Bábeli pünkösdölés

Pünkösd a megértésről és az egységről szól. Ehhez a legfelsőbb hatalom lépett működésbe, s a csoda az emberi szívekben ment végbe. És úgy nyilvánult meg, hogy az emberek – egyszerű állampolgárok – megértették egymás sorsának végtelen kontextusát

Borzongok, amikor azt hallom, hogy az új kormánytól várható majd az ország lelki megújulása. Magam is őszintén remélem, hogy az új kormány sokkal jobb lesz, mint az előző; de egészségesebb, ha nem az ilyen várakozásoknak akarnak megfelelni. Ne a politikai vezetéstől várjunk lelki megújulást! Jó volna, ha nem hinnénk el azt az optimista jobboldali mítoszt, hogy a választások eredménye a nemzet sosem látott egységét tükrözi. Az emberek jókora többsége elégedetlen volt az eddigi kormányzással – erről tanúskodik a választások eredménye. Nincs igazán nemzeti egység, felfegyverzett táborok viszont vannak, traumatizált a társadalom, s a közélet porondján óvatosan kerülgetik egymást a fenevadak. Az igazi egységhez csodára volna szükség.
Holnap pünkösd, piros betűs titok. Aki azt állítja, hogy teljesen érti, nagy valószínűséggel nem mond igazat. A Bibliából és a keresztény teológiai hagyományból annyi megtudható, hogy a pünkösd főszereplője, a Szentlélek maga a végtelen Isten. Józan paraszti agnoszticizmussal azt mondhatjuk erre: ha őt gondolkodásunk keretei közé szoríthatnánk, nem lenne végtelen, tehát nem is lenne Isten. A keresztény hagyomány szerint Isten a Bibliában kinyilatkoztatja önmagát, s amennyit ebből épp felfoghatunk, annak révén a teljesség ízét kóstolgatjuk. De amit megértünk, sosem a teljesség maga. Ha van Isten, kimeríthetetlen, mégis egyre többet igyekszünk meríteni belőle. Ha ezt nem tesszük, lelki halottak maradunk: süketek és vakok a végtelenre. S ha a végtelent nem érzékeljük, véges világunkat sem értjük igazán. Egymást sem. Mert minden dolgot csak kontextusában, vagyis környezetével, történetével együtt érthetünk. A véges kontextusa pedig a végtelen.
Pünkösd előzménye, hogy az örök Isten Jézus személyében eljött a világba. A Fiúisten tanította az embereket, hogy igyekezzenek megérteni és szeretni az Atyát, valamint egymást, hogy a szakadozottság helyett egység legyen. Választott tizenkét gyarló és lusta tanítványt, s megbízta őket, hogy alapítsanak egyházat. Aztán elköszönt tőlük, megígérve, hogy rövidesen elküldi a Szentléleket. Nem értették, hogy mit beszél. Azt hitték ugyanis, amit akartak: hogy Jézus, a Messiás megvalósítja Izrael uralmát a földön, vasvesszővel terelgeti a pogányokat, móresre tanítja a szemforgató farizeusokat, és a római megszállókat kiűzi, mint az ördögöket. Ehelyett a farizeusok addig ármánykodtak, míg a rómaiak megfeszítették Jézust. Ugrott a terv: meghalt a Messiás, és a tanítványok lógó orral szétszéledtek. S mikor harmadnap asszonyok hozták a hírt, hogy Jézus feltámadt, a tanítványok nem értették. Néhányan akkor sem hitték, mikor a szemükkel látták; hiszen csak a szemükkel láttak.
Mire Jézus átlépett a titokzatos dimenzióba, amit bibliai szóval mennynek nevezünk, a tanítványok rengeteg csodát megfigyelhettek már – vízen járást, betegek gyógyítását, angyalt, feltámadást. Élőben hallották a hegyi beszédet, mégis tele voltak félelemmel és gyanakvással. Egymással se igen értettek szót, hát még a többiekkel.
Hogyan fogják ezek a megbocsátás örömhírét elterjeszteni a világon, akár az életük árán? A húsvét utáni ötvenedik napon, mikor tele volt a város kereskedőkkel és turistákkal a birodalom minden zugából (igazi multikulti kavalkád volt az akkori Közel-Kelet), a tanítványok elbújtak és imádkoztak. És az égből hirtelen piros lángnyelvek ereszkedtek rájuk, de nem égették meg, hanem belülről hevítették őket. S mikor kinyílt előttük a végtelen titka, elszállt a félelmük, a bosszúvágyuk, és megértették, amit Jézus tanított. Ettől kezdve csak az érdekelte őket, hogy elmondják mindenkinek: nem muszáj bűnben, gyűlöletben élni és pusztulásra várni; nem muszáj ragaszkodni a pillanat üveggyöngyeihez, mert Jézus él, és van örök élet.
