A Szahara rettenetes
és kérlelhetetlen, de vissza kell térnie
a sivatagba annak, aki azt valaha megismerte.
Beduin mondás
Ha minden olajozottan működik, és a jó sors is mellénk szegődik, manapság már egy nap sem kell ahhoz, hogy Budapestről a Szahara egyik legnyugtalanítóbb szegletében, a Líbiai-sivatag isten háta mögötti oázisában landoljunk. De el kell tökélnünk magunkat, hogy megtesszük a korántsem zökkenőmentes utat visszafelé időben, civilizációban és földtörténetben, ha akár csak beleszagolni akarunk is abba a világba, amely a legnagyobb magyar sivatagkutatót, Almásy Lászlót mindörökre magához láncolta, és amely hetekig, hónapokig álmatlan éjszakákat okoz a mai utazónak is. Vánszoroghatunk hatvan fokban árnyékról árnyékra; ehetünk homokot reggelire, ebédre, vacsorára a hetekig szűnni nem akaró északi szélben, amely eltemeti nyomainkat, kisebzi arcunkat, tönkreteszi expedíciós autóinkat; retteghetünk sátrunkban skorpiótól, „ötperces” kígyótól, mely nevét arról kapta, hogy marása után még öt perc adatik meg az életből, s még inkább a legveszedelmesebb ragadozótól: a határvidék fosztogatóitól, embercsempészeitől. Csakhogy aki egyszer beteszi a lábát a Szaharába, többé nemigen szabadulhat.
Ahogy Almásy László vagy Antoine de Saint-Exupéry sem talált ki onnan többé.
„A sivatag szélét érintő karavánutakról néhol nyomok vezettek a sivatag belsejébe, de senki sem tudta, hogy hová. Járhatatlan sziklavölgyekben emberkéz véste ábrákat láttak, de senki sem tudta, hogy kitől erednek. Csak a beduin merészkedett a sivatag belsejébe. Az egyik törzs a másik elől titkolta az egyes források és legelőterületek helyét, és ha néha, nagy ritkán egyik-másik ősz szakállú karavánvezető mesélni kezdett a sivatag titokzatos útjairól, nem tudta senki, hogy valóság-e az, amit mond, vagy az Ezeregyéjszaka meséit szövi beszédjébe” – írja Almásy az 1937-ben kiadott Levegőben… homokon… című könyvében.
Amikor néhány hete elindultunk visszafelé az emberi civilizáció történetében, mi is efféle mesének kívántunk utánajárni.
A Líbiába, Szudánba és Csádba átnyúló, Egyiptom nyugati részén terjeszkedő Líbiai-sivatag a föld legnagyobb, legkietlenebb, legszárazabb pusztasága. Az Atlanti-óceán partvidékétől Észak-Afrikán, a Sínai-félszigeten, Arábián, Irakon át Közép-Ázsiáig húzódó sivatagi övnek számos olyan szakasza van, ahol a tengereknek, a magasabb hegységeknek köszönhetően kedvezőbb éghajlati viszonyok uralkodnak, esik elfogadható mennyiségű csapadék, és legfeljebb száz kilométert kell vízforrástól vízforrásig menni – mint például Marokkóban vagy Algériában. Nos, a Líbiai-sivatag nem tartozik ide, olykor húsz–harminc év is eltelik itt két zápor között. Nem véletlen, hogy az elsőségért meg egyéb eszeveszett rekordokért versengő nyugati felfedezők sem mertek nekivágni úttalan útjainak, és a XX. század elejére bolygónk utolsó nagy fehér foltjai a dűne- és sziklabirodalom térképein húzódtak.
Csakhogy ezek a rettegett fehér foltok az emberi őskor szenzációját rejtegették.
