A jéghegy csúcsai

Aki kihagyta az ötvenes éveket (mert mondjuk később született), az most időutazást tehet, mert az Európai Unió gazdaságpolitikájának irrealitása csaknem teljesen megegyezik a Rákosi–Gerő-korszakéval, és az eszme a jelen esetben is felülírja a józan észt. Az unió vezetőinek e héten tartott kétnapos tavaszi csúcsértekezletén két fő problémakört tárgyalt: a 2020-ig tartó gazdasági stratégiát és Görögország csődtől való megmentését, vagy pontosabban a csődből való kisegítését. A 2020-as stratégia nem más, mint folytatása a teljesen kudarccal végződő lisszaboni stratégiának, amely – mint ismeretes – egy 2000-ben felállított célrendszer, amely szerint 2010-re az Európai Uniónak a világ legversenyképesebb, leggyorsabban növekvő tudásalapú gazdaságává kellett volna válnia, amely képes lett volna arra, hogy fenntartható gazdasági növekedés mellett jobb munkahelyeket és nagyobb szociális kohéziót biztosítson. A kudarc okainak őszinte elemzése helyett most a bizottság előállt egy ugyanolyan megalapozatlan, de 2020-ra vonatkozó javaslattal, amelyet a kevésbé szolgalelkű lengyelek elleneznek. Donald Tusk lengyel miniszterelnök szerint Európának egy olyan stratégiára van szüksége, amellyel mindegyik ország azonosulni tud. A legjobb garancia a tagországok elkötelezettségére az, ha olyan célokat tűzünk ki, amelyek figyelembe veszik az egyes országok különbözőségét és eltérő kiindulási helyzetüket.
Ez az, amely a mai uniós gondolkodásból hiányzik: az egyes országok eltérő helyzetének figyelembevétele. Az érvényes szerződések ugyanis egy kalap alá veszik a világ egyik legversenyképesebb és legerősebb gazdaságát, a németet, és az attól jelentősen elmaradó mediterrán és kelet-közép-európai országokat. Olyan ez, mintha mondjuk az ökölvívásban eltörölnék a súlycsoportokat. Pontosan ez a helyzet a német exporttal és a görög fizetési mérleggel. Németországnak hatalmas exporttöbblete van, amelynek jelentős része a dél-európai országokba irányul, ám így ott szükségképpen kereskedelmi hiány és ennek nyomán fizetésimérleg-hiány és felhalmozódó adósság alakul ki, amit nem lehet költségvetési megszorításokkal megoldani, amit most különösen a német kancellár, Angela Merkel (képünkön) követel a görögökön. A megszorítások – a lakosság életszínvonalának azonnali rontásán túlmenően – csak azt eredményezik, hogy a jelenleg is 300 milliárd eurót (ami az unió közel hároméves költségvetési kiadásaival egyenlő) kitevő görög külső adósság tovább fog növekedni és néhány éven belül még nagyobb válság alakul ki. A valós megoldás az lenne, ha Németország belső gazdasága élénkítésével kiegyensúlyozná külkereskedelmi mérlegét, vagy ha az amerikai szövetségi költségvetéshez hasonló uniós költségvetést hoznánk létre, amelyik elég nagy ahhoz, hogy a kereskedelmi aktívumokat megfelelő jövedelemátcsoportosítással kompenzálná, ahogy ez az Egyesült Államokban is működik.
A jelenlegi válság azonban csak a jéghegy egyik csúcsa, mint ahogy azt a kínai nemzeti bank helyettes igazgatója, Csu Min (Zhu Min) mondta egy hongkongi beruházási fórumon. A kínai pénzügyi szakember szerint a fő problémát Spanyolország és Olaszország fogja okozni. Nem kell azonban Kínába menni bölcsességért, az Eurostat fizetésimérleg-adatai is világosan mutatják az eurózóna növekvő belső egyensúlytalanságát, amelyet a mostani csúcson kínkeservesen összehozott konstrukcióval nem lehet megoldani. Nem lehet jogilag egy szövetségi államot megcélozni, de megfeledkezni annak finanszírozási előfeltételeiről. Az eredmény nem lehet más, mint kudarc, végső soron az eurózóna, vagy akár az egész unió (legalábbis a jelenlegi jogi felépítésében való) felbomlása. Akárcsak nálunk az ötvenes években, semmi jele nincs a problémák valós okai felismerésének. Lehet, hogy – ahogy annak idején nálunk – csak egy forradalom segítene?