Apanyelv

Bár szűk órányi autóútra fekszik egymástól, dél és észak különbözik. Délen ideig-óráig még tartják a frontot lelkes magyar szervezetek, nap mint nap megküzdve az érdektelenséggel, míg északon esetenként olyan emberek képviselik az őshonos magyarságot, akik nem magyarok, talán csak a szívük az – igaz, a legmélyéig. Hogyan változtatta meg a határok „köddé válása” az ausztriai magyar szórvány életét, és van-e mód arra, hogy újra összenőjön, ami egykor összetartozott – erről szól riportsorozatunk befejező része.

Pannon osztály
Hogy Ausztria ne legyen egykönnyen minden magyarok olvasztótégelye, akik olyan előzékenyen és hipertoleránsan alkalmazkodnak környezetükhöz (félreértés ne essék: ezt a helybéliek is így látják) – ebben a közoktatásra hárul a legnagyobb szerep. Az 1976-os népcsoporttörvény hatására kerülhetett sor a magyar nyelvű oktatás felújítására Felső- és Alsóőrben, Felsőpulyán és Őriszigeten. Többek között 1994-ben és ’98-ban csiszoltak a burgenlandi kisebbségi iskolatörvényen, ami javított az oktatás minőségén, és megszüntette a népszámlálási eredményeken alapuló százalékos feltételt. Az alkotmányi szintű oktatási törvény több lehetőséget felkínál:
1. Engedélyezi magyar nyelvű iskolák létrehozását elemi iskolai szinten. Ekkor az államnyelvet heti hat órában kell kötelezően oktatni.
2. Engedélyezi kétnyelvű iskolák (például Őrisziget és Alsóőr) vagy iskolai osztályok működését az elemi iskolákban (Felsőőr, Felsőpulya), amelyekben az oktatás magyar–német nyelven folyik.
3. Polgári és szakközépiskolákban is lehetséges egynyelvű osztályok indítása az állam nyelvét heti hat órában oktatva.
Gimnáziumokban csak kétnyelvű oktatásra van mód.
Ám törvény és valóság nem áll összhangban: Burgenlandban nincs pusztán magyar nyelvű iskola semmilyen szinten. Ez feltehetően a szülők félelméből fakad, hogy a gyerek heti hat órában nem tudná elsajátítani az államnyelvet. Egyetemi, főiskolai szinten sincs meg az anyanyelvi továbbtanulás lehetősége, így a szakszókincs elsajátításáé sem. A tartomány egyetlen kétnyelvű középiskolája az 1992-ben alapított Burgenlandi Kétnyelvű Szövetségi Gimnázium Felsőőrön, amelyben párhuzamosan folyik német–magyar oktatás, a magyar nyelvé heti négy órában, és amely biztató adatokkal szolgál a magyar diákok számarányát tekintve. Mint Stanglné Pintér Márta igazgató asszony kérdésünkre elmondja, a szombathelyi Horváth Boldizsár Közgazdasági és Informatikai Szakközépiskola eleven testvériskolai kapcsolatokat ápol a felsőőri gimnáziummal, és egy varasdi gimnáziummal hármasban vesznek részt olyan magyar–osztrák–horvát projektekben, amelyek a tanulók helytörténeti, történelmi és regionális ismereteit gazdagítják.
A végső tapasztalat azonban az, hogy számarányukhoz képest az őshonos burgenlandi magyaroknak csak a töredéke vesz részt az anyanyelvi oktatásban, illetve hogy a kétnyelvű oktatás alapjában definiálatlan maradt, és a valóságban sokszor a német túlsúlyát jelenti. A magyartanítás idegennyelv-oktatást takar, kis óraszámban. Viszont reményre adhat okot, hogy Burgenlandban az elmúlt években jelentősen nőtt a magyar nyelv presztízse. Volt honnan nőnie.
Ám az kevésbé, hogy „az iskolai esélyegyenlőség irodalma megváltozott; mára feltöltődött a bevándoroltak […] kutatásával”. Azaz: jönnek a törökök! (Major Anita)
(Források: Kelemen László–Szoták Szilvia–Göncz Lajos: Tannyelvválasztás a kisebbségi régiókban.
Csiszár Rita: Gondolatok a burgenlandi magyar kisebbség anyanyelvi oktatásáról. In.: Iskolakultúra, 2007/6–7.)

