Köznapló

Február 13., szombat
Azt hiszem, egyszerűbb, ha úgy nézem a dolgokat, ahogy egy született grönlandi. Egy eszkimó. Aki nem hevül olyan eszeveszetten, mint a sok választási atléta mostanában.
Nos, egy eszkimó, pláne, ha először látja a gyönyörű Duna menti város főpolgármesterét, nem győz csodálkozni. Az ilyen emberre fenn északon egy kutter kormányzását se bíznák. Tartásából szinte ordít, jéghegynek vinné a halászhajót az első alkalommal. Mozgása széteső, kezének egy mozdulata sincs harmóniában szavaival, de a lábával se nagyon. Ami az öltözködését illeti: a városházán bújtatta milliárdos tanácsadóját, és az ő öltönyeit kapta meg. A milliárdos egyszer-kétszer fölvette őket, aztán üzent: már nem tart rájuk igényt, és attól fogva a székesfőváros első embere a sajátjaként hordhatta őket. Budapest főpolgármestere levetett zakóban… A büszke eszkimó ilyesmiről hallva arra gondol: ez az ember tán még a vacsoráját is lábaskában vitte haza…
Az eszkimó képtelen felfogni: mint tehetett szert egy olyan vezetőre ez a fantasztikus adottságú város, akinek sem eredeti gondolata, sem alkotó fantáziája nem volt, és ma sincs? Hogy maradhatott a helyén húsz évig, ha politikailag, fizikailag, szellemileg ennyire jelentéktelen? Amikor a 4-es metró fúrópajzsa elérte Pestet, digitális fényképezőgéppel a kezében ugrált ide-oda. Ezreknek jutott eszükbe aznap a tévé előtt: nincs ennek az embernek egy saját fotósa?
Mása nem volt. Méltósága. Néhány napja kamerák előtt magyarázza a bizonyítványát, időnként mosolyog. Az eszkimóknál biztosan lett volna egy jóakarója, aki szól: Demszky úr, mosolygás csak végszükségben! És akkor is tartsa a kezét a szája elé…
Azt is furcsa hallani az itteni hírekben, hogy a rendőröknek megadták a kívánt melegétel-utalványt, de csak rántott húst vehetnek rajta. Még ott fönn északon is furcsa lenne ez, pedig ott kevés a vegetáriánus. Mi lesz, ha valaki sült halra váltja a fránya ételutalványt? Azt mondják majd neki: Ínyenckedünk, Kovács huszonkettő tizedes? Nem gondolja, hogy ez a sült keszeg parancsmegtagadás? Ha még egyszer halat látok a kezében, rögtön áthelyezzük Borsodba, a szentségit magának!
Egy eszkimó nem hisz a szemének akkor sem, mikor azt olvassa egy lapban, hogy Kislókon éjszaka két símaszkos rátört egy idős házaspárra, ám a hetvenhét éves házigazda megfutamította őket. Egy fémfokossal hókon vágta az egyik betörőt, mire mindkettő elszaladt.
A cikkben mégsem az öreget dicsérik, hogy férfiként viselkedett ennyi évesen – nem. Egy Boros nevű helyi főrendőr remekül fűtött sárbogárdi irodájából felemeli a mutatóujját: „Nem javasoljuk az idős embereknek, hogy szembeszálljanak a tettesekkel.”
Nocsak. Inkább várják meg, míg szépen elvágják a torkukat? Normális ez a pali? Fenn északon a maszkos betörőkbe úgy belevágnák a csáklyát, hogy hárman sem tudnák kicibálni belőlük. Alaszkában pedig, ha fölfeszíti az ajtót valaki éjszaka, az egész tárat belelövik a stukkerből.
Miféle ország az, ahol lebeszélik az embereket saját életük védelméről? Nyilván olyan, ahol a rendőrök jobban félnek, mint a megtámadottak. Akiket szlogenjük szerint meg kéne védeniük…
Amit meg végképp nem ért az eszkimó: van itt egy párt, szocialistának mondja magát, és harcosai egyik pillanatban Mussolinihoz, a másikban Hugo Chávezhez hasonlítják Orbánt, az ellenzék első emberét, aki, úgy fest, végképp kihúzza alóluk a szőnyeget.
