Ha még köztünk lenne, most töltené be az ötvenediket. Az a harminckilenc év, ami neki jutott, csupán szeletnyi az életből, éppen csak annyi, hogy eldöntsd, merre indulsz, hová tartozol. Hogy belekóstolj a világba, meggyőződj magadban, s feltűrd az inged ujját… A nagyot, a maradandót ekkor kezded építeni – neki ennyi jutott összesen. A kántor halotti éneke még itt van a fülemben: „Látjátok, testvérek, ennyi az élet…”
Néha több ennél. Ha a sírhalom fölött megvalósulni látszik a sok évtizedes remény, akkor sarkon fordul a halál, s beigazolódik: az elmúlás után is lehet folytatás. Nem csak a fák alkotják az erdőt, a levelek a lombkoronát, az avar is része a nagy egésznek. Alapot ad, rajta állunk, illatát beszívjuk, zizegését meghalljuk. Ő most is él, közöttünk maradt.
Cinkotán, az ilonai temetőben, sok rokonom, barátom fekszik. Az egyik parcella sarkán hatalmas kopjafa, belevésve egy megpihent penna: „O. Kovács Attila, 1960–1999”. Attila lapunk elődjének szellemi vezére volt. Egy zegzugos, kavargó korszakban próbált meg kapaszkodókat fabrikálni az olvasónak, miközben ő maga is izgatottan keresgélte a kacifántos világ sarokpontjait. Érző és sebezhető ember volt, de veszettül következetes. Falta a híreket, próbálta egymásba illeszteni a változó világ mozaikkockáit. Ebbe sosem fáradt bele. Hiszem, tudta, megálmodta a nemzet sikerét, bár a forgatókönyvet már nem ismerhette meg. Most lenne ötvenéves a barátom. Helye lenne ebben a tavaszban.
origo.hu
Magyar Péter 10 leggyalázatosabb mondata
