A hangok felerősítik az üzenetet

Szokolay Sándor Télvégi tavaszváró címmel oratorikus látomásokat írt a 80 éves Csoóri Sándor tiszteletére, a költő verseit felhasználva. A zeneszerző személyesen vezényli a mű bemutatóját február 27-én a Deák téri evangélikus templomban.

A próbák forgatagában kerestük fel, hogy a mű születéséről kérdezzük Szokolay Sándort. Honnan jött a mű ötlete?
– Tulajdonképpen váratlanul. Szakolczay Lajos irodalomtörténésztől kaptam egy levelet, amelyben felvetette a mű ötletét, másfél-két hónappal Csoóri Sándor születésnapja előtt. Ami miatt a levél elsősorban meghatott, az, hogy ifjúságom környezetében meghatározó volt az irodalom, a költészet, Szabó Lőrinc, Weöres Sándor, Sinka István ismeretsége, barátsága. A zene ezzel párhuzamosan volt jelen az életemben, de csak később vált dominánssá. A zeneiskolában, ahova édesapám beíratott, nemigen volt kotta, s miután megtanultam zongorázni, a tanárnő megkért, hogy írjak darabokat, etűdöket. Így szakadt rám a zeneszerzés… A költészet iránti szeretet mind a mai napig megmaradt, és egész életemben inspiráló forrása volt a zenémnek. Csoóri költészetét mindig is tiszteltem, szerettem, mert rendkívül gazdag és a népköltészettel rokon. Számomra ő volt a kapocs Illyés Gyulához, Németh Lászlóhoz. És fájó, hogy egy alkotót egyik vagy másik politikai oldal leír azért ebben az országban, mert az ellenkező oldalhoz kötődik.
– Ki és milyen szempont szerint válogatta a zenemű alapját szolgáló verseket?
– Én válogattam, és körülbelül két hétig tartott. Csoóri nem is tudja, mely verseit érinti, meglepetés lesz. Nagyon izgalmas időszak volt a költemények dzsungelében élni. A sorok képszerűsége, íze, lüktetése vett körül, rájuk bízhattam magam, ezúttal nem kellett a szavak szolgálójává válnom. Ez az első kísérletem, amikor a szöveg szolgálja a zenét, és nem fordítva. A mű végül héttételes lett, és az Egy kiállítás képeire emlékeztet tematikáját illetően. A tételek pedig gyakran több versből váltak egységessé zenedramaturgiailag. Remélem, jól sikerült, mert a hangok felelőssége nagy, a zene felerősítő műfaj. Az adott szöveget, az abban rejlő üzenetet erősíti fel.
– Gyorsan haladt az alkotómunkával? Voltak előképek, minták?
– Nagyjából két hónapig komponáltam. Életem legkönnyebb munkája volt, mert talán most nyúltam legbátrabban a strófákhoz. A versek metaforáiban, a metaforikus variációkban rejlő lehetőségeket használtam fel, egyfajta Chaconne-technikát, hogy ne csak a zene dramaturgiája tartsa össze a művet. Zenémre ezúttal is elsősorban Sztravinszkij és Prokofjev, illetve Bartók és Kodály volt hatással, mint eddig is. De ösztönös ember vagyok, így is alkotok. Ezt néha pejoratív értelemben a fejemhez is vágják, máskor elismerésként kapom, de ettől még tény, letagadni nem lehet, és nem is akarom. Határtalan optimizmusomnak köszönhetően ezt a művet (is) remény és bizakodás hatja át, de szarkazmus, madrigálos báj is megjelenik benne, és lényeges az utalás Bach passióira is. Nem véletlenül, mert sok benne a biblikus utalás. Ami a szólistákat illeti, kihasználtam a koloratúrszoprán és a kontrabasszus közötti kontrasztot. De nagyon fontos, hogy azt akartam elérni, hogy közérthető mű szülessen, az élet általa felvetett problémáiról. Ugyanakkor évszakok zenéje is.
– Milyen szempontok szerint választotta ki az előadói apparátust a bemutatóra? Volt-e ebben bármiféle különleges igény?
– Egyik kedves egykori növendékem, Gémesi Géza adta kölcsön e célra a zenekarát, a Budapest-Hegyvidéki Kamarazenekart, amelyet a hangszerelésnek megfelelően gyakorlatilag szimfonikus méretűre bővítettünk. Emellett szerepet szántam az orgonának is. Mivel régi munkakapcsolat fűzött Kertesi Ingridhez és ifj. Domahidy Lászlóhoz, tudtam, milyen a hanganyaguk, mire számíthatok, így nem volt kérdés, hogy őket kérem fel szólistának. A tenor, Pataki Potyók Dániel tanára ajánlására került közéjük. Emellett a Szabó Dénes vezette Nyíregyházi Cantemus Kórus Pro Musica Leánykarát kértem még fel. Egyébként Gémesi Géza és Szabó Dénes lesznek az est további karmesterei, Kodály- és Bartók-műveket vezényelnek majd.
– Lapulnak még befejezésre váró művek az íróasztalfiókjában?? Mi foglalkoztatja így, a 200. opus felé járva?
– Vannak bizony. Ott van például Lessing talán legfontosabb drámája, csak nem hangszereltem végig. Nehezen mondok nemet, így ha fel-, megkérnek valamire, akkor megírom, bár minden felkérésnek nem lehet eleget tenni. Még akkor sem, ha az én koromban már szerelemből ír az ember. Bár most is olyan vagyok, mint egy gyerek, addig érdekel, amíg dolgozom rajta, utána már nemigen foglalkoztat a kézirat sorsa, sokukról azt sem tudom, hol-merre vannak, noha az én életem summázáshoz közeledik. Szerencsére a mai napig azt csinálhatom, amit szeretek, és ez kevés embernek adatik meg. Ez nem nyugdíjas-foglalkozás, hanem életforma. Az ember addig ír, ameddig él.