Ha már ennyire rázza őket a hideg tőle – északon egy gyerek se cidrizik így, pedig arra mínusz harminc-negyven fok járja –, miért nem beszélnek öszsze? Döntsék el: Mussolini vagy Chávez?
Gyanús, hogy első emberük (igen, a csupasz képű, aki irigyei tanácsára levágatta szakállát, és azóta oly jellegtelen az arca, mint egy hirdetőoszlop, amelyről letépték az összes plakátot) alig tudta kinyögni a duce nevét. Csupasz arcán árnyék futott át, az eszkimók ismerik ezt. Egy arcot akkor árnyékol be hasonló „felhő”, ha gazdája arról beszél, amiről fogalma sincs. A csupasz képű sem tudta, mit beszél. Mondták neki, hogy mondja. És ő mondta. Milyen harcos az ilyen? Unalmas. Felejthető. Vesztes.

Február 14., vasárnap
Muszájból mentem annak idején a sportlaphoz. Nemigen hittem, hogy bármiféle babér teremhet ott nekem. Pedig termett. Sakkversenyekről tudósítottam olyanformán, hogy élvezze az olvasó. Hálából tettem. Óriási bajnokokat láthattam játszani a szaloniki sakkolimpián, ott lehettem a moszkvai Csajkovszkij teremben a Karpov–Kaszparov világbajnoki páros mérkőzésen – mind megannyi káprázat, örömünnep, görögtűz.
Pedig nem volt könnyű. Mert mit lát az ember, még ha kartávolságra van is tőle Szpasszkij vagy Csiburdanidze? Két nagymester ül egymással szemben, és mozdulatlanul lesik a táblát. Pedig van mozgás: az agyban. A lélekben. A képzeletben. Ennek következményeként némelyik sakkozó olyan felfokozott lelkiállapotba kerül, hogy egy – bizonnyal magasztos – percben azt hiszi: ha futójával f6-ra lép, szerte a világon a tévéállomások megszakítják adásukat, az iskolában elmarad a fizikaóra, a metrón és a vonaton előkerülnek a zsebsakkok, s az állás láttán talán a zsidók is megkötik végre a békét a palesztinokkal.
Hihetetlen, ugye? Sokáig én sem hittem. Pedig a magyarázat végtelenül egyszerű. Sakkozni csak megszállottan érdemes, és ez akkor is igaz, ha tudjuk, hogy a megszállottság az egyik embert nagy bajnokká teszi, a másikat csak „zsizsikessé.”
Nekem nem kell magyarázni, miért szerelmesedett bele a sakkba a modern művészet különce, Marcel Duchamp. Egyszerű a magyarázat. Mert bele lehet szerelmesedni.
Görgényi Frigyes könyvet írt e szerelemről. (Címe: Duchamp rátalált a gyalogútra.) A könyvtárban leltem rá, és örültem, hogy ebben a cinikus, érzelemhiányos világban valakinek van bátorsága kifejezni izzó rajongását. Kíváncsi voltam, talál-e pallót, amelyen Duchamp átlépdelt a művészet oldaláról a sakk oldalára? Vagy ez a kettő véleménye szerint ugyanaz?
Görgényi szerint erre nincs szükség.
Duchamp első figyelemre méltó festménye 1910-ből a Sakkozók címet viselte, ezzel lett a párizsi függetlenek szalonjának kiállító művésze. Pár év múlva Amerikába ment, és ez a kettősség ott is kísérte. (New York-i mecénása, Arensberg beállított a műtermébe egy nagy demonstrációs táblát is. Hogy munkája közben játszmaelemzéseire gondolt-e, ki tudja? Szóljunk inkább arról, amit tudunk.)
Duchamp műtárgynak minősített számos ipari portékát (szignált piszoárt, biciklikereket, kutyafésűt), és miután ezekkel a readymade-ekkel jókora botrányt csapott, a művészet iránti érdeklődése fokozatosan lelohadt. Barátainak gyakran emlegeti, hogy befejezi, sőt 1923-ban azt nyilatkozza, hogy „kiállítja magát mint sakkjátékost”.
