Legutóbb három napig vitatkoztam valakivel, valóban szüksége van-e maszkra – vezet be kicsiny műhelyébe Englert Antal busómaszkfaragó mester –, én ugyanis nem szeretem, ha a maszkomat dísztárgynak veszik, nem hiszem, hogy jól funkcionálhat bárhol máshol, legfeljebb gyűjteményben, kuriózumként. Egyszer egy gazdag fővárosi hölgy jött hozzám, és azt mondta: neki a legvadabb, legmérgesebb arc kell, mire én, nem lesz az úgy jó, lakásban egyébként sem mutat, ám addig erőszakoskodott, míg megvette. A következő évben visszatért, mondja, a maszk lekerült a vidéki villájába, igazam volt, adjak neki helyette vidámabbat. Nem működik, higgye el, ezek maszkok, érveltem, de csak vásárolt egy vidámat is. Egy év múlva ismét jött, erősködött, hogy neki kell egy másik. Mondom: ennél vidámabb nincs, tavaly megvette a legvidámabbat, mit is akar? Kiderült, egy idő után elhitte: a fapofa a falon mindig követi a tekintetével.
Englert Antal fát vág, hamarosan érkeznek a diákok, addigra befűt. Maszkfaragó helyisége csupán pár négyzetméter. De mennyi csoda! Gepetto műhelye festhetett így a Pinocchióban. A gerendákról régi öltözetek, juhszarvak, kolompok, megrozsdásodott tárgyak lógnak. Körös-körül polcok teli szerszámokkal, vésőkkel, fogókkal. Az asztalokon csemegék: babák, csuhébábok, világvevő, mérleg, félig kész maszkok, a földön utazóládák, farönkök. A falon hajdani mesterek munkái függnek – Englert úr gyűjteménye nagyon sok kéz nyomát őrzi. Kisugárzása van.
Mintha gondolatomban olvasna, folytatja:
– Ha hozzám jön egy csoport, mindig azt mondom, ne azzal foglalkozzanak, mit mondok, hanem nézzenek körül. A falakon olyan tárgyak lógnak, amelyek nem feltétlenül rólam szólnak, hanem gondolkodásról, mentalitásról, érzésről. A maszk mindig felmentést adott viselőjének, farsangkor három napra felfordult a világ Mohácson: a busók bármit megtehettek, törvényen kívül álltak. Mókázásukhoz gyakran tapadt vadság, erőszak és kötekedés, mert ezek az emberek elhitték, hogy tényleg mindent szabad, nem lehet őket meggátolni abban, hogy tréfálkozzanak, és ha nem engedték nekik, az olykor agressziót szült, s megboszszulták. Előfordultak még késelések is, de mindig rejtély maradt, ki az elkövető. És ezt a közösség elfogadta, tiszteletben tartotta. A mai napig ez a busójárás igazi ereje: a felhőtlen szabadság. Az emberek biztosra vették, ha átalakulnak, átváltoznak, akkor valóban különbbé lesznek – mesél lelkesen.
– A maszk lenne az ember segítője?
– Igen. Van egy fogyatékos pártfogoltam, aki rajong a busókért. Kiderült: nem az izgatja, hogyan készítsen maszkot, hanem az az emlék, amikor egy iskolai jelmezbálon beöltözhetett busónak. Senki nem ismerte föl, senki nem bántotta, csúfolta: embernek érezte magát. Busóként bármi lehetett, szerették – mosolyodik el. – Jó átalakulni, közösséghez tartozni. Itt nincs szerep, csak az a vágy: erősebbnek lenni önmagunknál, sugározni az erőt. Mert a busó nem más, mint az örök körforgás szimbolikája: minden rossz elmúlik, és jön a jó.
A mester szerint a busók maszkja hittel teli kultikus tárgy. Úgy véli, tudjuk ugyan, hogy ember lélegzik az álarc mögött, de elhisszük, hogy ő kiválasztott, és képes varázsolni, ha velünk bohóckodik. Kapcsolatba tud kerülni egy magasabb erővel, és biztosít arról, hogy biztonságban vagyunk. Hátborzongató, amit mond: két évtizede akkora tűz pusztított műhelyében, hogy még a helyiség közepén álló szalagfűrészgép motorja is megolvadt, folyt az ablaküveg, azt mondták neki a tűzoltók, úgy égett az építmény, mint egy vegyi labor. Sorban mutatja az egyes maszkokon az égésnyomokat.
– Hogy vészelhették át a maszkok ezt a hőfokot?
– Nem tudom, erre nincs magyarázat – tűnődik el –, máig nem értem.
Bár a faragványok primitívek, mégis mind más.
– Az összes maszkja nevet, ez jellemző önre?
