Fejek

Debrecenből jöttünk, ötvenhatos konferenciáról, én ott valamiről fecsegtem, ő volt a díszvendég. Aczél Géza tejben-vajban fürösztött bennünket, nagyon szerették egymást, no meg Janó az Alföldnek is főgrafikusa volt, gyönyörűeket rajzolt Aczél lapjába, aki hálából szép költeménnyel köszöntötte. Hosszú vonatúton kiválóan lehet beszélgetni, különösen ha beül az ember az étkezőkocsiba, és ott eszeget-iszogat Budapestig. Janó a szegedi Kass-vigadó körüli nyavalyákról panaszkodott, a hatalmas épületről, amelyet 1898-ban a legidősebb Kass (Kasch) János építtetett a Stefánia sétány mentén kávéháznak, mulatónak és hangversenyteremnek. Bartók többször is koncertezett ott, Móricz Zsigmond szeretett üldögélni kora ősszel a Kass-vigadó teraszán, s lám, most elhanyagolt, szomorú, szürke tömb, évek óta azon vitatkoznak, hogy mit kezdjenek vele. A család az 1930-as évek gazdasági válsága idején bukott bele a menedzselésébe, akkor költöztek Kassék Budapestre.
Mindezt csak azért mesélem, mert amikor a vonat befutott Pestre, nem volt ott az a valaki, akit Kass János felesége, Vera odarendelt csomagcipelésre. A táskám mellé fel tudtam ragadni Vera kofferét, de maradt egy iszonyú nehéz, ügyetlen batyu, amolyan vállra akaszthatós. A közel nyolcvanéves Janó vállára penderítette, s indult kifelé. „Micsoda erő van még ebben az öreg legényben” – gondoltam meglepetten e mutatvány láttán. Aztán rendetlenkedni kezdett a szíve, a vérsejtjei rosszalkodtak, sokféle orvosságot kapott, pacemakert, vércserére járt, kemoterápiát írtak elő az orvosok. Csendes beletörődéssel tűrte, hogy esteledik. Addig bizakodhattunk, amíg nem hagyta abba a munkát. Sok megrendelése volt, be kellett fejeznie egy tankönyvsorozat vidám, színes illusztrációit. Nem ment könnyen, már nem szaladt a toll és az ecset oly könnyedén és magabiztosan, mint annak előtte. A Márton-napi libamenüket felirattal kívánta meghirdetni a ház földszintjén lévő étterem, „a kocsma”, ahogyan János és Vera nevezte, s amelyből a pincérek hajlandók voltak felhozni nekik a vacsorát az ötödikre, ha mindketten maródiak voltak. Janó pompás plakátot rögtönzött kedvenc vendéglősének és csinos, szecesszió ihlette rajzokat a belső terem falára. Nagyon szeretett adni, s nem bánta csillogtatni kivételes rajztudását. A baj akkor kezdődött, amikor már se ereje, se kedve nem volt a rajzoláshoz.
Kass Jánost gimnazista koromban írók körében ismertem meg. Ha találkoztam vele, nem képzőművészek társaságában volt, hanem költőkkel, mint Kormos István vagy Fazekas László, a Basch Lóránt-ház lakóival, mint Mészöly Miklós. A Móra Kiadó házi illusztrátoraként, majd 1965 és 1973 között az Új Írás művészeti szerkesztőjeként folyvást a kor legjobb íróival, költőivel barátkozhatott. Tudták róla, hogy ő is mívesen ír, kifejezően, eszes és érzékeny tárcákat. És persze nem győzték csodálni, mekkora beleérzéssel találja meg a legmegfelelőbb stílust és kifejezési formát akár illusztrátorként, akár nagy témák képi megjelenítésére vállalkozó grafikusművészként.
Angliában 1956 után három esztendőn át magam is könyvillusztrátornak készültem a Szent Mártonról elnevezett képzőművészeti főiskolán. Rettentően irigyeltem azokat a grafikustársaimat, akik istenadta tehetségük folytán nagyon jól tudtak rajzolni. Biztos vonalakkal, azonnal a papírra képzelt arányokkal. Törlés, javítás nélkül. A legjobbak akár első nekifutásra elkészültek egy-egy rajzzal. Ezek az angol fiúk és lányok azután szinte mindannyian megrekedtek ennél a stációnál. Szépen rajzoltak. De nem közelítettek meg düreri magasságokat, nem próbáltak továbblépni, új expresszív utakat keresni. Tisztességes könyvillusztrátor lett belőlük (míg én elcsábultam a rádiózás felé). A modern magyar grafikának mások a követelményei. Szalay Lajos fél életen át dolgozta ki formavilágát és vonalai hiperérzékenységét, Reich Károly a lírai kifejezőmódját, Würtz Ádám a dinamizmusát, Szabó Vladimír a mesteri bumfordiságát, Gross Arnold a mesekertjeit, Gyulai Líviusz a régieskedő manírjait, Orosz István a szürrealizmusát. E rajzvirtuózok között Kass János az, aki a legtöbbféleképpen alkalmazkodott az adott témák művészi tartalmához, lelkületéhez. S milyen szinten!
