Hol vannak mostanában a burgenlandi magyarok? Hová tűntek külhoni „közéletünkből”, a határon túli közösségeket elemző aggodalmas beszélgetéseinkből? Vagy a hírekből, amelyek egyre gyakrabban és fenyegetőbben számolnak be a hazánk nyugati területeit szennyező Burgenlandról, netán a kihaló iskoláit magyarországi gyerekekkel, kétkezi munkahelyeit olcsó magyar munkaerővel feltöltő szomszédos osztrák tartományról. Hová lett úti beszámolóinkból, amelyek a hajdani Magyar Királyság egyik legmegkapóbb vár- és kastélyövezetéről lelkendeznek? Mintha a közeli Burgenland szakadt volna a legtávolabbra tőlünk. Azok a vármegyecsonkok biztosan, ahol valaha szép számban éltek hazánkfiai.
Nemrégiben mégis föltűntek ezek a láthatatlan magyarok a napi hírfolyamban – jellemző persze, milyen szövegkörnyezetben. A legenyhébb politikai éghajlaton élő, legkényelmesebben beolvadó kisebbségünk békéjét ugyanis szokatlan harci lárma dúlta fel. Ám ahogy az lenni szokott, a frontvonalak gyorsan megmerevedtek – és a felsőőri miseháború állásháborúvá változott a farsangi időszakban.
A vita még tavaly év végén robbant ki az őshonos ausztriai magyarság központjában, a dél-burgenlandi Felsőőrön (Oberwart).
*
Az egykor színmagyar településen a jelentős részben helybéli magyarok adakozásából épült templom fennállásának negyvenedik évfordulóján Erich Seifner osztrák plébános egyszerűen kizárta az anyanyelvi miséjére igyekvő maroknyi közösséget az Osterkirche alsó épületéből – onnan, ahová évekkel ezelőtt száműzte őket költségkímélésre és kis létszámukra hivatkozva. Hiába toporgott a bejáratnál a harminc felsőőri magyar, a sekrestyés megtagadta a kulcs átadását a plébános szigorú utasítására hivatkozva. Ezek után Seifner úr kijelentette: a továbbiakban elvárja híveitől, hogy évente néhány alkalommal közös osztrák–magyar mise tartassék – amelyen olvasnak fel ugyan magyar nyelven is, ám a liturgia döntően németül folyik. Ezek az alkalmak – milyen különös! – éppen a legnagyobb ünnepekre: karácsonyra, húsvétra, pünkösdre és úrnapjára estek volna, amit a katolikus magyarok leplezetlen és erőszakos németesítésnek tekintettek, ezért eltökélten megtagadtak. Seifner úr erre ultimátumot adott: ha nem egyeznek bele a közös misékbe húsvétig, végleg bezárja az alsó imatermet is klubtermükkel együtt, s a magyarok mehetnek papjukkal egyetemben a szomszédos Alsóőrbe isten hírével, ha már mindenáron magyar nyelven kívánnak imádkozni.
Legalábbis így értelmezik a történteket a felső- és alsóőriek.
A hír bejárta az osztrák és – természetesen kisebb hullámokat verve – a magyar sajtót, tartományi tisztviselők látogattak a városkába békíteni. A magyarok nehezményezték, hogy az egynyelvű osztrákok nem értik meg: miért nem tudnak lemondani ezen a négy ünnepen a tisztán magyar nyelvű istentiszteletről, amely sokak számára a kizárólagos alkalom, hogy magyarul beszélhessenek, magyarokkal találkozhassanak. Megkongatták a vészharangot: ha nem lesz anyanyelvű mise, szétszéled ez a néhány tucatnyi lélek is – ezzel megszűnik sok évszázados felsőőri közösségük.
S hogyan értelmezik a miseháború eseményeit az érintettek? Erich Seifner sokáig senkinek nem nyilatkozott. A Felsőőrben magyarul liturgiázó Keresztfalvi Péterrel, hosszas kapacitálásra, időpontot egyeztettünk, hogy a helyi magyar kisebbség lelki életéről kérdezzük, ám tíz perccel az interjú előtt fiatalasszonyt szalasztott utánunk Alsóőrben, hogy sajnos mégsem ér rá, majd legközelebb szívesen. Egyetlen általunk megkérdezett magyar sem adta nevét a fenti krónikához. Az a felsőőri magyar végképp nem, aki szerint mindez mondvacsinált konfliktus, puszta presztízsvita két makacs természetű fél között; és azt elfelejtik hangsúlyozni a „sértettek”, hogy Seifner úr évek óta magyarul tanul, jól beszéli nyelvünket, magyar nyelvű daloskönyvet adott ki, háza van Magyarországon. Kérése pusztán az volt, hogy a nagy ünnepeken legalább egyszer legyen együtt a közösség. Forrásunk szerint az ügyet különben sem az őshonos, hanem a Magyarországról kiköltözött magyarok koholták, akik még nem fogták föl, hogy „Ausztriában élünk, ennek az országnak a kenyerét esszük”.
