Bolyongás

Óh, Élet, milyen nagy és szép / Minden tájad, melyet el nem érünk – ugyan ki gondolta volna, hogy a huszonéves Szőnyi Istvánnak, aki az első világháború poklából betegen tért haza, a Bolyongás Azur-országban az egyik legkedvesebb Ady-verse? Pedig az lehetett, különben nem illusztrálta volna olyan gyönyörűen, az érett Szőnyi István stílusát is „megelőlegezve”, abban az 1908-as kiadású Ady-kötetben (Vér és arany, Franklin Társulat, Budapest), amellyel föltehetően gimnáziumi osztályfőnöke s legelső mecénása, Földessy Gyula ajándékozta meg a szomorú főhadnagyot. A másik kilenc költemény, melyhez – más és más technikával – szövegközi képeket készített, a Párisban járt az Ősz, a Fölszállott a páva, a Lédával a bálban, a Páris, az én Bakonyom és a többi mind a kor legtöbbet idézett költeménye volt, nem kell hát a fejünket törni, hogy a tehetséges fiatalember miért éppen azokat „képezte le”. De ennek a megismerhetetlen életet ünneplő, „bolyongásos versnek” a kiválasztása a könyvészek és a művészettörténészek számára is megfejtésre érdemes titok. A könyvillusztrátor Szőnyi István többi titkával egyetemben.
A művész halálának ötvenedik évfordulójára emlékező muzeológusok a zebegényi emlékmúzeumban levő, páratlanul gazdag Szőnyi-hagyatékból olyan kiállítássorozattal jelentkeznek 2010-ben, amely a kevéssé ismert művészt mutatja be a harmadik évezred emberének. A Válogatás Szőnyi István rajzmappáiból című sorozat első kamaratárlata a művész szépirodalmi művekhez szánt illusztrációit tárja a Szőnyi István Emlékmúzeum látogatója elé. S nem is csak azt a hét kötetet, amelynek a könyvészeti értékét Szőnyi István szövegközi képei, rézkarcai, akvarelljei, kréta- és szénrajzai emelik, hanem azokat a grafikai vázlatokat és vázlatvariánsokat is, amelyek soha semmilyen kiadványba nem kerültek be. Ezek az ismeretlenség homályából előbukkanó rajzok nemcsak azt tanúsítják, hogy Szőnyi István a könyvkiadók (vagy a szerzők?) felkérését milyen komolyan vette, de azt is, hogy jóval több illusztrátori feladata lehetett, mint ahánynak a megvalósulását kész kiadvánnyal igazolni lehet. De a hét, Szőnyi István illusztrációival kiteljesedő könyv közül is mindössze öt kötetről állítható bizton, hogy a könyvkereskedésekben is kapni lehetett őket, azaz szélesebb olvasói körben is ismertek lehettek. Ilyen az a két Illyés Gyula-könyv, az Ifjúság meg a Hősökről beszélek, amelyet közvetlenül a második világháború befejezése után adhattak ki (a Hősökről beszélek című Sarló-kiadást 1945-ben), és ilyen Arany János Toldijának 1947-es kiadása is, Keresztury Dezső előszavával. A Szépirodalmi Kiadó 1951-es Mikszáth Kálmán-könyve, a Különös házasság ugyancsak nagy példányszámban jelenhetett meg; a korabeli kiadói óvatosságot – vagy otrombaságot? – is hűen illusztrálva. A „nagy palóc” regényét Rákosi Mátyás regnálása idején nem az irodalmi értékei miatt népszerűsítették módfelett, hanem hogy ország-világ előtt bizonyíthassák, miféle gazemberségekre volt képes még a XIX. században is a római katolikus egyház. Szőnyi István nyolc rajza Mikszáth történetét illusztrálta, s nem az államvallássá tett ateizmus propagandisztikus céljait, ezért aztán a kiadvány címlapjára olyan, ki tudja, ki által összeeszkábált, gyönge rajzot biggyesztettek, amellyel a nemzetközi elismertségnek örvendő Szőnyi István művészetét is beárnyékolták.
Aligha a véletlen műve, hogy e különös könyvészeti kényszerfrigy után az idősödő művész – illusztrátorként – nem szerződött egyetlen kiadóval sem. De úgy tűnik, és ezt a május 30-ig megtekinthető zebegényi kis kiállítás igazán jól szemlélteti, Szőnyi István korábban is azokat az illusztrátori feladatokat teljesítette boldogan, amelyek szívének kedves szerzők és témák szolgálatát kívánták meg. Például a magyar faluról és annak legtöbb lakójáról hozzá hasonlóan gondolkodó Arany Jánosét, Illyés Gyuláét… Vagy amikor ő maga kereste meg a kedvére való irodalmi szöveget: Ady Endre verseit vagy apósának, Bartóky Józsefnek az írásait.
Az ifjú Szőnyi István által illusztrált, 1908-as Ady-kötetből egyetlenegy példány létezik, a Magyar Nemzeti Galéria őrzi. Bartóky József 1927-ben a Franklin Társaság kiadványaként, Szőnyi István rézkarcaival megjelent Jelenések című kötetéből mindössze kétszáz számozott példányt adtak ki. Ma már könyvritkaságnak számít ez is, reprint kiadásra érdemes kincsnek, akár az Ady-kötet. De alighanem annak kéne tekinteni az 1935-ben a Nora kiadásában megjelent verseskötetet is, Megyery Sári írásainak gyűjteményét (képünkön), még ha a szerzőt oly kevesen ismerik, akkor is. Vagy talán éppen emiatt. Az 1897 és 1983 közt élt Megyery Sári életműve ugyanis a XX. századi Európa egyik el nem feledhető kultúrtörténeti fejezete. Filmszínésznőként negyven-egynéhány film őrzi – ha őrzi – az arcvonásait. Berlinben forgatott UFA-produkciók is, nem csak hazai némafilmek, 1916-tól folyamatosan. A modell alakját még ennél is több köztéri szobor és síremlék. Az íróra pedig olyan sikerkönyvek emlékeztetnek, amelyeket Kosztolányi Dezső és Szabó Lőrinc is elismeréssel fogadott. (Török Sophie ellenben – akinek komiszságáról külön fejezetet lehetne írni, ha a magyar női íróknak is volna irodalomtörténetük – csupa rosszat hordott össze róluk, bátran vállalva a féltékeny kor- és pályatárs elfogultságait.) Márai Sándor viszont azért becsülte Megyery Sárit, mert „műalkotássá formálta az életét”. Szőnyi István illusztrációi, melyeket a filmnek, színháznak, modellkedésnek hátat fordító asszony második verseskötetéhez készített, szerintem éppen ezt a „műalkotást” jelenítik meg, méghozzá időtlen, hétköznapi példa gyanánt. Már csak ezért is érdemes a Szőnyi István rajzaival kiteljesedő verseskötet a tétova XXI. századi halandó figyelmére.