*
A Szudán felé kitartóan emelkedő térség északi részén a húszas-harmincas évekig senki nem volt képes áthatolni, hiszen ki vállalta volna a sok száz kilométeres szélességben és hosszúságban terpeszkedő, több száz méteres magasságot is elérő homokdűnék leküzdését. A déli területek lépcsőzetes homokkőfennsíkjai, a Gilf el-Kebir, illetve a csaknem kétezer méteres Uveinat-hegység kiszáradt folyómedrekkel szabdalt labirintusaiba sem merészkedett senki, még az oázisokban élő arab vagy fekete őslakosok sem igen – jó okkal: az ősrégi karavánutak a XIX. század második felében feledésbe merültek. A hatalmas víz nélküli távolságok áthidalására már a tevék sem voltak képesek, így mindaz, ami Délnyugat-Egyiptom elfeledett tájain lapult, érinthetetlenné vált.
Ekkor jöttek az európai technokraták, az autó- és repülőgépbolondok, hogy ember- és masinafeletti teljesítményeket hajszolva rábukkanjanak valami sokkal fontosabbra: az emberi civilizáció egyik bölcsőjére.
Az egymillió négyzetkilométeres területének mindössze három százalékát megművelni képes Egyiptom, melynek túlnépesedő lakossága, nyolcvanmillió ember szinte 99 százalékban az ország legnagyobb oázisában, a Nílus völgyében él, a titkok feltárása óta is az ígéret földjeként tekint a Líbiai-sivatagra. Talán meglepő, de az ember számára semmi jóval nem kecsegtető vidék nem elsősorban ásványkincs-, hanem mérhetetlen vízkészletével szolgálhat aranytartalékként. A felfoghatatlan léptékű egyiptomi térségben öt gombostűnyi helyen, öt festői mélyföldön alakult ki annak lehetősége, hogy a sivatag mélyén rejlő vizet elérje a növények gyökérzete – és évezredes ostromállapotban élő oázisvárosok maradjanak fönn. Mi a legeldugottabbat választottuk expedíciónk kiindulópontjául.
Mintha a semmiben fúrnánk előre magunkat, s csak az aszfaltút szélét belepő törmeléksávok, a kocsit megdobó homokátfúvások mutatják, merre járunk. Ha éjszaka autózik az ember a sivatagban, pillanatok alatt elveszti tájékozódási képességét, feje le-lebillen, és csak az óránként szembejövő teherautók fényszóróinak eszeveszett villogása riasztja föl. Ha ugyanis sötétedés után két jármű tart egymás felé, az íratlan szaharai KRESZ része, hogy a sofőrök valóságos szimfóniákat küldenek egymásnak fénykürtjelekkel, és ha a válasz elmarad, azonnal az út szélére húzódva lassítanak, mert a szembejövő kolléga feltehetően kormánnyal a kezében alszik.
Míg az éjszakai repülés kitűnő alkalom a tájékozódásra, hogy felfogjuk a Szahara bolygóformáló hatalmát: a Földközi-tengeren átkelve megtapasztaljuk, hogyan kerül az élet a sivatag harapófogójába a Nílus deltájától a dél felé szűkülő völgyben. Nem e világi látvány, ahogy a delta egymásba fonódó településeinek vöröses fényerei behálózzák a földet, mint valami titokzatos tengermélyi sejtközösségek, amelyekből zölden foszforeszkálva emelkednek ki a mecsetek kupolái, minaretjei. Fölülről csak azt látjuk, hogyan pulzálnak a zsúfolt országutak, Kairó utcáin késő este is elképesztő a tülekedés; megbámuljuk a Nílus közepén El-Gezirát, az előkelő, európai arculatú szigetet is, ahol Almásy László lakott, az üzleti negyed felhőkarcolóit és a piramisairól híres El-Gíza nyomornegyedeit – mindent egyben, ami maga Kairó az évezredes elpusztíthatatlanságával, mocskával és elevenségével.