Dowas Kati igazi harcművész, méghozzá a szelíd, de hajthatatlan fajtából, amelyik nem kér és nem is ad kegyelmet. Két lábon szökdécsel kezében jókora plüssállattal, miközben lágy hangon énekli: mackó, mackó, ugorjál, mackó, mackó, forogjál! – és a körülötte ugrabugráló három-négy éves kölkök kacarászva forgolódni kezdenek. Majd új dalra gyújt: járjunk táncot, ripegőt, ropogót, pergő, forgó libegőt, lobogót! – mire a gyerekek engedelmesen körtáncba kapaszkodnak a fiatal nővel.
Dowas Kati szélmalomharcművész.
Dél-Burgenland, a színnémet Vasvörösvár (Rotenturm an der Pinka) óvodája. Ausztria „legmagyarabb falvának”, Alsóőrnek (Unterwart) a tőszomszédságában, a hajdani Erdődy-kastéllyal szemben küzd a felsőőri születésű óvónő, hogy az őrvidéki gyerekek már a kezdetektől megszabaduljanak attól a beidegződésüktől, hogy rossz magyarnak lenni. Mindezt olyan magától értetődő természetességgel és szeretettel, a német és a magyar nyelvet olyan talpraesetten szőve egymáshoz, hogy aki ide belép, leül a gyerekek asztalához, vagy megnézi táncos-játékos foglalkozásaikat, végül mégsem hagy fel minden reménnyel. Az ide járó ötven kicsiből tíz–tizenöt tud valamennyit magyarul, az öt óvónőből három magyar – igaz, ebből ketten csak németül beszélgetnek egymás között is –, és persze nem szabad megfeledkezni azokról a gyerekekről sem, akiknek az édesanyjuk magyarországi származású. Nekik a német nyelvet „erőltetik”, magyarázza Kati, mert az ideális cél az egyensúlyi állapot megteremtése a két nyelv között. Az óvodát kijárók közül aztán többen kétnyelvű elemi iskolában folytatják tanulmányaikat.
Itt a tízórai ideje: vörös hajú, markos kisfiú emeli magasba a hátizsákokat, előkerülnek a szendvicsesdobozok, s az óvodások fegyelmezetten körülülik az asztalokat, evés előtt imára kulcsolva kezüket.
– Ha az őrvidéki gyerekek nem beszélik is majd tökéletesen a magyart, idegen nyelvként legalább segít a többi nyelv elsajátításában – magyarázza az éppen csak bekukkantó alsóőri óvónő, Gaál Zita, aki Békés megyéből települt át Ausztriába. – A nagyszülők saját bőrükön tapasztalták meg, mennyire hátrányos német nyelvet nem beszélő magyarként burgenlandi iskolába iratkozni, ahol folyamatosan piszkálták őket az osztrák gyerekek – így a cél a minél gyorsabb asszimiláció volt. Másfelől Ausztriában – például Erdéllyel ellentétben – volt miért beolvadni, hiszen ezzel jelentősen javult az életminőség. Emiatt a huszonnegyedik órába értünk, most próbáljuk visszafordítani a folyamatot.
– Nagyon fáj, hogy az embernek nem sikerül megtartania bizonyos dolgokat, amelyekhez ragaszkodik – ezt már az országút túloldalán fekvő Őrisziget (Siget in der Wart) egykori hittantanára, Teleky Gréte mondja elfelhősödő szemmel. – Nem tudtuk megtartani például az óvodát, amelyet nemrégiben Vörösvárra telepítettek.
Sziget a régi gyepűvidék egyik utolsó zárványa: a dimbes-dombos vidéken, szétszórt csoportokban betelepített evangélikus falu őrzi a magyar határvédelmi rendszer szerkezetét. Nevéhez méltóan nyelvsziget is: német és horvát falvak gyűrűje veszi körül. Használaton kívüli apró katolikus templomának oltárképén Szűz Mária látható zsinóros magyar ruhában; evangélikus templomának homlokzatán a büszke magyar felirat: Erős vár a mi Istenünk! A tűzoltóság táblája is kétnyelvű – ennyi nyomelem legalább megmaradt egyik legrégebbi településünkön, amely egykor száz százalékban volt, ma csupán hetvenben magyar. Az nyilván csak a sors különös szeszélye, hogy Őriszigetet nem a magyar Alsóőrhöz, hanem a német Vasvörösvárhoz kapcsolták az 1971-es közigazgatási rendezéskor, míg Alsóőrnek a német Vasverőszék (Németciklény, Eisenzicken) jutott. Gréte asszonnyal a hagyományos őrségi stílust tiszteletben tartó, ízlésesen modern lakóházában beszélgetünk.