– Rám is jellemző, és a szokásra is, amely az elmúlás és megújulás, az élet örök körfogásáról szól, hiszen bármi történhet velem, mégis lesz holnap reggel – azzal tesz még néhány fát a tűzre.
Minden maszk megtalálja a magához illő embert. Englert Antal faragás közben sosem tudja, kié lesz aktuális faragványa, csak a saját elképzeléseit, hibáit kelti életre vésője, aztán abba vagy beleszeret valaki, vagy nem.
Egy fiókból képeket húz elő. Maszkokat mutat a világ minden tájáról. A legprimitívebbeket Szibériában készítik. Semmi más, csupán fakéreg két kis lyukkal, mégis félelmetes.
Régen mindenki magának, titokban készítette maszkját, soha nem mutatták meg, ki mit faragott, hiszen kiderülhetett volna, ki ölelgette a lányokat, ki verte hátba az ellenségét.
– Melyik a legrégebbi maszk?
– Ez, amelyiknek csak a fele van meg, a múlt század elejéről való. Ez itt meg 1954-ből, de elég rossz a fa minősége, már tiszta szú. Ám hajdanán nemigen őrizték meg a maszkokat: értéktelen tárgynak számítottak, és nehogy kiderüljön, ki viselte, el is égették őket…
– Minden évben újat faragtak a férfiak?
– Sokszor előfordult.
– Miből készült a maszk?
– Általában fűzfából vagy más puhafából, van, aki a hársra esküszik. A népi kultúrában az anyagnak is megvolt a jelentése. Ami szerszámnyélnek volt jó, abból az készült, ami bútornak, abból az. A fűz nem volt jó semmire, ezért készült abból a maszk. Az egyszerű ember is könnyen tudta faragni. Ráadásul ebből volt itt mindig bőven.
– Igaz, hogy a maszkokat vérrel festették?
– A vér az élet színe, s a busóknál a vörös különböző árnyalata látható a maszkokon. Valóban akad olyan, amelyiket vérrel festettek, de általában nem ez volt a jellemző, ez legenda. A vér nem festékanyag, hanem szent dolog a népi kultúrában. A maszk haszontalan dolog, nem díszítették vérrel. Arról nem beszélve, ha vérrel festették volna a fát, mind egyforma lenne – mutat a különböző maszkokra.
A faarcok nagy átalakuláson mentek keresztül, de Mohácson mindig embert jelenítettek meg. Kevesen tudják, hogy a Balkánon – ahonnan származik a szokás; Mohácsra a betelepített délszlávokkal került – eredetileg kos-, bika- és farkasfejeket faragtak. Egy régi fotót vesz elő a mester, amelyen még láthatók az állatfejek.
Ugyanakkor olasz, osztrák területen szintén emberarcú maszkokat viselnek, mert az ottani szokások a kereszténységből származnak, nem olyan régiek, mint a mohácsi busójárás gyökere, amely még az egyház előtti időkre nyúlik vissza. Akkoriban az állatokat totemként tisztelték, ám ahhoz, hogy a szláv népek megtarthassák szokásaikat, alkalmazkodniuk kellett, ezért tértek át emberábrázolásra.
– Hogy került akkor mégis szarv a maszkokra?
– Átalakult a szokás. Korábban a busójárás primitív alakoskodás volt, hiszen igazából a jelentés volt a lényeg, nem a látvány. Viszont az 1800-as évek végén majdnem eltűnt a népszokás, mert asszimilálódott a népcsoport. Megmenekült ugyan, de a viselet jelmezzé vált, és mi kerülhetett volna rá, mint a szarv, a hímdominancia, az emberfeletti erő jelképe.
Aztán volt idő, hogy giccsé vált a busójárás… Az 1910-es években, amikor bevitték az eseményt a bálok világába, először csak azon versengtek a férfiak, ki tud szebb maszkot faragni, öltözetet viselni. Később a szocialista eszmétől átitatva kényszeresen kreáltak látványosságot a busójárásból. Ám mivel nem tudták, miért mászkálnak az utcán a szőrös emberek, kitalálták, hogy a busók űzték el a törököket. Pécsről érkezett színházi rendező dirigálta az eseményt: selyemsátrakat építettek a Széchenyi téren, a kisfiúkat beöltöztették janicsárnak, a kislányokat bajadérnak, a siklósi határőrezred katonái pedig busóként kiűzték a törököket, a végén fölgyújtották a sátrakat. Mindenkinek tetszett a műsor – a mohácsiakat leszámítva.
Később mindez még tovább fajult: piaci cikké vált a busójárás, a maszkok csak látványosságként funkcionáltak, értékesíthető dísztárggyá váltak, sokan csak ezért kezdték el faragni, jó pénzért az idegenek kezébe nyomni.
