A szavak varázslata

Valamelyik nap egy könyvet kerestem. Mint könyvtár szakos, minden szabályt ismerek, hogyan kell tartalom szerint formában vagy különleges rendszerben könynyen kezelhetővé tenni a könyvtárakat. Nem áll ez a sajátomra, ahol egymás hegyébe érnek a könyvek. Egymás felett és alatt, ömlesztve vagy magas oszlopokban. Amint keresgéltem, kezembe akadt egy Arany János-kötet. Ötvenes évek, téglaszínű Magyar Klasszikusok sorozat a Szépirodalmi kiadásában. Emlékszem a könyvfolyamra, ezeken nőttem fel. Nemcsak Arany-öszszes volt benne, hanem mindenki, aki számít a magyar irodalomban. Akkoriban a szocializmus alapjainak lerakása után a művelt Magyarország alapozása következett volna. Ma már ez csak illúzió. Bedőltem egy fotelba, felraktam a lábamat a karfára, és belelapoztam az Arany-összesbe. Egy óra, két óra, és már a Buda halálánál tartok, amikor szólt a telefon. Letettem a könyvet, és az jutott eszembe, két órát pazaroltam el a drága napból anélkül, hogy egyszer is megnéztem volna számítógépes leveleimet. Aztán elöntött a szégyen. Hé, verset olvastál, két órán keresztül, tele a fejed olyan gyönyörűségekkel, mint: „És vissza nem folyik az időnek árja, / Előre duzzad feltarthatatlanul, / Csak szélein marad veszteg hínárja, / S partján a holt víz hátrakanyarul / Bízvást! … mi benn vagyunk a fősodorban: / Veszhet közülünk még talán nem egy: / De szállva ím elsők között a sorban / Vásznunk dagad, hajónk előre megy!” (1861)
Mai dilemmáinkra úgy rímelnek Arany sorai, mintha tegnap írta volna két nagy költemény szünetében. A holnapi nap azonban József Attila születésnapja, egyben a költészet napja. A magyar irodalompolitika és az aktuálpolitika soha el nem múló lelkiismeret-furdalását enyhíti ezzel a nappal. A proliknak az urakhoz bejáratos csodabogár volt, azoknak meg a Gát utcai proletár. Sem idő, sem alkalom nincs, hogy a költő zsenialitását elemezzük, csupán gondolkozzunk el azon, hogy a magyar irodalomban a hazaszeretetet József Attila tudta oly szívfájdítóan megírni sallang és pátosz nélkül, mintha pontosan és csakis nekünk mondaná: „adj emberséget az embernek. / Adj magyarságot a magyarnak, / hogy mi ne legyünk német gyarmat. / Hadd írjak szépet, jót – nekem / add meg boldogabb énekem!” Vagy a Dunánál: „A harcot, amelyet őseink vívtak, / békévé oldja az emlékezés / s rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk; és nem is kevés.”
Egyszerű szavak, mint az igazság a tőke és fasizmus nászáról, munkabérekről, a cukros ételek álmodóiról, az utcán alvó hajléktalanokról. A magyar kapitalizmus mostani nemszeretem arca köszön vissza, és nyer egészen új értelmezést József Attila verseiben. Az ötvenes években próbálták kurzusköltővé emelni mint nagy proletárköltőt, s mivel tanítottam őt, tudom, hogy A város peremén olyan klasszikus alkotás, amin semmit sem fogott az idő. Tragikusan rövid élete fantasztikus életműben testesül meg. És hogy érzékeljük, miként lehet ezt az életet néhány sorban öszszegezni, utolsó verseinek egyikéből idézünk, amelyben ősforrásként a magyar népdal építkezéshez nyúl: „Szép a tavasz és szép a nyár is, / de szebb az ősz s legszebb a tél, / annak, ki tűzhelyet, családot, / már végképp másoknak remél” – írja az Íme, hát megleltem hazámatban. Néha ebben a tébolyultan pörgő időben telepedjünk le egy sarokba, vegyünk elő egy verseskötetet. Lehet az Jeszenyin, Vörösmarty vagy Babits Mihály. Mondhatja Cserhalmi vagy Latinovits. Elcsodálkozunk azon, hogy megfürösztve magunkat a szavak szivárványos vízcseppjeiben, hány meg hány kérdésünkre kapjuk meg az elveszett válaszokat.