Néhány bögre tea az Ég alatti második forrásnál

Kína bejárhatatlan, ám nem teljesen megismerhetetlen – e jogos sejtéssel kísérte végig a MÁV Szimfonikusok új évi turnéját e sorok írója. Kusturica filmjeibe illő jeleneteket csak ritkán látott, az ott tapasztalt szegénységgel pedig valójában itt, Európában is lehet találkozni. A hétköznapi emberek viszont kedvesek és mindig segítőkészek voltak. Még akkor is, ha egy szót se tudtak angolul.

Merre van? – talán ez volt a leggyakrabban angolul feltett kérdés a muzsikusok részéről a kínai turné idején. Vuhsziban járunk, egy háromezer éves városban a Taj-tó északi felén, amelyet négy és fél millióan laknak. Az első ott töltött percek riasztók. A rendőr sajnálkozik, nem érti, hogy a városközpontot keressük. A hotel recepciósa valamennyire beszéli a nyelvet, tanácsolja, vásároljunk térképet, majd azon megmutatja. Kínai térkép, látjuk rajta, merre folyik a Nagy-csatorna, ám ő még a hotelt sem leli rajta. Végül magunktól kell rájönnünk: épp a városközpontban vagyunk.
Sanghaj mellett Vuhszi volt a másik város a turné során, amelyet említenek az útikönyvek és célba ejtenek az utazási irodák. Legfőképp amiatt, mert a város közelében található a világ legnagyobb, nyolcvannyolc méter magas, bronz Buddha-szobra. A városközponthoz azonban közelebb van a Hszihuj park, amely nevében a szomszédos két hegy nevét viseli, ezért ezt keressük fel. És nem bánjuk meg.
A nagyon vállalkozó szelleműek innen mászhatják meg a Huj-hegyet, amelyen a Fenyő susogását hallgató pavilon áll, egy kőágynál. Amikor fúj a szél és valaki erre fekszik, olyannak hallja a közeli fenyők ágainak susogását, mintha több ezer ló és katona rohamozna – állítja a hagyomány. Pi Zsi-hsziu a IX. században a susogást verselte meg.
A hegy alatt fakad az Ég alatti második forrás, amelyet a helyi mandarin a VIII. században fúratott. A Teák könyve szerzője, Lu Jü szerint e forrás a világ második legjobb teavizét adja, a legidősebb medencéje a XII. században, a legfiatalabb a XV. században épült. – Az első csésze tea ajkamat és torkomat nedvesíti meg, a második csésze megtöri magányomat – idézzük Lu Tung több mint ezeréves versét a teapavilonban, bögréből kortyolva a világ második legjobb teáját, és rácsodálkozunk a helyi legendákat megörökítő versek humorára is.
A 46 hektáros park pagodái, kertjei, csarnokai, pavilonjai nem csak az ősi Vu kultúrát idézik meg, buddhista kolostor is működik benne. A részben a turistáknak fenntartott pavilonokban kézművesek, üvegfestők, hangszerkészítők, szabók dolgoznak és árulják portékáikat. Ha valaki megfordul Kína ezen vidékén, itt érdemes vásárolni – az árak kedvezők, a minőség kifogástalan. A séta a Hegyet tükröző-tó partján, a Sárkány fénye pagoda látványa megerősíti az érzést: a legősibb civilizációba csöppentünk.
Csiangszu tartomány másik városában, a nyolcmilliós Jancsengben is vannak hasonló, kisebb parkok – csak épp skanzenjellegűek, néhány éve építették őket. Inkább a két természetvédelmi rezervátuma miatt érdemes felkeresni a nyolcmilliós megapoliszt, bár az ősi kultúrával – gondolom, a vendégszeretet abból fakad – itt is lehet találkozni. A zenekar két tagja jócskán kivette a részét benne, mikor az egyik masszázsdoktor rendelőjébe látogatott. A mester annyira megörült az európai embereknek, hogy minden ismerősét, aki tudott angolul, felhívta, beszéljenek a messziről jött idegenekkel. A program egy órát tartott, a csevegés mellett volt gyógyító masszázs is, ezernégyszáz forintnak megfelelő jüanért.
Jancseng volt az a város, ahol különösképp szembeötlő volt, hogy Kína az ellentétek országa. Mindenhol építkezések, gőzerővel, tökéletes utak, toronyházak. A pazar színház épülete mögött ugyanakkor – nálunk az ötvenes-hatvanas évekből – ismerős munkástelepek rogyadoztak, a folyón pedig – mintha Kusturica filmjében szerepelnének – összetákolt dzsunkák úsztak, rozsdás biciklivel, lomokkal. A hihetetlenül forgalmas bevásárló főutcán – mint a többi városban – kerülgetni kellett a némán száguldó elektromos bicikliket, s bár mindenhol csúcsforgalom volt, az autósok itt nem adnak gázt, ha gyalogost látnak az úttesten, igaz, nem is lassítanak – ha lehet, inkább kikerülik az embert. Japán és európai áruk, európai árakkal, pazar plázák, amelyek árnyékában szívszorító a szegénység, és nyomorúságos a piac. Itt sikerült fellelni a turné első – és egyetlen – félbevágott kutyáját egy hentespulton. Ezért Jancseng lett az a város, ahol felfedeztem a vegetarianizmus örömeit, és a füstölő használata is más értelmet nyert. Hozzá kell tenni: más városokban – Sanghajban vagy Mianjangban – remek volt a koszt, bár nem sikerült megbarátkoznom azzal a szokással, hogy a levest mindig a végén hozzák.
A zenekar Szecsuan tartományban, Mianjangban szilveszterezett, mintegy kétezer kilométerre Sanghajtól. Erről a városról szinte csak annyit lehetett tudni, hogy 2008 májusában itt pusztított leginkább a földrengés, amelynek ottjártunkkor semmi nyomát se láthattuk. A tudomány és a technika fellegvárának aposztrofált, 5,4 milliós város környéke igen gazdag a nevezetességekben: itt is vannak a görögországi Meteorákhoz hasonlóan sziklára épült kolostorok, Ven Csang és Li Baj pagodái, a pazar ősi templomok mellett a bai népcsoport tradicionális faluját is fel szokták keresni azok, akik valamilyen szerencse folytán e vidékre vetődnek. Természeti látnivalókban is bővelkedik a tájék: a Majomkirály barlangja vagy a Tigrisfog-vízesés talán már a nevében érzékelteti, mire számíthat az, aki idejön.
Néhány átdidergett koncert után Mianjangban orvosra, de legalábbis gyógyszerre lett volna szükségem. Bár az esti hangverseny közönsége folyékony angolsággal faggatott a szünetben a magyar komolyzenei életről – autogram, fotózkodás, akaratlanul is sütkéreztem a muzsikusok dicsfényében –, az utcai, nyitott patikánál még a latin eredetű szavakat se értették. Ám a gyógyszerésszel mégis remekül megértettük egymást: jelbeszéddel. Megfelelő orvosságot adott, fillérekért.
A zenekarral mintegy két hetet töltöttünk Kínában, s bár a koncertszervezők nem mindenben tettek eleget a szerződésben foglaltaknak – három fűtetlen koncertterem várta a muzsikusokat a nyolcból –, a helyiek mindenhol segítőkészek voltak. Két kísérőnk is, akik közül az egyik angolul beszélt, a másik pedig mindenkit ismert és ugráltatott a kedvünkért. Tőle nem tudtunk elköszönni, szó nélkül eltűnt az utolsó előtti nap. Csak anynyit tudtunk róla, az ügynökségtől jött. Még az is lehet, hogy művészeti ügynökségtől.