Forték és pianók

M I N D E N Z E N E

Albert Schweitzert olvasok, az Életem és gondolataim-at (Etalon Kiadó, 2010). Schweitzer, az élet szentségének hirdetője, Nobel-békedíjas orvos (gyógyító), muzsikus százharmincöt éve született Németországban, és negyvenöt éve halt meg Afrikában. Így ír: Ha az ember elgondolkodik saját életének, valamint a világot betöltő létezés kapcsolatának misztériumán, nem tehet mást, mint hogy az élet tiszteletének elvét alkalmazza a maga életére és a hatókörében lévő életekre egyaránt. E tisztelet fogja alapját képezni az élet és a világ erkölcsi igenlésének, mely tetteiben is megnyilvánul majd. Léte összehasonlíthatatlanul nehezebb lesz, mint amikor csak önmagának élt, de egyben sokkal termékenyebb, szebb és boldogabb is. A vegetálás helyett megismeri az igazi életet. Az életről és a világról való elmélkedés tehát szükségszerűen az élet tiszteletének elvéhez vezet… Az élet tiszteletén alapuló világnézet vallásos jellegű, lényegében rokon a kereszténységgel és minden szeretetet hirdető vallással.
Schweitzer erről a talapzatról (kőszikláról) közelít Bachhoz. Ez a belső, kiindulási alap, ezután jön az, hogy zenész ír a zene fejedelméről zenészeknek. A J. S. Bach, a zeneköltő című írás tanulmánynak indult franciául, aztán 455 oldalas könyv lett belőle, még mindig franciául, majd 844 oldalon végezte német nyelven. Két év alatt fejezte be, kicsit szabadkozott is, mert orvosi tanulmányai, az előadásokra való felkészülés, a prédikációi és a hangversenyturnék miatt néha hetekig feléje sem nézett. Hogy milyen elme az ilyen, azt most ne is firtassuk! Bach viszont a mesterek mestere, zenéjében minden benne van, amit ember elmondhat a világról. Egyszerre festői és költői, ugyanakkor építészeti jellegű. Schweitzer azt mondja, hogy ezért aztán nem helyénvalóak az előadásban a crescendók és a decrescendók, amelyek például Beethoven zenéjében megfelelnek az érzelmi élményeknek. Forte és piano váltakozásának Bachnál az a célja, hogy kidomborítsa a főtémát a melléktémával szemben, ha elmossák a forte és piano közötti különbséget, szétrombolják a mű architektúráját. Schweitzer ül egy fogadóban, egy Tristan-előadás után, lentről intenzív kocsmazaj árad, ő pedig a Bachból áradó szellemről ír, esetleg Pál apostol misztikájáról. Ezt az eleganciát veszíti most éppen el Európa.
Cseh Tamás elegáns volt. Tartásából sugárzott az elegancia, a belső is, meg ahogy a színpadon állt, talpig feketében vagy tökéletesen vasalt, hófehér ingben, mint Petőfi, szembefordulva a muszka dzsidásokkal, a gitár mint még egy végtag a testből. Életművének feldolgozása során remény szerint egyre-másra kerülnek majd elő koncertfelvételek a házi archívumokból, és lesz a köz kincséből közkincs. Közkinccsé tétetik. Nézzünk most egy ilyen történetet. „A ’90-es években »Cseh Tamás«-rajongóként azt hittem, hogy a Levél nővéremnek és az azt követő idők legendás dalainak, lemezeinek estjeiről, bemutatóiról már lemaradtam, hasonló levegőbe én már bele sem szagolok. Akkoriban az ózdi helyi lapnak dolgoztam, megtudtam, hogy készül valami Miskolcon: a Levél nővéremnek, II.-előadás borsodi bemutatója lesz. Trabanttal suhantunk két baráttal Miskolc felé. Minden másodperc megmaradt szinte azokból a percekből, olyan nagy volt az izgalom, a tartás, hogy nyerünk vagy veszítünk. Mert, ugye, második rész, utánérzés. Láttunk már sok ilyen második részt, amit csak a korábbi siker hozott a világra. Az előadás előtti utolsó percek: diktafon bekapcsolva, fotógép felhúzva, vaku tölt, hű, de meleg van! És elkezdődött, majd lehengerelt, falhoz vágott. Vastaps percekig.” Liktor Ferenc emlékezik így a Cseh Tamás: Ózdi koncert ’96 című hanglemez belső borítóján. Mert aztán az történt, hogy addig járt a művész nyakára, míg két év múlva csak elrángatta Ózdra is. A koncertet felvette, aztán bő egy évtized után (Ten Years After) kiadta. Lám, lám, „csak tíz év múlva ne ez a dal legyen…”.
És hány ilyen lehengerlés, falhoz vágás, helyettünk kimondás volt még, istenem! A Cseh–Bereményi nevű kisbolygón landolás örömei és fájdalmai. Az Ózdi koncert a Ne higgy az énekesnek-kel kezdődött, valahol a város szélén, gyárkémények között, a hely neve Olvasó. És nyilván Füst a szemében. Az indián nevek beszédesek. És ott voltak mind, akik szoktak. Shakespeare William, a nagy ravasz, Arthur Rimbaud ronggyá rohadt ökleivel a zsebében, Balogh Ádám. És persze a csajok, a sok kis Somlai Margit, és aztán még a Csönded vagyok szépsége és a Hányan kipusztultak. Forték és pianók. A lemez azoknak is szolgálhat meglepetésekkel, akik kívülről fújják ezeket a mi dalainkat, és persze egyetlen gyűjtő polcáról sem hiányozhat.
„Ott feküdt a pusztai csárdában, elhagyatva és egyedül, s midőn estve eljöttek a csikósok és juhászok, s a hosszú borozóasztal mellett elkezdték énekelni az ő dalait, a szegény beteg költő olyan boldog volt akkor! Ez időben az Athenaeumban olvastuk azt a versét: Hortobágyi kocsmárosné, angyalom! S mondogattunk magunkban, be vígan van most ez a Petőfi. Közel volt pedig akkor hozzá, hogy meghaljon éhen és nyomorban.” Jókai Mór szavai ezek az első magyar popsztárról. A költő e nehéz életszakaszáról (is) nyújt pompás áttekintést a Furfangos borivó – Petőfi bordalai korabeli dallamokra című hanghordozó. Szerkesztette és a feldolgozásokat készítette Lantos Szabó István, előadók Lantos Szabó István (ének, barokk gitár, biedermeier gitár, teorbino), valamint Tóth István (furulya, vokál). És az anyag persze remek, a tolmácsolás nemkülönben. Nincs öblögetés, kurjongatás, árvalányhajas duhajkodás, hiszen szofisztikus berúgásoknak vagyunk itt kései tanúi. Vadság a szívben, feszülő lélek, karcos humor, aztán nagy elcsendesedések. Részegség a hazáért. Forte és piano. Eötvös József szerint e bordalok keletkezése után alig telt el néhány hét, és máris elkészült hozzájuk a zene, „s a költő már a népnek ajkáról hallá szavait”. Az ismeretlen szerzők hada mellett akadt azért olyan komponista is, akinek neve fennmaradt a múló időben: a nagy elődről, Csokonai Vitéz Mihályról szóló közismert vers dallamát nem más, mint Arany János szerzé.