– Az anyanyelvet is csak úgy-ahogy tudtuk megtartani – sóhajt fel –, aminek kézenfekvő a magyarázata. Amikor ugyanis beköszöntött a motorizálás korszaka, a legények a környező német falvakból hoztak maguknak asszonyt; ettől kezdve otthon csak németül beszéltek, gyerekeiket sem tanították meg a magyarra. A vegyes házasságok következtében mára nemigen maradt tisztán magyar származású család a faluban. Az újabb generációkban pedig nem alakult ki érzelmi kötődés a vasfüggöny miatt – vagyis kiesett negyven év.
Gréte asszony, a szigeti evangélikus közösséget összefogó Teleky Béla lelkipásztor özvegye elismeri, az ő unokája sem beszél már magyarul – mégis a Batthyány család történetét kutatja. De úgy véli, hazugság, hogy itt bármiféle osztrák elnyomás lenne, hiszen az állam agyontámogatja a magyar kisebbségi szervezeteket. Amikor 1958-ban ötvenhatos menekültként Őriszigetre érkeztek férjével, a tanárnő szerint még mindenki anyanyelvén beszélt, és tartották a régi szokásokat: volt télen tollfosztás, decemberben korbácscsal járták végig a házakat jó egészséget, bő termést kívánva, az emberek kalákában építkeztek… Meglehet, mára olyannyira visszafordíthatatlanná vált az önfeladás folyamata, hogy Őriszigetre is az a sors vár, ami a közeli Vasjobbágyira (Jabing): csak a lakók Árpád-kori neve mutatja, hogy hajdan erős magyar magja volt a falunak.
Teleky Gréte azonban lát reménysugarat.


Hol akarat van, ott út is.
Alsóőrben például olyan utak nyíltak, amelyeken elmagyarosodni vágyó osztrák asszonyok érkeztek a magyar faluba. Igaz, ez évtizedekkel ezelőtt volt, amikor még ritkábban lehetett német szót hallani a főutcán.
– Először cikót mondtam a csikó helyett, annyira nevettek… – emlékezik Anna Weidner, azaz Szabó Anna, aki a közeli Goberling (Góborfalva) falucskából házasodott be a magyarok közé. – Az idegeimre ment, ahogy ezek beszéltek. Először azt hittem, nem lehet megtanúnyi. Gondútam magamban, ti nem nevettek ki engem. És látják, ahol akarat van, ott út is.
Kívülálló ma észre sem venné, hogy Szabó Anna nem itt és nem magyarnak született: ugyanazt a szép őrségi nyelvjárást beszéli, mint a kiveszőben lévő idősebb generációk. Hallás után tanult meg magyarul, így olvasni, írni most sem tud, csak anyanyelvén. Ám idejekorán rádöbbent arra, hogy ha nem sajátítja el a többség nyelvét, akkor el van veszve. Anyósa például egy kukkot nem tudott németül, így amikor lebetegedett, és kenyérsütésre került volna a sor, az ágyból dirigált neki, mit hogyan csináljon. Persze ha Szabó Anna ma kerülne ide, már nem kényszerülne ilyen izzasztó mutatványokra.
A konyhaasztalnál ott ül az ellenpont: Szabó Joachim, azaz Joachim Szabo is, a kedélyesen mosolygó, kövérkés fiatalember, aki nagyanyja minden szavára bólogat, de amikor magyarul kérdezik, rendre németül felel.
– Szüleid csak németül beszélnek veled?
– Velem igen, egymás között magyarul – válaszol idegen hangsúllyal, keresgélve a szavakat. – Nyolcadik osztályig tanultam magyarul, most Felsőőrre járok, ott viszont már németül megy minden.
– Hogy társalogtatok az alsóőri osztálytársakkal?
