Egyhangúlag

„A sorsnak a nagy igazságtalanságát nem tudom feledni, ettől nem tudott lelkem soha emancipálódni, azt, hogy a háború számunkra így végződött. Az Osztrák–Magyar Monarchia kiváló hadserege négy éven át csodálatra méltóan, vitézül és rendíthetetlenül, ezer nehézséggel küzdve harcolt az egész ellenséges világgal. Galíciában és Porosz-Szilézia határán feltartóztatta az orosz túlerőt, a Kárpátokban hagyta elvérezni maga előtt, majd visszaszorította messze az orosz határon túlra. Kétszer vette be Belgrádot, kiverte a szerb és montenegrói hadsereget az országból. A kezdetben nyolcszor erősebb olaszokat 11 isonzói véres csatában, véres fejjel verte vissza, alig adott fel területet, s a 12. isonzói csatában maga előtt kergetve, messze visszaszorította az olasz hadsereget. A volt szövetséges román államot, amely akkor fordult ellenünk, amikor a legnehezebb volt a helyzetünk, leseperte, hadseregét csúfosan elverte, fél országát elfoglalta.
Ez a hadsereg, amely soha nem lett leverve, és amely a háború végén győztesen ellenséges földön állt – elvesztette a háborút, mert anyagilag kimerülve, a bomlasztás áldozata lett” – Shvoy Kálmán vezérkari tiszt keserű szavainál jobban semmilyen patetikus okoskodás nem foglalhatja össze mindazt a csalódást, érthetetlen ellentmondást és történelmi kudarcot, amely az első világháborúból kikecmergő Magyarországot sújtotta. És amely már a világháborúba sodort Magyarországot is sújtotta, amint Csáth Géza jegyzetei tanúsítják: „A háború, amelyre, mint kiderült, az egész világ készült: bennünket legalább lelkileg teljesen készületlenül talált. […] Az éljenzők és szónoklók nem sejtették, hogy a saját, rövid időn belüli besorozásukat és harctéri nyomorúságaikat éljenzik, segítik elő és szavazzák meg mintegy utcai népszavazás útján: egyhangúlag. A helyzet azonban olyan volt, hogy nem lehetett szó választásról, legalább nekünk, Magyarországnak és Németországnak: nem.”
A fent idézettekhez hasonlóan megrázó sorokat: korabeli diplomáciai iratokat, hátországi és katonai rendeleteket, a bomladozó hadi társadalom kórképét adó újságcikkeket, a nagy háború irodalmi lenyomatait, naplórészleteket, emlékbeszédeket, propagandisztikus vicceket, történészi tanulmányokat és népdalokat olvashat az érdeklődő az Osiris Kiadó szöveggyűjtemény-szerű Nemzet és Emlékezet sorozatának legújabb darabjában, Az első világháború című vaskos munkában. Annak a világégésnek a dokumentumait, amelyet neveztek az első totális háborúnak, a polgári korszak alkonyának, a század alapkatasztrófájának; és amely – amint a kötetet szerkesztő Szabó Dániel megállapítja bevezetőjében – minden ország számára mást jelentett. A franciáknak Elzász-Lotaringia visszaszerzését, a lengyeleknek az önálló államiság helyreállítását, az oroszoknak (és a környező ázsiai kis népeknek) a Szovjetunió létrejöttét – nekünk pedig mi mást, mint Trianont…
A kiadvány a sorozathoz méltó színvonalon jeleníti meg az első világháború frontjainak és hátországának mindennapjait, illetve kiemelt pillanatait. Azért is meglepő, hogy – bár tudjuk, minden válogatás tiszteletre méltóan szubjektív – a szerkesztő irodalmi tallózásába nem fért bele például Somogyváry Gyula, aki regények sorát szentelte a frontéletnek és az összeomló Monarchiának. Soványnak találjuk a jegyzetanyagot is, amely többnyire a megszólaltatott korabeli szerzőkről sem nyújt támpontot – és hát, mit mondjunk, a korrektor teljesítménye sem ragadtathatja el az olvasót.
(Az első világháború. Nemzet és Emlékezet. Szerk.: Szabó Dániel. Osiris Kiadó, Budapest, 2009. Ára: 9890 forint)