Erich Seifner nemrégiben mégis megtörte a csendet, és nyilatkozatot jelentetett meg a felsőőri katolikus egyház honlapján. Kifejtette, hogy nem igaz az az állítás, amely szerint az ő 1992-es színre lépésével az „elnyomás és az önkényesség” ideje jött volna el a magyar hívők számára, hiszen velük közösen döntöttek úgy még abban az esztendőben, hogy csoportjuk leköltözik a Mária-kápolnába. A tavaly év végi jubileumi misére is hivatalosak voltak a magyarok, csak hát kevesen jöttek el közülük…
A klubterem mindenesetre a vita után is zárva maradt, és a magyar orgonistát sem fizeti többé az egyház.
Hogy azért idéztük a felsőőri esetet, mert jól jellemzi a burgenlandi magyarság mai kiszolgáltatottságát? Véletlenül sem. Kirívó eset. A burgenlandi magyarság – a szlovákiaival, a kárpátaljaival, a romániaival, a délvidékivel szemben – nem kiszolgáltatott. Ha mégis, elsősorban saját komplexusainak.
Látogatás az észak-burgenlandi Doborjánban (Raiding), Liszt Ferenc szülőházában. Nem lehet bemenni, mert az idegenvezető, bizonyos Krizmanics Gyula egykori jószágigazgató éppen német nyelven tájékoztatja osztrák csoportját a zeneszerző 1848-as szerepéről. Liszt nagy osztrák patrióta volt, ezért menekülnie kellett Kossuth Lajos elől, magyarázza. Amikor a magyarok kerülnek sorra, az idős ember nekik is elmondja a történetet, némiképp áthangszerelve: Liszt Ferenc nagy magyar hazafi volt, ezért menekülnie kellett Ferenc József elől. Látogatói csodálkozva vetik közbe: „De Gyula bácsi, ezt az előbb még másképp mondta!” Mire ő: „Ja, kérem! A németeknek németül, a magyaroknak magyarul.”
Pokolian nehéz körülhatárolni a burgenlandi identitást, mert billenékeny az ausztriai magyarok azonosulása helyi hagyományaikkal – példázza a bécsi magyarság egyik vezetőjének, a történész Deák Ernőnek az anekdotája, amely egy 2006-os szombathelyi turisztikai konferencián hangzott el. Deák szerint e történet azt a problémát is felveti, hogy egyáltalán mi tekinthető magyar örökségnek Ausztriában. A Felső-Őrség Alsó- és Felsőőrrel, Felsőpulyával, ahol „ezeréves ősök dadogó leszármazottjai” élnek? A várak? Az itt eltemetett első világháborús halottak? Az Enns völgyében fekvő admonti bencés kolostor Salzburgi évkönyve, amelynek 881-es esztendei lapja, tizenöt évvel a honfoglalás előtt, arról tudósít, hogy eleink Bécs alatt már megvívták az első csatát?
Maga Burgenland volna az örökség? – folytathatjuk a kérdést. De hiszen ez az osztrák–magyar történelem legmegmagyarázhatatlanabb, legindokolatlanabb jelensége, olyan területi egység, amelyre nem létezik mai magyar fogalom. A Várvidék Burgenland tükörfordítása, az Őrvidéket csupán bizonyos részeire értettük, mert volt bevált magyar elnevezésünk: Moson, Sopron és Vas vármegye. A történelmi Magyarország legnyugatibb végeiből kanyarították le a bajtársi Ausztria legkeletibb peremvidékét 1921-ben a nagyhatalmak.
