A huszonnegyedik órában vagyunk

Lélekcserélő idők járnak, írja Jókai A kőszívű ember fiai című regényében. Ilyen lélekcserélő gazdasági időket élünk most mi is. Óriásbankok omlanak össze, veszélyben az euróövezet, szaporodnak a vállalati csődök. Nem meglepő hát, hogy a nemzetközi pénzügyi rend egyik tartóoszlopa, a Nemzetközi Valutaalap is levonja a válság tanulságait.
Két nagyon figyelemreméltó dolgozat jelent meg a Valutaalap szakértőitől februárban. A gazdaságpolitika újragondolása (Rethinking Macroeconomic Policy, IMF Staff Position Note, február 12.) az elmúlt húsz évben kialakult, axiómaként elfogadott gazdaságpolitikai elmélet alapjait veszi górcső alá, a Tőkebeáramlás: a kontroll szerepe (Capital Inflows: The Role of Controls, IMF Staff Position Note, február 19.) a szabad tőkeáramlás gondolatát vizsgálja felül.
„Csábító volt közgazdászok és döntéshozók számára egyaránt, hogy saját érdemünknek tudjuk be a gazdasági ciklikusság folyamatos csökkenését az 1980-as évek elejétől, és azt a következtetést vonjuk le, tudjuk, hogyan kell a makrogazdaságot irányítani. Nem álltunk ellen a kísértésnek. A válság világosan rákényszerít minket, hogy felülvizsgáljuk korábbi véleményünket”, mondja bevezetőjében a gazdaságpolitikai dolgozat.
A szerzők összefoglalják az elmúlt húsz év elfogadott gazdaságelméletét, majd a válság fényében sorra veszik, hogy hol tévedtek, és felvázolják a válság után követendő új makroökonómiai irányzatot. Nagyon röviden összefoglalva, az elmúlt időszak alapelve szerint a legfőbb gazdaságpolitikai eszköz a monetáris politika volt, a cél pedig az infláció állandó alacsony szinten tartása. Emellett háttérbe szorultak a monetáris politika egyéb alkotóelemei, mint az árfolyamkezelés és a pénzmennyiség szabályozása, valamint a fiskális politika (az államháztartás jövedelemelosztó szerepe). A pénzügyi szektor szabályozásának nem tulajdonítottak makrogazdasági jelentőséget, csupán az egyes pénzintézetek egészséges működésére figyeltek, a bankrendszerek mint potenciális makrogazdasági veszélyforrás nem játszottak szerepet, mi több, erőteljes szabályozásukat politikai beavatkozásnak, felügyeleti túlbuzgóságnak minősítették.
A valutaalap most módosítani látszik ezeket az általánosan elfogadott, örök érvényűnek tekintett elveket. „Az egyenletes infláció lehet, hogy szükséges, de nem elégséges”, mondják a szerzők. Fontolgatják, hogy az általános 2 százalékos inflációs cél túl alacsony, nagyobb mozgásteret kellene engedni a jegybankoknak, hogy válság idején legyen miből leengedni a kamatokat. Ugyanígy nagyobb szerepet juttatnának a fiskális politikának is. Felismerik, hogy a pénzügyi szektor szabályozása nem csupán az egyedi bankok szempontjából fontos, de a bankrendszerek egészséges működésére is figyelni kell, hiszen ennek hiányában hitelbuborékok alakulhatnak ki, mint a mostani túlhitelezési problémák a nyugat-európai ingatlanspekulációk kapcsán, vagy a túlzott devizaalapú hitelezés nálunk.
Nem kevésbé forradalmi a másik, tőkemozgásokról szóló anyag sem. Korábban a nemzetközi tőkemozgások bármilyen korlátozása szentségtörésnek, de legalábbis szakmai elmaradottságnak számított, és a nemzetközi fórumok helytelenítésével találkozott. Talán emlékezünk még az 1998-as ázsiai valutaválságra, amikor Indonézia, Thaiföld, Malajzia, a Fülöp-szigetek és Dél-Korea is valutalikviditási válságba került. A valutaalap azonnal megjelent kölcsönprogramjaival, és cserébe óriási gazdasági szerkezeti változtatásokat követelt. Malajzia volt az egyetlen, amely nem fogadta el a kijelölt utat, hanem tőkeáramlási korlátozásokat vezetett be. Helyzetét gyorsan és eredményesen megszilárdította, a NBER (Országos Gazdasági Kutatóintézet, Egyesült Államok) egy 2001-es tanulmánya pedig azt a következtetést vonta le a dél-ázsiai országok összehasonlításából, hogy „Az IMF-programokhoz képest a maláj gazdaságpolitikai lépések gyorsabb gazdasági kilábalást, kisebb munkanélküliséget és reálbércsökkenést, és a részvénypiac gyorsabb talpra állását eredményezték.” A nemzetközi szakmai közvélemény azonban sokáig elítélte ezt a lépést. Most „a válság nyomán a döntéshozók átértékelik azt a nézetet, miszerint az akadálytalan tőkeáramlás alapvetően jótékony hatású jelenség, és mindenfajta pénzügyi áramlás racionális befektetői, hitelfelvevői és hitelezői döntések eredménye.” Úgy találják, bizonyos helyzetekben bizonyos tőkeáramlási korlátozások helyénvalóak, mi több, az ilyeneket alkalmazó országokat kevésbé rázta meg a válság, mint azt Horvátország példája is mutatja.
