Az ö-zés szépsége

Kétszáz éve lesz, hogy 1810. március 9-én Kölcsey Ferenc ezt írta Kazinczy Ferencnek: „Gonosz dolog az, hogy nyelvünkben annyi e-nek kellett teremnie.” Kazinczy maga elismerte: „A sok e pirulásra kényszeríthet bennünket.” Ady Endre meg száz éve így fakadt ki: „Ó, e betűs magyar nyelv!”
Ebben az a legérdekesebb, hogy mind a hárman irodalmi és köznyelvünk bölcsőhelyének – Bihar, Szilágy, Szabolcs, Szatmár, Zemplén megyének – szülöttei, neveltjei, az e-ző nyelvjárásban „szocializálódott” írástudók. Kölcsey tudatosan használt ö-ző változatokat: gyönge, pörölj, sötét, sőt tisztán nyelvjárási alakot is: köllött, öttek, töttük. Kazinczy elfogadta Kölcsey ö-ző gyakorlatát, elnézte Ányos Pál, Dayka Gábor, Rájnis József, Verseghy Ferenc írásaiban is az ö-ző alakokat. Pálóczi Horváth Ádám azt vallotta: „Néha szüksége van a poétának a dialektusi hangváltoztatásokra, az egyhangúság, monotónia távoztatása miatt is…” Szebb, úgymond, ecsém helyett öcsém, felséges helyett fölséges. Vörösmarty is élt a Zalán futásában ö-ző változatokkal: födi, fölött, förgeteg, röpül; de írt csendes, gyenge, setét alakot is.
Az ö-zést az irodalomban többen főként Dugonics András műveiben látták megtestesülni: „éktelen ö-zéseivel esmeretlenné, sőt, mondhatnám, gyűlöletessé tette az oly igen kedvelt Etelkát” – írta Horváth József Elek 1825-ben. Főként a debreceniek szálltak szembe harcosan az ö-zéssel. Földi János éppen Kazinczyt igyekezett lebeszélni arról, hogy Dayka ö-ző tervezetének engedjen. „Te pedig, barátom, ne engedd magadat az ilyenek által elcsábíttatni. Sőt (ezt egyedül magadnak írom) fogjuk közerővel a dolgot, nehogy a pápista magyarság, akiké mindazonáltal nem a legtisztább magyarság, felsőségre emelje magát.”
Az irodalmi és a köznyelvben győzedelmeskedett ugyan a rövid nyílt e, de idők folyamán néhány ö-ző változat mégis általánossá vált. Petőfi költői nyelvében három per áll szemben húsz pörrel. Olyanokat, mint cseber, csepeg, megett, perzsel, ser, serte, setét, szeg, veder, veres, ma már kevesen mondanak, írnak, még pestiek sem, elfogadottabb, általánosabb az ö-ző változatuk. Ady verseiben még három tájnyelvi gethes van, egy göthös és egy göthöl.
Ennek ellenére nyelvünk monotóniáját, elszikesedését ma is magánhangzóink okozzák: minden negyedik magánhangzónk e. E-kórság – minősítette Kolozsvári Grandpierre Emil. Mekegő beszéd – mondta Kodály Zoltán, és „nyelvünk kitagadottjának”, a rövid zárt ë-nek jelölésével próbálta helyreállítani beszédünk változatosságát. Kórusműveinek kottáiban, Iskolai énekgyűjteményében azonban hasztalanul jelölte ezt a hangot, énekkaraink figyelmen kívül hagyják. Esti dalában sem éneklik úgy, ahogyan a zeneköltő megkívánta: „Erdő mellett estvélëdtem, / Subám fejem alá tëttem. / Összetëttem két kezemet, / Úgy kértem jó Istenëmet.”
Illyés Gyula naplójában 1948. augusztus 3-án számolt be Balaton-parti élményéről. Versben is megörökítette: Új nép a parton a költői pillanatkép címe:

Fürdőruhában szép lépésű nő –
Jó alakja az eleganciája.
Hogy ideillik! Mily „előkelő”!
S mi mindent mond el, ahogy kisfiára
Pillantva elkiáltja:
„Hun mész te, Fercsi! Vigyázz, beeső!”