Küszöblények

Ha úgy tetszik, Lindqvist vaskos prózája rémregény a műfaj minden gótikus kellékével és idegborzoló félhomályával: a fagyos skandináv éjszakában röpködő vérszopókkal, emberi eszközökkel megölhetetlen szörnyekkel, élőhalottakkal, akik (amelyek?) éjjel derék svéd polgárokra vadásznak, nappal rejtekhelyükön alszanak – máskülönben testüket felperzselné a napfény. És ha valaki túléli a velük való találkozást, hamarosan arra ébred, hogy többé nem tejre vagy whiskyre, hanem embervérre szomjazik.
Maga a kiadó is mindent megtesz azért („Szörnyek, vér, torokszorító rettegés…” – riogat a hátsó borító), hogy a könyvet az igényesebb horrorlektűrök skatulyájába tuszkolja. Pedig az 1981-ben Stockholm lerobbant külvárosában, Blackebergben játszódó történet sokkal zavarba ejtőbb, sokkal szerteágazóbb annál, és a műfaji határok iránt eltökélten tiszteletlen ahhoz, hogy csak úgy besoroljuk bárhová. Lindqvist mesteri egyensúlyérzékkel táncol vámpírmese és klasszikusan egzisztencialista regény, kiábrándítóan áporodott valóság és még kiábrándítóbb szörnymetafizika küszöbén, miközben megalkotja legszűkebb szülőföldje szívszorító emlékművét.
A sivár panelvilágban, repedezett beton pingpongasztalok, házgyári játszóterek és reménytelenül elmagányosodott emberek terében játszódó „tündérmese” néhány furcsa téli nap történetét összegzi: a főszereplő, a tizenéves Oskar lakásának szomszédságába különös kislány költözik, aki télen is egy szál pólóban és mezítláb jár, kerüli a napot, és ha a fiú vére lecsöppen a földre, vad morgással nyalja föl. A zsákmány és vadász kapcsolata, véd- és dacszövetsége a feltétel nélküli, mindenen átívelő, mindent legyőző, megváltást azonban nem hozó szerelem megindító példája – miközben Lindqvist mindent megtesz azért, hogy ez a velőtrázó realizmussal, a maga kisszerűségében és nyomorúságában ábrázolt világ semmiképpen se válhasson példázattá. „A peremvárosok misztikuma nem egyéb, mint a rejtély hiánya” – idézi egyik fejezete mottójaként Johan Erikssont, s valóban, John Ajvide Lindqvist írói ereje abban rejlik, ahogy a földi és túlvilági küszöblényeket, a sehová nem tartozó, kisemmizettségükben rokon, egymás vérére szomjazó figurákat sorsszerűen egymáshoz szövi, s a beton külvárosok szenvtelen poklába löki. A találékony és szikár nyelvezetet Miszoglád Gábor fordító pompásan magyarította.
Az egykor utcai bűvészként és stand-up komikusként tevékenykedő svéd író Hívj be! című könyvével (mely eredetiben egy Morrissey-dal sorának parafrázisa: Let he Right One in) nem csupán a „vámpírregény” műfaját tette poétikailag naprakésszé és mélyen filozofikussá, de alapot szolgáltatott az azonos című, ugyancsak kitűnő film megszületéséhez, amely figyelmeztet a skandináv filmművészet mai erejére. Nálunk ritkán, egy-egy haldokló művészmoziban látható. Ez van.
(John Ajvide Lindqvist: Hívj be! Ford.: Miszoglád Gábor. Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2009. Ára: 3499 forint)