– Mindenki értette a magyart, de már nem használtuk…
Nehéz cáfolni a nyelvészek tézisét: az ausztriai Őrvidéken megállíthatatlanná vált a nyelvcsere. A frontot csak a betelepülő, ingázó magyarországi diákok tarthatják – ideig-óráig. A falu sírkövei mindennél jobban tanúskodnak erről a folyamatról: Ballák, Szabók nevéről kopik le az ékezet, s rónak alájuk német igéket. S miközben a központban sétálunk, Alsóőr hosszú és az árkádos házak megritkulásával egyre jellegtelenebb, egyre „burgenlandibb” főutcáján, sajnos igazat kell adnunk azoknak is, akik szerint az sem tűnne fel senkinek, ha anyaszült meztelenül ballagnánk fel-alá – annyira kihalt a település.
– Alsóőrben nem szűnik meg egykönnyen a magyarság – jelenti ki Horváth József polgármester –, de a családban mindenkinek hozzá kell járulnia az azonosságtudat megtartásához.
A vegyes házasságban született Horváth úr két lánya a felsőőri kétnyelvű gimnáziumban érettségizett, ehhez azonban jó alapot szolgáltatott a német és magyar ajkú nagymamák közös teherviselése: mivel hol egyikük, hol másikuk vigyázott a lányokra, azok perfekt kétnyelvűek lettek. Míg a polgármester csaknem egynyelvűvé vált a negyvenes évek végén született generáció többi tagjához hasonlóan. Amikor 1997-ben elfoglalta hivatali székét, valósággal vissza kellett tanulnia apanyelvét. A közgyűlések nyelve német maradt, mivel a „csatlakoztatott” németciklényi tagok nem beszélnek magyarul.
Horváth József szavaiból egyébként az derül ki, hogy a legmagyarabb osztrák falu vezetése nem is olyan hálátlan feladat: noha folyamatosan csökken a falvak büdzséje, mert csökken a lakosság – a határba települt gigantikus ipari-szolgáltatói park évente még mindig 1,7 millió bevételt termel a településnek.
Csak legyen kire elkölteni, gondoljuk, miközben a kihalt község régi iskolájához érünk. Az alsóőriekbe hajdan lelket verő legendás pap, a pannonhalmi Galambos Iréneusz gyűjtötte könyvtár tetőterébe lépünk. Itt székel az alsóőri Magyar Média- és Információs Központ (MMIK), amelynek szerteágazó tevékenysége tudományos kutatásra, nyelvjárásgyűjtésre, szakdolgozati konzultációra, kulturális rendezvényekre, kiállítások szervezésére, honlap működtetésére is kiterjed. Az MMIK vezetőjének, Kelemen Lászlónak asztalán falapra feszített szögesdrótfoszlányt – vasfüggönydarabkát – pillantunk meg. A telefon folyamatosan csörög: a magyar nyelvterületről hol innen, hol onnan jelentkeznek be érdeklődők, együttműködést keresők. Mint Kelementől megtudjuk, ez a gyűjtemény Ausztria legnagyobb magyar nyelvű bibliotékája, mely egyedülállóan gazdag 1956 nyugati sajtóvisszhangja, illetve a nyugati magyar irodalom témakörében, amiért Nyugat-Európa távolabbi vidékeiről is idezarándokolnak kutatók. Most éppen a svájci magyarság egyik képviselője jegyzetel a sarokban.
– Aki ma Burgenlandban a kisebbségi kultúra ápolója, az idealista – mondja fanyar mosollyal Kelemen László. – Hogy miért kopott ki a magyarságtudat az őrvidékiekből az erdélyiekkel ellentétben? Valahol föl tudtak nézni Magyarországra, valahol nem…


Elindul a „piros busz” Németújvárról (Güssing), végigjárja a határ menti német és horvát falvakat, Pornóapátinál átkukkant Magyarországra, fölveszi az iskolásokat, majd visszafordulva szétszórja őket az ausztriai elemi és középiskolákban. Kétóránként jár, reggel és este diákok, ingázók sokaságával igazolva a határok átjárhatóságát – ugyanis Magyarország nyugati fele az uniós csatlakozás óta, persze már korábban is, tömegekben lepte el az ausztriai benzinkutakat, cukrászdákat, fürdőhelyeket, szőlőbirtokokat és minden olyan „túloldali” munkahelyet, ahol örömmel látják a megbízható, nem túl nagy igényű, a törököknél mindenesetre százszor elfogadottabb magyar munkásokat. A tehetősebb szülők autóval hozzák-viszik gyerekeiket: Őriszigeten például tucatnyi magyarországi diák tanul a megszüntetett óvoda helyén terjeszkedő elemi iskolában, aminek feltétele a faluban bejelentett lakhely, de mint megtudjuk, a helyiek ezt szívesen megteszik. Így szivároghat el évente sárvárnyi gyerek a honi közoktatásból. De így kaphat erősítést is az ifjúkorú, ingadozó burgenlandi magyarság.