További érdekesség, hogy a korábbi elmélettel szöges ellentétben úgy találják, bizonyos szabad tőkeáramlási fajták sebezhetővé teszik a fogadó – általában feltörekvő piaci – országokat. Ilyen esetlegesen veszélyes tőkebeáramlási formák a hitelek, különösen a deviza- és devizaalapú hitelek, és a pénzügyi szektorban megjelenő külföldi közvetlen befektetés, amely kiteheti a fogadó országot a bankközi kölcsönök esetlegesen káros hatásának. Példaként említi az utóbbira feltörekvő Európát, vagyis régiónkat, ahol a túlnyomó külföldi banktulajdon olyan helyzetet alakított ki, amelyben szükséges volt létrehozni egy koordinációs csoportot annak érdekében, hogy rávegye az anyabankokat, ne vonuljanak ki régióbeli leánybankjaik mögül.
Rendkívül tiszteletreméltó és követendő a valutaalap törekvése, hogy összegezze a válság tapasztalatait, levonja a megfelelő következtetéseket és előkészítse a helyesebb gazdaságpolitikai elméleteket. Ezt voltaképpen minden gazdaságpolitikáért felelős szervezetnek és kormánynak meg kellene tennie. A gazdaságot emberek működtetik, akik nemcsak racionális pénzügyi döntéseket hoznak tökéletes piaci információk alapján, hanem sokszor kísérleteznek, és nem is anynyira észérvek és tapasztalatok, mint érzelmek vezetik lépéseiket. A gazdaságpolitikai döntések, a gazdaságpolitikai irányzat felülvizsgálata talán soha nem volt annyira időszerű, mint most, és sehol sem annyira létfontosságú, mint nálunk.
Itt lenne az ideje, hogy az elmúlt néhány év gazdasági csődjeinek és az elmúlt húsz évben többé-kevésbé megszakítatlan gazdaságpolitikai irányzat csöppet sem kielégítő eredményeinek fényében megálljunk és elgondolkozzunk, vajon megfelelő irányban haladunk-e. Megfelelő-e az a gazdaságszerkezet, amit kialakítottunk, és megfelelő lépéseket teszünk-e a fenntartható növekedés és gyarapodás irányában?
A 25 milliárd dolláros IMF/EU/Világbank hitel feltételeinek 2009. januári negyedéves ellenőrzése után a valutaalap elégedetten nyilatkozott a feltételül szabott gazdasági program végrehajtásáról. Elmondták, a program célja az adósságunkat finanszírozó külföldi befektetők bizalmának helyreállítása és fenntartása. Amennyiben ez sikeres lesz, Magyarország pozitív gazdasági növekedést tapasztalhat 2010-ben, a program lerakja az erős, tartós gazdasági növekedés alapjait. Ezzel szemben a 2010 februárjában kiadott OECD-felmérés Magyarországról azzal a drámai közléssel kezdődik, hogy „Az OECD-tagországai között az egyik legsúlyosabb recessziót megtapasztaló ország Magyarország, a 2009-es nemzeti össztermék (GDP) becsült csökkenése az OECD-átlag kétszerese. (…) Magyarországnak az OECD átlaghoz viszonyított termelékenységi lemaradása már a válság előtt jelentős volt. (…) Ez a recesszió valószínűleg mély nyomokat fog hagyni a termelőkapacitásban. Következésképpen a potenciális növekedés elősegítéséhez folyamatos szerkezeti reformokra van szükség a munkaerőpiac, az oktatás, a vállalkozás és az innováció területén.”
Ketté kellene választanunk két kérdést: a külföldi hitelfelvevési lehetőség fenntartását és az ehhez szükséges költségvetési lépéseket, valamint az ország normális növekedési pályára állítását. A kettő összefügg, de nem ugyanaz. Hiába tartjuk ugyanis fenn a külföldi hitelezhetőséget és fizetjük a kamatokat az újonnan felvett kölcsönökből, hogyha a gazdaságszerkezetünk marad, amilyen, és nem képes szerves, egészséges fejlődésre. A költségvetési hiány önmaga sem csupán a valóban elhibázott költségvetési politika eredménye, hanem a gazdaság teljesítőképességének a kudarcáé. Felül kell vizsgálnunk a vállalkozások szerkezetét, a vállalkozási hajlandóság és képesség feltételeit, az ipar és mezőgazdaság szerkezetét, a szolgáltatási szektor működését, az oktatási rendszert, az intézményi hátteret – mindent, ami egy ép gazdaság működésének feltétele. No és természetesen, mivel a gazdaság emberi szerveződés, azokat a társadalmi, emberi feltételeket is, amelyek nélkül nem létezhet ország, tehát gazdaság sem: értékrend, műveltség, tájékozottság, társadalmi rend, igazságszolgáltatás.
A huszonnegyedik órában vagyunk. Vállalnunk kell az elhibázott döntések következményeivel való szembenézést és a hibák kijavítását, mert különben nincs az a nemzetközi segélyprogram, ami kihúzhat minket a bajból. Vegyünk példát a valutaalapról, és kezdjünk hozzá a jövő építéséhez.

A szerző közgazdász