– Nem jellemző, hogy háború után az egyik vesztes fél megrabolja a másik vesztes felet, márpedig Burgenland megalakításával ez történt – vélekedik Majthényi László, a Vas Megyei Közgyűlés fidesz–KDNP-s kulturális alelnöke, akivel az impozáns szombathelyi megyeházán beszélgetünk. Kezünkbe nyomja a Kosztolányi Dezső szerkesztette Vérző Magyarország című antológiát. „El tudják-e hitetni az osztrákok, hogy Liszt Ferenc Ausztriában született?” – áll a vádló kérdés a térképmellékleten. – Természetesen el tudták hitetni – legyint Majthényi keserűen. – A kisebbségek asszimilálását talán nyugati szomszédunk végezte el a legsikeresebben. Mivel többnyire vegyes lakosságú településekről volt szó, nem is esett nehezükre; ugyanakkor érthető a magyarok önkéntes és szorgos beolvadása az elmúlt kilencven évben. Mindenesetre sok az elvarratlan szál az osztrák–magyar kapcsolatokban – összegez a megyei alelnök.
– „Burgenland legnagyobb fiának – a hazája.” Ez áll a kismartoni Esterházy-kastélynál, a Liszt-szobor talapzatán – idézi Tilcsik György, a Vas Megyei Levéltár igazgatója. – 1991-ben, a tartomány létrejöttének hetvenedik évfordulóján a tartományfőnök Burgenlandot Ausztria legosztrákabb tartományának nevezte ünnepi beszédében, ami azért nem kis teljesítmény. Pápábbak akarnak lenni a pápánál, hogy utólagosan igazolják a német jelenlétet ezeken az egykori magyar vármegyei területeken, s ez kínos és nevetséges történelemhamisításokhoz vezet. Olyasféle tanulmányokat írnak, mint például a kézművesség a „XVII. századi Burgenlandban” vagy „Burgenland középkori oklevelei”.
Tilcsik György szerint azért alapvető a különbség az osztrák, illetve a román vagy szlovák „történetírás” között, mivel előbbit nem rosszindulatú, hanem kényszeres, sokszor naiv önigazolás hajtja, amin maguk az érintettek is jót nevetnek, ha a magyar kollégák fölhívják rá a figyelmet. Mostanában változik a helyzet, hiszen az Európai Unió jelentős összegekkel támogatja a multikulturális közösségek kutatását, s már nemigen éri meg e térség eredendően osztrák voltát bizonygatni. Aztán elmosolyodik a levéltár igazgatója:
– Akárhogy is van: a kismartoni Esterházy-kastély homlokzatáról nem lehet levakarni Álmos vagy Árpád arcképét.
Ha az utazó nem a kisebb határátkelőhelyeken lép át Burgenlandba, ahol lesben állnak az osztrák rendőrök, hogy negyveneurós büntetéssel vegyék el „illegális” átkelésért – kizárólag – a magyarok kedvét a „határtalan” Európától, abban az esetben könnyen szenvedéllyé válhat a kalandozás a várak földjén. Vasdobrától Köpcsényig megszámlálhatatlan kastélyromra, hegytetőre épült sasfészekre, magyar feliratú gyárépületre, harcmezőre, könyvtárra, sírkőre, Árpád-házi szentek szobraira, árkádos kisnemesi házakra bukkanhatunk, ami a Kelet-Ausztriáról való magyar közgondolkodást gyökeresen átalakítja. Legalább annyira érdemes a magyar kultúra legnyugatibb végvidékére utazni, mint a legkeletibbre; s legalább olyan mennyiségben bukkanhatunk magyar vonatkozású „kövületekre”, mint átellenben. Az Alpok és Pannónia köztes dombvidékén autózva megtapasztalhatjuk, milyen volt ezer esztendeje a magyar határőrizet, a gyepűrendszer, mert a hajdani őrt álló falvak ma is őrzik ennek a világnak a szerkezetét. Végigjárhatjuk a védvonalat, amely eleinte a Nyugattól óvta meg a Keletet, a török időkben a Kelettől a Nyugatot – a vasfüggöny felhúzásakor pedig az ázsiai „szocializmust” az európai „imperializmustól”. Ellátogathatunk a Batthyányak, az Erdődyek és az Esterházyak csodálatosan megmaradt váraiba, ahol a magyar arisztokrácia családi iratai, hadi lobogói és aranykincsei sokkal jobban megőrződtek, mint bárhol a magyar nyelvterületen; elmélázhatunk a borostyánkői Almásy-várnál, ahol a Homok Atyja, a Szahara-kutatató Almásy László született, vagy a Savariába vezető római utak, szentélyek darabjait tekinthetjük meg templomokba-iskolákba beépítve.
