Rákóczi-graffiti a tér falán

Megjelentek a szocialisták első plakátjai a fővárosban a választási kampány kezdeteként, s a szereplők mosolyt erőltettek az arcukra. Nekem ilyenkor mindig azok a plakátok jutnak az eszembe, amelyekre a budapesti polgárok szellemes ákombákomokat, furcsa hieroglifákat rajzolnak, kifigurázva a közszereplőket, és ezzel is véleményt mondanak személyiségükről.
A politikusok minden bántalmazást el tudnak viselni. Az ellenvéleményt ugyanúgy, mint azt, hogy hazudósnak nevezik őket, vagy gúny tárgyai, viszont nem bocsátják meg, ha nem vesznek tudomást róluk. Így aztán derék szocialistáink is pöffeszkednek a plakátokon, és várják az ismeretlen „művészeket”. Igaz, a plakátok megrendelői mintha tanultak volna a múltból, mert politikusaik jó magasról néznek le a gondban fuldokló polgárra, ezért aztán mászni kell a bátor legényeknek, akik rajzban kívánnának az ígéretekhez valamit hozzátenni.
A minap majdnem közébük álltam én is, jóllehet nem szocialista politikus volt a célpont. Az egyik plakáton ugyanis megjelent a reneszánszát élő kerékpár. A kormány ökörszarvíve mögött szőke nő volt látható lila trikóban, kék farmerban, könnyű kalappal a fején, kalapra tolt, nagykeretes szemüveggel, kezében üdítőitallal, szájában zöld szívópálcával.
A piros lámpánál néztük egymást.
Valakik köröket rajzoltak enyhén kidomborodó mellbimbói köré. A plakáton ez volt olvasható: „A természet ajándéka.”
Szerettem volna odaírni, amikor senki sem lát: „A nő?”
Van azonban egy olyan graffiti a budapesti Rákóczi téren, a csarnok bejáratához közel, a metróépítés miatt a gyalogosforgalmat elterelő egyik panelen, amelyet – dacára annak, hogy embermagasságban van – senki sem bánt ilyen-olyan krikszkraksszal. Erdélyi fejedelem volt az illető, a Habsburgok elleni kuruc szabadságharc vezére: II. Rákóczi Ferenc.
Vajon mi ihlette az ismeretlen alkotót a Rákóczi portréra, 275 évvel a fejedelem halála után? Ritka választás egy beteg korban. A Józsefváros szóban forgó terét egyébként előzőleg Borjú térnek hívták (1866), korábban Kälber Markt volt (Borjú piac, 1850), majd Siveine Markt. 1907-től 1930-ig a Vásár utca is a térhez tartozott. A Rákóczi tér elnevezés 1874 óta dukál. Nemrégiben tv- műsor foglalkozott azzal, mennyire ismerik a lakók azokat a személyeket, akikről utcájukat nevezték el. Siralmas volt az eredmény.
A Rákóczi téri graffiti érzékelteti, amit 1906-ban az antropológiai vizsgálatok is kimutattak, hogy hatalmas termetű ember volt a fejedelem. A rendesnél valamivel nagyobb koponyával és erőteljes csontvázzal áldotta meg a teremtő, így aztán meghaladta a 190 centimétert. A hamvak hazahozataláról Móricz Zsigmond írt gyönyörűséges mondatokat a Magyarország 1941. május 4-i számában. Egyebek között ez olvasható írásában, amely felidézi a „kész ember” gondolatait, amint meghatottan figyeli feleségével a Rákóczi úton a nagy tömeget: „Az egyéniség és a tömeg viszonya megrendítő – írja. – A Rákóczi sorsában a mérhetetlen gazdagság és a mérhetetlen szegény tömeg egymáshoz való vonzalma az alapgondolat. Hogyan kerül forradalmi vezéri szerepbe valaki, akinek egymillió hold földje van? A milliókért, akiknek egy hold földjük sincs? Úgy tűnik fel, mintha a Sors rendezné az ember akarata ellenére úgy a kártyákat, hogy sorsát ne kerülhesse el senki. A legtitokzatosabb rendező az Élet.”
Vajon mit tud a fejedelemről az ismeretlen grafittis? Tudja-e, hogy a büszke tartás és a hatalmas hajzat, a szőrmesüveggel, meg a lombos darutollal még magasabb embert sejtet? Móricz is felveti, hogy mellette Lipót király a maga 162 centijével törpének tűnhetett.
Ami a Rákóczi utat illeti: mai nevét 1906. október 28-án kapta. Ekkor kísérték ünnepélyes menetben ezen az útvonalon a Keleti pályaudvarra a magyar földre hazatért Rákóczi fejedelem Kassára szállítandó hamvait. A tényt egy domborműves emléktábla is megörökíti a Rákóczi út 5. számú ház homlokzatán.
Ha találkoznék II. Rákóczi Ferenc graffitis alkotójával, megkérdezném tőle: mit akart mondani a művével, vagy egyszerűen csak ráérős idejében, kedvtelésből állította elénk a hadvezért? „A vezérlő fejedelem csak pompát, csak fényt, csak rendet áhított” – írja Móricz. A szavaknak áthallásuk van a mába. Különösen a fény és a rend az, ami után a magyar polgár ma áhítozik.
A szocialisták plakátjaitól indultam el, és hozzájuk térek vissza. Ernest Bevin egykori brit külügyminiszter mondta, hogy: „Ha kinyitod azt a Pandora-szelencét, sosem tudhatod, milyen trójai faló ugrik ki belőle.” Ennélfogva, ha valaki olyan bátor, hogy plakátra kéredzkedik, nem tudhatja, milyen firkálmány lesz a következmény. De megjósolhatom: lesznek olyan politikusok is, akik nem kapnak majd macskakaparást, mert a polgárok szeretete veszi őket körül.
Mint oly sok év távlatából a vezérlő fejedelmet.