– Ennek itt semmi köze a funkcióhoz, de vették, mint a cukrot – mutat egy példányt Englert Antal, amelyet elrettentő példaként vásárolt egy mohácsi cigány faragótól. – Nem szabad folyamatosan hazudni – vesz le a polcról egy másik álarcot, amelyet egy kisgyermekről szedett le –, jól látszik, hogy ez műszőrme, és itt a gond: ez egy darab deszka. Meg szoktam mutatni a gyerekeknek, akik faragni tanulnak nálam, majd azt mondom: két évet beszélgetek veletek szívesen, és utána a saját maszkotokat hamar meg tudjátok jól csinálni, mert megértitek a lényegét. Aki nem érti, nem tiszteli a kultúrkört, az ilyen deszkákat, giccseket fog gyártanai, de ez semmi – dobja le az asztalra az álmaszkot.
Azt szeretné tanítványaival elérni, hogy az általuk készített faragványban boldog legyen a viselője, mert akkor hozzátettek valamit a hagyományhoz.
– Ebből nem lehet vásári cikket csinálni, boltokban árulni vagy sokszorosítani hűtőmágnestől a jelvényig, mert kiürül az értéke, a tartalma. Az UNESCO az emberiség szellemi kulturális örökségeinek sorába emelte a busójárást, ami azt jelenti, hogy rend van a fejekben. Ez az örökség számtalan részből áll: benne van a háziasszony, aki a farsangi fánkot készíti, a busónak öltöző férfiak, a gyerekek. Ma már arra törekszem, hogy a fa hibáira, a bütykökre, repedésekre, pudvás részekre építve kezdjek emberi karaktereket ábrázolni. Ezt itt gomba támadta meg, de éppen ettől lett fantasztikus maszk. Attól lesz erős, hogy hat rám az anyag, miközben dolgozom. Ha kapcsolat van köztünk, akkor készülhet jó tárgy – forgatja szeretettel a maszkot.
– Mi kell ahhoz, hogy valakiből jó maszkfaragó váljék?
– Hit szükséges, olyan, amelyikkel a tűzben is megmaradtak a maszkok. Az biztos, hogy ezek erővel bíró tárgyak, ugyanakkor nem az a fontos, hogy az egyént dicsőítsék, hanem a közösséget, amely kitermeli és élteti a szokást, amelyet sokáig üldöztek. Volt idő, amikor húsz botütésre ítélték, aki busónak öltözött, ma pedig a világörökség része. S nem azért, mert Kalkán Mátyás, Késics György, Kunovszki János mesterek éltek és dolgoztak, hanem azért, mert a szokást olyan misztikum veszi körül, amelyben Mohácson mindenki hisz, függetlenül attól, mikor született, vagy hová tartozik. Aki mohácsi, a busójárást kultuszként tiszteli.
– Mi lesz a sorsuk ezeknek a tárgyaknak? Elképzelhető, hogy egy mohácsi betér önhöz, és azt mondja, Antal, ezt a maszkot add nekem?
– Akár az is megtörténhet, hogy ingyen odaadom neki, de ahhoz ismernem kell, és tudnom azt, hogy ő valóban busó. Ha ideszalad egy serdülő srác, és azt mondja, ő holnaptól busó, na, ő még vegye csak meg, mert az nem úgy működik!
– Mennyibe kerül egy teljes öltözet?
– Száznegyven–száznyolcvan ezer forintra rúg a maszk, suba, bocskor, bütykös harisnya, hímzett gatya, kolompok, kereplők, esetleg favilla, buzogány összessége.
– Mi lesz a busókkal?
– Ha csak egy oldalon építkezünk, halálra vagyunk ítélve. Sokan mondják: jaj, ha tíz busójárás lenne, nem lenne gondunk! Ez így nem igaz. Ha én Olaszországban, Franciaországban leülök valakivel beszélgetni, azt sem tudja, merre van Magyarország, nem érdekli, és megteheti, sajnos. Mondhatja, hogy neki nincs szüksége másra. De amint megkínálom egy korty magyar pálinkával, borral, elájul. Vagyis hiába vagyunk valamiben jók, nem tudjuk másképp eladni, csak akkor, ha odavisszük, nevet, hangsúlyt adunk neki. Óriási az UNESCO-s kötelezettség. Most már nem elég tombolni. Nagy vitáink vannak, de az idén már sokkal több programot rendeztünk, mint korábban. Például kinyitottunk egy házat, ahol megmutattuk, hogyan készül a farsangi fánk, ezt a busók kezdeményezték, és ez jó.
– Nem megy ez az intimitás rovására?
– Arra mindig megmarad nekünk az ünnep utáni hétfő és kedd.
origo.hu
Az ember, aki megmentette Jeszenszky Géza életét