Ez a helyzet, ha keletről érkezünk. Ha nyugatibb osztrák tájakról, érthetővé válik, miért tűnik Burgenland Ausztria Nyírségének. A táj fésületlenebb, a kisvárosok és a községek múltbéli zárványaikon túl magukba gyűjtik mindazt, ami építészetileg jellegtelen, ízléstelen és provinciális. A nyugat-magyarországi településeken, például Szombathelyen vagy Sopronban ma is gunyoros borzadállyal emlegetik a „gumicsimmás” burgenlandi bevásárlóparasztokat, akik a kilencvenes évek elején igénytelen hordákban özönlötték el az itteni butikokat (igaz, e városok nagy részben nekik köszönhetik mai jólétüket). Nyilván odaát sem véletlenül került ki ebben az időszakban a Magyarok, ne lopjatok! felirat az üzletek kirakatába.
Csakhogy ami az osztrákok legfiatalabb és legigénytelenebb tartománya volt, az mára „napfényország” lett, mivel az alpesi államban itt a legnagyobb a napsütéses órák száma; s erre, a hajdani magyar várakra, valamint a termálfürdőkre egyre ütőképesebb turizmust lehet szervezni. Ami pedig nekünk mindig is szigetvilág volt, mivel nem csupán a határmódosítás, de már évszázadok óta kisebbségben és mélyszórványban élt itt a magyarság, az mára csak nyomokban tartalmaz „élő” magyar elemeket. A rend kedvéért: a történelmi Magyarország utolsó népszámlálása, az 1910-es szerint a mai Burgenland területén mindössze 9 százalékos, nagyjából 25 ezres volt a magyarság – jóllehet a lakosság 27 százaléka beszélt magyarul. Az impériumváltáskor a határvidéki járások településeinek 60 százaléka, szám szerint 327 került át a „túloldalra”. 1923-ban a lakosságnak már csupán 5 százaléka vallotta magát magyarnak; 1934-ben 10 ezer lélek, 4 százalék, ’51-ben 5251 fő, ami 2 százalékot jelent. A legutóbbi, 2001-es osztrák népszámlálás 6641 magyart „mutatott ki” ebben a tartományban, ám ebből körülbelül 4000 ember lehet az őshonos, a többi betelepülő, emigráns stb. Így ez a népcsoport tekinthető a legkisebb lélekszámú törzsökös magyar kisebbségnek – s ezzel még nem fogytunk ki a burgenlandi magyarok legjeiből.
Még két beszédes szám: 1998 – a 150. évfordulón ünneplik meg az elcsatolás óta először Felsőőrben az 1848–49-es forradalmat. 2000 – ekkor helyezik viszsza négy magyarok (is) lakta település – Alsó- és Felsőőr, Őrisziget és Felsőpulya – határába a kétnyelvű táblát, amelyet Ausztria 1938-as bekebelezésekor vetetett le a náci közigazgatás. Ám ekkorra szinte az is kérdésessé vált, hogy jobb-e későn, mint soha…
Szombathelyről nyílegyenesen indul az út az alig harminc kilométerre fekvő, néhány évtizede reménytelenül elérhetetlen Felsőőrre. Bucsunál még állnak a határőrség csúf betonfülkéi; s kifelé meg befelé is jószerivel csak magyar rendszámú autókkal találkozunk. Vas megye nyugati széle naponta jár át bevásárolni – azt mondják, 30–40 százalékkal kedvezőbb árú az élelmiszer, és általában klasszisokkal jobb minőségű –, tankolni – literenként 25–30 forinttal olcsóbb a benzin –, illetve a vasi szülők hozzák-viszik gyermekeiket a határhoz közeli osztrák óvodákból, iskolákból. Majthényi László megyei közgyűlési alelnök kimutatása szerint csak tavaly 2000 (!) magyarországi gyerek járt Burgenland alapfokú oktatási intézményeibe. Mintha Sárvár összes óvodását és iskolását kivonnák a hazai közoktatásból.
A „legmagyarabb” osztrák faluba, Alsóőrbe (Unterwart) tartunk, amely hajdani százszázalékos magyarságából hetvenet tudott megtartani. Szombathelyen előzetesen mindenki figyelmeztet: ne áltassuk magunkat, magyar szót így is csak nagy szerencsével csíphetünk el, ha végigsétálunk a falu hosszú főutcáján. A sok ez
origo.hu
Mutatjuk, mit kell tennie annak a szerencsésnek, aki megnyerte a hatos lottó főnyereményét
