A szükség erőssé forrasztja a nemzetet. Sosem látott energiákat szabadít fel az emberben, közösséget gyúr, vágyakat ébreszt, lángot lobbant. Sosem lett volna forradalom 1848 Magyarországán, ha ez a végtelen sodrás nem éri el a hazát, ha az elnyomás, a jogtiprás, a kitaszítottság nem ér el az egekig, ha a nemzet elfogadja a szolgasort. A kilátástalanság évtizedei, évszázadai kovásszá alakították a magyart, a nagy idő hatalmas embereket formált a históriának.
1848. március tizenötödikén itt volt az idő…
Maga a nap – időjárási értelemben – semmitmondóan indult, a korabeli krónika szerint borús, hűvös reggelre ébredt az ország, bánatosan szemerkélt az eső, a közelgő tavasznak még szinte nyoma sem volt. Petőfiék törzshelyükön, a Pilvax kávéházban gyülekeztek, javarészt fiatal írók, költők, ifjú művészemberek. Hogy aznap forradalmat csinálnak, már az előző este eldöntötték, amikor hír érkezett arról, Bécsben kitört a felkelés, barikádok állnak, Metternich kancellárt elsöpörte a népharag. Az eredetileg március 19-re tervezett pesti zendülés időpontját így másnapra hozták előre.
A történeti hűség kedvéért meg kell jegyezni, hogy ezen a reggelen a Pilvaxban nem volt igazán forradalmi a hangulat. Az ifjak fázósan, le-fel járkálva a helyiségben elemezték a helyzetet, sóhajtoztak, toporogtak, a kékszemű, kissé mamlasznak tartott Jókai egyenesen kifakadt, azt mondta, ilyen cudar időben nem lehet forradalmat kirobbantani. Ekkor Petőfi (más források szerint Bulyovszky Gyula) az ajtóhoz pattant, s kijelentette, innen pedig csak forradalmárok tehetik ki a lábukat…
Ami ezután következett, az már a márványba vésett magyar történelem: jurátusok, Landerer-Heckenast Nyomda, Nemzeti dal, Tizenkét pont, Nemzeti Múzeum, ki ne ismerné a szívszorító pillanatokat, eseményeket, helyszíneket…
Egyetlen nap alatt óriássá nőtt egy leírtnak hitt nemzet.
A szabadságharcra kényszerített forradalom sorstragédiája ellenére történelemformáló mozzanata lett a magyar históriának. A rákövetkező esztendők március tizenötödikéi az idők során példává, mérföldkővé, amolyan totemoszloppá nemesedtek. Jó és rossz időkben, háborúban és békében, diktatúrában és demokráciában, jólétben és éhínség során mindig, mindenütt ugyanazt az üzenetet hordozták és hordozzák ma is. Azt a szót, amely erre a napra vonatkoztatva soha nem lesz elcsépelt: hazaszeretet. Legyen bármilyen is az időjárás odakint, vagy idebent, a szívekben, ő a tavasz hírnöke…
Nagy nap ez a mai, ha nem lenne elcsépelt a szó, azt írnám ide: történelemcsináló.
Nemzeti ünnepünknek – bármekkora volt is diktatúrákban az igyekezet – sosem lett vörös a színe. Március tizenötödike piros-fehér-zöld. Kokárdánk is ugyanilyen.
Az idén is öltöztessük nemzetiszínűbe a szívünket, most igazán nagy szükség van erre. Most tényleg „itt az idő”! Keresve sem találni alkalmasabb dátumot, mint az idei ünnep, hiszen Petőfi Sándor talpra szólított népe esztendők óta térdre rogyott, keservében hétrét görnyedt, megalázták, kiszipolyozták, lábukat törölték benne. Magyarországot elözönlötte a gonosz, mindent elvett, elvitt – csak a hitünket nem tudta. És a mi hitünk ebből a márciusi napból fakad. Ebből merítve fogunk elmenni április tizenegyedikén – itt van karnyújtásnyira – választani, elkezdeni építeni egy jobb országot.
A Nemzeti Múzeum helyett most a budapesti Dózsa-szobornál kezdődik majd az új történelem. De ugyanazzal a hévvel, ugyanazzal az akarattal. Hogy esetleg esik majd az eső? Havat hord a szél? Semmi baj, ezt az ünnepet semmi nem tudja elrontani. Petőfi azon a napon azt kiáltotta a múzeum lépcsőjéről: Le az esernyőkkel, hogyan fogunk holnap golyózáporban állni?! Itt egyébként sem lesz golyózápor (a Gergényik elsüllyedtek a történelem pöcegödrében, a magyar rendőrség meg lassan kezd az előnyére változni), megfogjuk egymás kezét, az összetartozás érzése fut végig rajtunk. Az, amit soha sem sikerült kiölni belőlünk. Bárhogyan alakítja is életünket az idei tavasz (csak egyféleképpen alakíthatja, rügyet fakaszt, reményt ültet a szívekbe), március tizenötödikékre mindig szükség lesz, afféle kontroll ez, tartjuk-e a helyes irányt, amit azon a százhatvankét esztendővel ezelőtti napon szépapáink kijelöltek a nemzetnek. Mert nem teheti meg a nemzet, hogy vezetői mindenféle kiskapukat választanak, zsebszerződéseket kötnek, kijátsszák a kétkezi embert, elkártyázzák az ország vagyonát, hitét a haza háta mögött. Örökre érvényes a Nemzeti dal idevágó sora: „rabok tovább nem leszünk!”
Sok a tennivaló, sokkal több, mint gondolnánk. Egy egész ország vár az elszámoltatásra, a felelősök megnevezésére, megbüntetésére. És az igazi függetlenségre, amely azon a felejthetetlen napon is az első volt az elsők között. Felelősséggel, még nagyobb felelősséggel ünnepeljünk az idei március tizenötödikén.
Már most, napokkal a nemzeti ünneppel párhuzamos parlamenti választások előtt érezni, hogy végtelen energia szabadul fel bennünk. Olyan energia, amely valójában megvolt bennünk már korábban is, csak a botcsinálta politika nem talált olyan embereket, akik ezt előhozták volna bennünk. Ügyeskedtek, trükköztek, csak éppen az ország, a haza szekerét tolták a kátyúba. Közben kacsintva éljeneztek…
Vigyázz, magyar!
Talpra!
origo.hu
Vizsgáztak a honvédség robbanóanyag-kereső kutyái