„Sok kegyes zsidó férfi tartózkodott akkor Jeruzsálemben azok közül, akik a föld minden nemzete között éltek. Amikor a zúgás támadt, összefutott ez a sokaság, és nagy zavar keletkezett, mert mindenki a maga nyelvén hallotta őket beszélni. Megdöbbentek, és csodálkozva mondták: »Íme, akik beszélnek, nem valamennyien Galileából valók-e? Akkor hogyan hallhatja őket mindegyikünk a maga anyanyelvén: pártusok, médek és elámiták és akik Mezopotámiában laknak vagy Júdeában és Kappadóciában, Pontuszban és Ázsiában, Frígiában és Pamfíliában, Egyiptomban és Líbia vidékén, amely Ciréné mellett van, és a római jövevények, zsidók és prozeliták, krétaiak és arabok: halljuk, amint a mi nyelvünkön beszélnek az Isten felséges dolgairól.« Álmélkodtak mindnyájan, és nagy zavarban kérdezgették egymástól: »Mi akar ez lenni? «” (Apostolok cselekedetei 2, 6–13.).
Pünkösd emlékezete munkaszüneti nap. A világ beírja a naptárába, amiről tudni sem akar ebben a multikulti kavalkádban, a hiperbábeli nyelvzavar közepette. Folyik a pünkösdölés, de egyre kevésbé értjük Istent, és egyre kevésbé értjük egymást. S minél kevésbé értjük egymást, annál többet beszélünk. Mi, magyarok, nem tudunk például szlovákul. De szerbül, románul, ukránul sem tudunk – és vice versa. Lefordíthatjuk egymás beszédét, de közben idegenek maradunk. Megérteni a másikat sokkal nagyobb dolog, mint lefordítani a szavait. Míg nem ismerem egy külországbeli, magyargyűlölő ember érzésvilágát, múltját, amíg fogalmam sincs a politikai mitológiáról, amelyben nevelkedett, hiába fordítom le a beszédét. Ha nem ismerem szavai kontextusát, akkor nem fogom megérteni, miért gyűlöl, és csak visszagyűlölni leszek képes. De mi ennek a vége?
A történelem sokszor megmutatta. Számos muzulmán gyerek tanulja, hogy a kereszténység véres, parázna vallás, amely el akarja pusztítani az ő kultúráját. Számos keresztény gyerek viszont azt tanulja, hogy minden muzulmán eredendően terrorista. Szörnyű és méltatlan viták folynak arról, hogy melyik népirtás volt nagyobb tragédia. Szomszéd népek elképesztő rágalmakat szórnak egymásra. Pedig mindenkinek saját, igaz története van, és minden történet szenvedéstörténet. De nem érthetjük egymást, míg nem értjük egymás szenvedését.
Vajon megérti napjaink munkásembere az elvont beszédű értelmiségit? A roma a gádzsót, és fordítva? Megérti a baloldali a jobboldalit, a jobboldali a radikálist? Megértik az unokák a nagymamát, az apák a fiakat és viszont? Tényleg, értik még az utánunk jövők a huszadik századi politikai fogalmakat és kategóriákat, amelyek szögesdróttal kerítették be gondolkodásunkat? Van fogalmuk a sérüléseinkről? És nekünk van fogalmunk a traumákról, amelyek őket érik?
Az a baj, hogy a csodát mindig felülről várjuk, de nem eléggé felülről. Pünkösd a megértésről és az egységről szól. Ehhez a legfelsőbb hatalom lépett működésbe, s a csoda az emberi szívekben ment végbe. És úgy nyilvánult meg, hogy az emberek – egyszerű állampolgárok – megértették egymás sorsának végtelen kontextusát. Azt, hogy az örök Isten képmásai vagyunk, bukott, gyáva tanítványokként is. És azt, hogy ugyanarra a kegyelemre szorulunk mindannyian. És mikor ezt sokan megértették, és készek voltak tanúskodni róla szavaikkal és tetteikkel, csakugyan megváltozott a világ.
Bár mi nem tehetünk csodát, tehetünk valamit a csodáért. Lehet például imádkozni. És cselekedni. És figyelni egymásra, sokkal jobban, sokkal őszintébben.