Ha Nagy László-költeményeket illusztrált, szaggatott kompozíciói szárnyaltak, mint a lírai sorok, ha gyerekeknek népmeséket, átváltott karikatúrába, ha Juhász Ferenc-eposzhoz rajzolt, e képek megteltek esztétikus formákba sűrített szimbolikával és biológiai motívumokkal. A bartóki Cantata Profana sorozat már végsőkig letisztult, szinte zenei. Az ember tragédiája metszetek dúsak, sokatmondók, Madách Mózesének lapjai súlyosak, tömbszerűek, a Hamlet-rajzok angolosak, és szerves részei a szépen tipografizált szövegidézetek. García Lorcához brutális fametszetstílust választott, s tiszteletteljes ámulatra késztette a világ minden grafikakedvelőjét, -értőjét A kékszakállú herceg várához készített vörös-fekete-püspöklila szitanyomatokkal. Nem csoda, hogy Kass által tervezett és illusztrált album kapta meg mind 1977-ben, a keletnémetek Lipcsében rendezett, mind pedig 1999-ben, az NSZK frankfurti könyvvásárán a legszebb könyv díját. S a hazai elismerés sem maradt el: két Munkácsy-díj, Kossuth-díj, a Széchenyi Akadémia tagsága.
Amikor 1980-ban Kass Janó hirtelen-váratlan Londonban tűnt fel, s beköltözött házamtól néhány saroknyira, itt, a Hampstead művésznegyedben, a britek közt már nagy grafikusművészi, filmanimátori rangot szerzett veterán hazánkfiához, John Halashoz, nem győztünk örülni az újratalálkozásnak. Halas (azaz Halász János) látástól vakulásig rajzoltatta, s ha a felesége és animátortársa, Joy Batchelor betegeskedett, a magyar vendég főzte hármuknak a vacsorát. Ám néhány hónap alatt megszületett kezük alatt a világ első számítógépes rajzfilmje, a Dilemma, amely nagy sikert aratott, s nemcsak technikai megoldásaival, hanem az elsősorban Kass Jánosnak köszönhető emelkedett művésziségével is.
Akkoriban kis képzőművészeti galériám volt Hampstead egyik hangulatos utcácskájában, a Perrins Gallery. Janó naponta betért ide kávézni és beszélgetni. Árultuk a munkáit, sok kelt el az orvostörténeti rézkarcsorozatából, az attraktív Kékszakállú-lapokból, az ószövetségi szériából s természetesen a Hamlet-illusztrációkból is. Egy ízben tanúja lehetett, hogy egy jómódú angol úr hiába keresett a mappákban olyan képet, amelyen vágtató ló van. János egy órán belül fél tucat frissen rajzolt, remekbe sikerült vágtatóló-grafikával tért vissza, s az elégedett kuncsaft kettőt is megvásárolt belőlük.
Voltak nagy témák, amelyek egyéni, magvas mondanivalójú művek alkotására ihlették. Ide sorolható tulajdonképpen a fejsorozat is. Kass János műanyagból öntetett sematikus fejeket. Az elidegenedő világban kontaktusteremtési lehetőségeket keresve odaadta ezeket a barátainak, Juhász Ferencnek, Somlyó Györgynek, Nagy Lászlónak, Kurtág Györgynek, Reich Károlynak, akkori feleségének, Hajnal Gabriellának és sok másnak, hogy írjanak vagy rajzoljanak rá, amit akarnak, s így közös mű születik. Ő maga is variálta a fejtémát. Juhász Ferenc a felkérés kapcsán fogalmazta meg a kérdést:
„Mi van a fejben? A VILÁG? Az átok? Szégyen? A szomorúság? A Hit a Reményben? A Reménytelen-Szépben? A Halálom és a Halálod, az Élet, a Gyász, a Gyönyör, a Rettenet? A Csönd, ami majd betemet, vagy aki eltemet?”
A Csönd csak fizikai értelemben temeti most Kass Jánost. Él tovább. Van unokája. S van ezernyi halhatatlan műve, mely örök érvényű gondolatokat közvetít.

Kass János temetése jövő pénteken, április 16-án délután negyed háromkor lesz a Farkasréti temetőben.