Elbrusz, a csecsen

Bár félig ukrán, félig orosz vagyok, mégis egy kazah településen születtem 1960-ban. Sortandinak hívják, és valójában nem is kazah, csupán Kazahsztán területén építették fel, amikor a szűzföldek feltörését megkezdték. Apámék is ezért utaztak oda. Szóval Sortandiban „aszfaltkazahból” volt a legkevesebb. Éppen most, hogy Budapesten jártam, tudtam kihasználni a helyzetet, hogy néhány napra átruccanjak Stuttgartba, ahol féltucatnyi volt osztálytársam lakik, mindannyian volgai németek leszármazottai. Igencsak vegyes nemzetiségű iskolába jártam. Ennek dacára nem voltak nyilvánvaló jelei nemzeti ellentéteknek. Én most a hatvanas-hetvenes évekről beszélek.
Egy dologra emlékszem: a népviseletbe öltöztetett babák közül éppen a kazahot vásárolták a legkevésbé. Igaz, nekem volt ilyen babám, de a barátnőimnek valamiért nem tetszett. Biztosan voltak olyanok, akik ellenségesen viseltettek a kazahokkal szemben, de nyíltan ezt nem fejezte ki senki. Úgy tanultuk, Kazahsztán önként csatlakozott a Szovjetunióhoz, minket pedig valójában oda küldtek dolgozni. Nem éreztük azt, hogy megszállók vagyunk egy idegen nép földjén.
Nekem voltak kazah barátaim, akiket mindig felkeresek, ha Sortandiba eljutok. Nagyszerű emberek! Később azonban, a nyolcvanas évek második felében egyre jobban érezhetővé vált a nemzeti feszültség, elkezdődtek a viták és a verekedések, ma pedig azt láthatjuk, hogy aki csak teheti, menekül Kazahsztánból. Nem jó manapság ott más nemzetiségűnek lenni.
Most, hogy beszélünk erről a dologról, jut eszembe, hogy a műveletlen betelepített emberek a sértő „kalbit” szót használták a kazahokat emlegetve. Nem tudja senki, mit jelent, de kifejezetten sértő kifejezés. Az én családomban azonban ez nem volt szokás, mi minden kultúrát tiszteltünk.
Elmesélek egy jellemző példát, amelyet dédnagymamámtól hallottam. A csecsen nép kitelepítéséről mindenki tud. Sortandi pályaudvarán is megállt egy szerelvény, amelyről kizárólag asszonyok és gyerekek kászálódtak le. Csecsenek voltak. Az eseménynek gyorsan híre ment, és perceken belül a fél település az „áruló csecseneket” bámulta. A deportáltak lesütött szemmel, némán dideregtek a hideg tavaszi szélben, hiszen meleg vidékről érkeztek, és lenge ruhában tuszkolták fel őket a marhavagonokba.
A csecsen férfiakat javító-nevelő lágerekbe szállították. Sztálin szerint az egész népnek bűnhődnie kellett, mert a németek mellé állt. Persze a családom már akkor világosan látta, hogy nem lehet kollektív büntetést kiróni egy egész nemzetre. A pályaudvaron a nagymamám közelebb lépett hozzájuk, és hangosan megkérdezte, kinek van a legtöbb gyermeke. Nagyanyám bátor kommunista volt. Határozott jellemű. Egy asszony végül kilépett a sorból. Őt és öt gyermekét magukhoz vették, ástak nekik a földbe egy putrit, és mindenben segítették őket addig, amíg talpra nem álltak. Erre a többiek is választottak maguknak egy csonka csecsen családot, és vagy a házukba, vagy a raktárukba költöztették őket, esetleg putrit építettek nekik, mint a mi családunk.
Sztálin halála után enyhülés következett, és a csecsenek többsége visszaszivárgott ősei földjére, bár sokan maradtak, hiszen akkorra már házat építettek maguknak, jó állásuk volt, vegyes házasságok jöttek létre, gyerekek születtek, akik már ott jártak iskolába, és nem ismerték a csecsen nyelvet, kultúrát, vallást.
Ilyen házasságba én is majdnem belecsöppentem, amikor egyszer váratlanul betoppant hozzánk Csecsenföldről Elbrusz, a Kaukázus legmagasabb csúcsáról elnevezett fiatalember, akit gyerekként ismertem. Elbrusz kinyalta magát, nagy csokrot szorongatott a kezében, majd annak rendje és módja szerint megkérte a kezemet! Szép, magas fiú volt, de nem szerettem, szóval visszautasítottam. Elbrusz persze ilyen könnyen nem adta fel, no meg szégyellte is magát, hogy feleség nélkül térjen haza. Ezért Kazahsztánban maradt, szorgosan udvarolni kezdett nekem, de mindhiába, mert a szívem már másé volt. Ha jól emlékszem, végül helyettem kazah feleséget talált magának, így a feladatot, amelyet a klánja elvárt tőle, teljesítette.
Sokakban, akik nem ismerték azt a világot, kételyek merülnek fel aziránt, hogy emberhez méltó életet lehetett élni a puszta közepén felhúzott városkában. Pedig mi is olyanok voltunk, mint a föld többi kamasza. Szabad időnkben táncolni jártunk a kultúrházba, vagy fagyizni mentünk a városi parkba. No és a divat! Bár a mi időnkben az iskolába egyenruhában kellett járnunk, azért kicsit rövidebbre vágattuk a szoknyánkat, vagy rokonainkkal jó minőségű importanyagokat hozattunk, és abból szabattuk ki a fekete ruhát és a fehér pántos kötényt, amelynek szélére csipkét tetettünk, és másnap úgy libbentünk be a tanterembe, mintha a kifutón lettünk volna.
Tizenhét évesen a legtöbben elutaztunk valamelyik nagyvárosba, ahol folytattuk a tanulmányainkat; majd a rendszerváltozás után szétröppentünk a szélrózsa minden irányába. Valójában csak a kazahok maradtak otthon. A történelem lökdös minket hol ide, hol oda. Az ember lassan azt sem tudja, hol a szűkebb hazája. Sortandi gyermek- és kamaszkorom lelket melengető helyszíne. Mindig vágyódom vissza.
Vera Szmirnova magadani múzeumigazgató szavait lejegyezte Erdélyi Péter