – hirtelen leálltak a nagy nemzetek építészei, a csúcstechnológiák világbajnokai, különösen a japánok, mert észlelték, miféle elképesztő csoda emelkedik fölfelé a magyar pavilonban a székely ácsok keze alatt. Vadul filmezték, dokumentálták, ahogy Jani bátyámék szupermodern szerszámok nélkül, kézzel faragják és rakják a zsindelyeket Makovecz lenyűgöző palástformáira.
Emlékszem, különös volt az ebédszünet is: mindennap igen gyorsan végeztek az ebéddel, alig várták, hogy befalják a legszükségesebbeket, s mint a szálfák, azonnal dőltek le a fűbe, a meggyfák árnyékába, és szinte azonnal elaludtak. Mint akik nemcsak ismerik, de gyakorolják is a régi tudást: a mezei ember olyan, mint a macska: mindig tud aludni, és akkor alszik el, amikor akar.
Esténként viszont az a szokás alakult ki (spontán módon), hogy vacsora után beszélgettünk családról, sorsról, a falujukról és a nyelvről, s amint saját történelmükről kezdtem nekik mesélni, hirtelen elcsendesedtek, gyerekké váltak, és szájtátva hallgattak. Aztán napról napra várták, szinte követelték históriájuk színes történetét, mint valami időtlen utazást. Egyetlen gikszer azért esett: lerészegedés egy esős napon, de az is jórészt Szabó Pisti szomszédom, komám „aknamunkája” volt. (Nála laktak, és a zivatar miatt erőst kínálgatta őket jóféle kerti borával…) Segédmunkásként, kontraszt gyanánt, G. Kami Hetyéről – ő a leggyengébb láncszem. Lassú, ideges, semmilyen ember, nem értette a gyergyóiak nyelvét és viselkedését. (Ma például, írom naplómban, nem is jött, igaz, megígérte, de biztosan berúgott a búcsúban. Meg az a sejtésem, nincs megelégedve a fizetséggel: július 1-jétől idáig, július 26-ig 43 ezer forintot fizettem neki. Ez napi átlagban vagy 1800 forint. Aztán eltörte a keverőgép indítógombját – ki kell cserélni, legalább 3600 forint. Viselkedése, viszonyulása, csőcselékmentalitása óriási kontrasztja az erdélyiekének. És még nem is szólhatok: ő legalább, úgy-ahogy, de kitartott.)
Végül egy hónap alatt elkészült az a mű, amelynek meghittségében e mostani, kései sorokat írom. Ez a világ ma is egyszerű, világos és nyugodt. Közben az is meggyőződésemmé vált, hogy olyan szerencsés pillanatban született, amikor a démonikus erőknek szinte semmilyen rombolást nem sikerült végrehajtaniuk rajta. Egyszerűen szerencsésen koncentrálódott anyag és ösztön, jó szándék és tisztes ipar. Mi mással magyaráznám, hogy az emlegetett szakférfiak úgy építették, kivételes szeretettel, mint a sajátjukét? (Nem vagyok naiv: dolgoztam már többször is erdélyiekkel, a szőlőhegyen például, de nem mindig tudok úgy gondolni rájuk, mint Portik Janiékra.) S mi mással magyarázhatnám, hogy a kőből, fából, üvegből összerakott mű, egy egyszerű falusi szobácska ennyire képes túlmutatni önmagán?
Talán mert mindenek fölött ott lebegett a tehetség és az a szellem, amely létrehozta. A jó egy éve elhunyt baráté, aki megtervezte. (Hosszasan, sok nógatás és egyeztetés után, de ragyogóan.) Még akkor is, ha a fiatal Heil Tibi munkái közt ez a hetyei hozzátoldás csupán egyszerű ujjgyakorlat. Az ám, de csepp a tengerben! Egy 42 évesen, drámaian fiatalon lezárult életmű része. Azt mutatja, amit az életműve: bármihez nyúlt, bármit tervezett, a műegész soha nem mutatvány volt számára, hanem emberi történet. Egy önálló élet a maga bonyolultságában és egyszerűségében – amit még a mi gyergyói ácsaink is megértettek. Én meg, ha felpillantok dolgozószobám asztala mellől, rá gondolok, mert az égbolt tágasságát érzem, amelynek maradandósága örök és abszolút.