Nem beszélt mellé. Előbb kis versenyeken mérette meg magát, majd tagja lett a francia sakkválogatottnak. Olyannyira, hogy 1928-ben részt vett a hágai sakkolimpián. A nagy Tartakoverrel szemben a következő évben döntetlent ért el, amelyre egész életében büszke volt.
Görgényi könyve gazdag. Minden sora tisztelet e különös mester iránt. Szép játszmák és színes történetek gondoskodnak arról, hogy az olvasó érezze: érdemes volt kézbe venni.
Duchamp interjút adott a halála előtti évben. Többek között arról beszélt, hogy egy igazi művész pályafutása során csupán négy-öt jelentős művet alkot. Az alkotások közti időt viszont el kell ütni valamivel. Nos, ő azt is művészettel töltötte el: hiszen a sakkozás is az. A legjobbat tette, amit csak tehetett, írja Görgényi, és mintha irigyelné Duchamp-t. Okkal.

Február 15., hétfő
A múlt héten szóba hoztam Joyce Ulyssesét. A hírek szerint újrafordítják a nagy ír nagy opusát – hatvan éven belül harmadszor. Sokalltam, hisz számos írónak, nem is akárkiknek, csupán a nevét (vagy még azt sem) ismeri az olvasó. Javasoltam, hogy inkább őket fordítsák.
Nagib Mahfúz példájával érveltem. Azt írtam, egyetlen műve sem jelent meg magyarul. Tévedtem, és köszönöm az általam nagyra becsült Fázsy Anikó helyreigazító levelét. Amikor az egyiptomi író 1988-ban Nobel-díjat kapott, „a magyar sajtó azon kesergett, hogy Magyarországon teljesen ismeretlen, semmit sem lehet olvasni tőle”. A Nagyvilág főszerkesztője bizonnyal a mentségemre írja ezt, és hozzáteszi: Mahfúz egyik regénye, az Útvesztő 1965 óta olvasható magyarul, ehhez jön több novellája meg az a méltatás, amelyet maga Fázsy Anikó jegyzett az író Nobel-díjának évében.
Kétségtelen, nyúlhattam volna szerencsésebb kézzel is erős példa után, ám amiről az Ulysses okán szóltam – és ez volt a lényeg –, változatlanul érvényes. Korszakos szerzők életművéből nincs vagy alig van magyarra fordítva valami. Ide sorolom az orosz Rozanovot, a francia Delteil-t és – bizony, bizony – az évtizedekig negligált angol Kiplinget.

Február 17., szerda
Nagyon kérem a pajszeres urakat, akik postaládák felfeszítésével, tehát a kopogtatócédulák eme újféle – magyar – gyűjtésével foglalkoznak, ha belebotlanak valahol Herényi Károlyba („zsúrfiúként” is ismert zenész körökben), szánják meg egy szelvénnyel. Legalább lássa, milyen az. Bolyong a pesti utcákon, és állítólag egyet sem kapott.
Ezek a buta népek nem tudják, mekkora intellektus kószál a kertjük alatt. Mi lesz, ha ő nem lesz? Ki harsogja el a médiamunkásoknak: csak akkor válaszolok, ha értelmes kérdéseket tesznek fel. Járja a várost, mint járta Molotov Pétervárt az 1905-ben elbukott forradalom után. Ugyanaz a sorsa, mint amazé volt. Mindenütt zárt ajtók, mindenütt néma ajkak. (A későbbi népbiztost Krupszkaja engedte be végül, megmentve a fagyhaláltól. Tán Herényit is megmenti majd valaki. Ha más nem, Dávid Ibolya.)
Persze mire a szánakozás? Herényinek van vigasztalója: Bokros Lajos, a „szikrázó logikájú intellektus” (ahogy hirdeti magáról). Ha figyel pártja miniszterelnök-jelöltjére, és jó a fülhallása, eltanulhatja tőle a dalocskát. Igen, azt, amelyet Hornékkal összekapaszkodva énekelt a bajszos nem is olyan rég. Van benne egy figyelemre méltó sor: „Ez a harc lesz a végső.”
Igaz, hogy nem az MDF-re gondolt a szövegíró, de attól még stimmelhet.