Ami talán ennél is meglepőbb, hogy színtisztán német családok is mind gyakrabban íratják kétnyelvű iskolába gyermekeiket. Sőt az is megesik, hogy ők ingáznak magyarországi intézményekbe a határ közelében. Nagy a mozgás.
– Reneszánsza van a magyar nyelvnek, és lassan trend, hogy az osztrákok is úgy akarnak többnyelvűek lenni, hogy ebbe a miénk is beleférjen – mutat rá Majthényi László, a Vas Megyei Közgyűlés fidesz–KDNP-s alelnöke.
– Miközben a munkanélküliséget szajkózzák az osztrákok, nincs jó kőművesük, ácsuk, bádogosuk, úgyhogy kénytelenek a magyar pendlerekre, ingázókra hagyatkozni – árnyalja a képet Firtl Mátyás, Győr-Moson-Sopron megye közgyűlésének fideszes alelnöke. – Sopronból és környékéről naponta több mint tízezren járnak át Ausztriába. Mégis időről időre előkerül a „magyarkártya”: ilyen volt nemrégiben a soproni magánklinika „csiklóbotránya”, amikor az osztrákok azt állították, hogy ott nőkön tiltott műtéteket végeznek; vagy hogy a rendőri szervek háromszáz fős belső hiányát az osztrák hadsereg határon állomásoztatásával próbálják megoldani. A két régió közötti politikai viszonyt a habzó Rába vagy a heiligenkreuzi szemétégető csak rontotta…
Közbevetjük, hogy az uniós csatlakozás óta a nemkívánatos magyarországi elemek is sűrűbben tesznek látogatást Ausztria keleti peremén. És bár az osztrák rendfenntartó szervek politikailag kellően korrektek ahhoz, hogy ne mondják ki, van „magyar bűnözés”, Burgenland és Stájerország bizonyos részein ma már nem hagyják a slusszkulcsot az autóban, s egyre gyakrabban kérdezik meg a lomgyűjtőket, ki adott engedélyt a ház elé támasztott biciklik összeszedésére.
Firtl képviselő szerint ennek ellenkezőjét támasztják alá az osztrák belügyi statisztikák, de a kérdéssel kapcsolatos legnagyobb hiányosság a magyar külpolitika súlytalansága. A két térség együttműködését előmozdítani hivatott, úgynevezett West–Pannon régió is lózunggá vált, mert nem működnek intézményei, régóta nincsenek egyeztető ülések. Még az is előfordulhatott, hogy amikor tavaly közösen megünnepelték a páneurópai piknik huszadik évfordulóját, a burgenlandi tartományfőnök küldött szögesdrótot emlékbe a magyaroknak.
– Ha az osztrákok uniós pályázatot nyújtanak be, maximálisan elvárják a támogatást; ha mi nyújtunk be, 90 százalékos részesedést követelnek – sorolja a Győr-Moson-Sopron megyei alelnök. – Kőkeményen képviselik nemzeti érdekeiket: környezetvédelemre hivatkozva inkább megépítik a Burgenlandot észak–déli irányban átszelő S31-es autópályát, mint hogy segítsék a mi 86-osunk körzetében megépülő sztráda kivitelezését. A határ mentén a magyar paraszt sem versenytársa az osztráknak, mivel ha utóbbi százszázalékos uniós támogatást kap, akkor hazánkfia huszonötöt; az osztrákok egyszázalékos kamatra kapnak hitelt, míg nálunk még csak most szállították le tizenegyről hat százalékra. Az osztrák az itteni gazdától veszi meg a szőlőt, majd eladja burgenlandi borként – jóllehet a két térség egy tájegységként ugyanaz a borvidék. Hab a tortán, hogy az ottani földműves egészen a mezsgyéig szánt, aztán traktorával gond nélkül megfordul akár a magyar oldalon – míg bennünket azonnal megbüntet a határon lesben álló rendőr, ha kisebb utakon autózunk át hozzájuk. Sajnos Magyarország nem készült föl időben a schen