A hét eleji esős napok után szinte szemvillanás alatt elszabadult a tavasz, kipattantak a rügyek, virágot bontottak a gyümölcsfák, a kerítésnél harsány sárgán omlik szét az aranyeső. Megszólaltak az énekesmadarak, rigók kutakodnak a bokrok alján, vadgerlék válaszolgatnak egymásnak a fák ágain. Közben illatokat hoz a szél, de ez még nem virágillat – a hosszú tél avarszagát érezni, meg az elkorhadt fakérgekét. Kiszellőzik a természet, szinte tapintható a szívdobbantó fordulat.
A cinkotai öreg temetőnél sétáltam minap, meg nem mondom, mi vitt erre. Tavaszkor az ember mindig keresgél valamit. Hol a dolgok elejét, hol a legvégét. Hol meg azt a pontot, ami a kettőt összeköti. A sírhantokon is szárba szökik ilyenkor a virág, mert az életnek valahogy soha nincsen vége. A kőkeresztet kidöntheti az idő, de a tövében sarjadt rózsabokor egyre bujább, egyre dúsabb, virágai messzire jeleznek – miközben a mának virágoznak, a múltra emlékeztetnek…
Leginkább evangélikus emberek pihennek az öreg temető kövei alatt (Cinkotát lutheránus hívők – nagyrészt tótok – alapították sok-sok évszázaddal ezelőtt), imitt-amott a fejfák is erről tanúskodnak. Ha félrehajtjuk a mindenre felkúszó, makacs borostyánleveleket, nemritkán százéves arckép pillant vissza ránk. Bármennyire kihalt is a temetőkert, bármilyen régi is a legfrissebb hant – furcsa a mondat: él ez a táj.
Nem sokkal azután, hogy kiléptem a rozsdaette kapun, a kerítés túloldalán, a templom tornyában megszólalt a harang. A rigófüttyel együtt szinte már giccses volt minden.
origo.hu
Széteshet Magyar Péter pártja a baloldali politikus botrányos viselkedése miatt?