A repülőtéren már vár a sofőrünk, s most egy percig sem időzünk a metropolisban, mert minden porcikánk a sivatagba, a tisztátalan dolgoktól mentes világba vágyik. Az északi körgyűrűn öszvéres kordék, rozoga távolsági buszok, mindenre elszánt kamionok között szlalomozva indulunk visszafelé az időben: először Alexandria felé, elhagyva Vádi en-Nátrunt, a korai kopt kereszténység központját, mely ma is az egyiptomi kolostori élet fontos helyszíne; majd rátérünk az el-alameini útra, ahol rövidesen megszűnik a forgalom. Lidérces látvány, amint az erősödő sivatagi szél finom homokfüggönyt táncoltat a kihalt úton, és lassan már csak abban a keskeny sávban létezünk, amelyet fényszórónk metsz ki a pusztai sötétségből. Aztán El-Alameinnél kibukkanva először a hatalmas kiterjedésű, gondozott katonai temetőket pillantjuk meg, külön a szövetségesekét, külön a németekét és külön az olaszokét. Utóbbiak emlékkövén felirat: „Nem a bátorság, a szerencse hiányzott.” Hadiszerencse ahhoz, hogy az Afrika-hadtest 1942 őszén megállítsa az angolszász–gyarmati erőket, és folytathassa előrenyomulását a líbiai Tobrukból Alexandria felé. A sírkertek mellett háborús múzeum, évekkel ezelőtt magyar vonatkozásai miatt meglátogattuk: az egyik tablón Almásy Lászlónak mint a németek hírszerzőjének a fényképe – nem túl hízelgő szöveg kíséretében. Erwin Rommel tábornok homokszínűre festett harckocsija díszíti a városi benzinkutat is, amelynek alkalmazottja fektében, félálomban veszi el a pénzt, miután teletankoltuk az autót.
Elhalványult nyomok mindenfelé.
A Kairótól a Szahara mélyére vezető 850 kilométeres autóút alatt lefoszlik rólunk minden, ami nem oda való: kulturális merevségünk, szabályaink, elvárásaink. Izgatott várakozással futunk be az álomba merült pálmaligetbe – mintha hazaérkeznénk.
A Líbiai-sivatag legfélreesőbb egyiptomi oázisa, Szíva mindig is sportot űzött abból, hogy elvegye a kíváncsiskodó európaiak kedvét. Ha mód volt rá, az életüket is. A XVIII. század végén, amikor az első – kegyes muzulmán utazónak álcázott – brit bemerészkedett a vad törzsek által lakott területre, nem csupán azt tapasztalta, hogy Szíva „szörnyű hely rendkívül nyomorúságos és szurtos emberekkel”, hanem hogy lelepleződése után tanácsos volt minél előbb továbbállni, ha nem akarta, hogy agyonüssék őt és kíséretét az „idegengyűlölő” szívaiak.
A hajdan létfontosságú karavánútvonalak metszéspontjában, a Nagy-homoktenger peremén fekvő, paradicsomi szépségű oázisban mára megfordult a helyzet: az őslakosságot kell félteni a nyugati jövevényektől. Szíva sivatagi viszonyok között is egyedülálló konzervativizmusát, ősrégi szokásvilágát, tartózkodó ösztöneit az elmúlt néhány évben kikezdték a mind nagyobb számban megjelenő turistacsoportok. Mi öt esztendeje jártunk itt először – akkor csak egy-két hozzánk hasonló hátizsákos idegen lézengett a főtéren –, és azonnal beleszerettünk Szívába. A végtelen nyugalomba, amelyet csak a müezzinek napi öt imája tagolt; a több százezer pálma, az olajfaligetek, a derékig érő lucernások labirintusába, ahol csak íbiszekkel meg csöndesen dalolgató datolyaszüretelőkkel találkozhattunk; az évszázados erődvárosba, amelynek hajnali sikátoraiban bolyongva szunyókáló sivatagi rókákba és kezdetleges agyagmecsetekbe igyekvő hívekbe botolhattunk. Míg Egyiptom turizmus által sújtott-áldott területein – Alexandriától, Kairótól Lukszoron át Abu-Szimbelig – az utazó kétszer is meggondolja, hogy az utcára lépjen, és összeszorított fogakkal tűrje a baksiséhes „idegenvezetők”, csecsebecseárusok, titkos múmiakészlettel rendelkezők ostromát, addig Szíva maga volt a nyers szűziesség.
Öt év elegendő volt a látványos változáshoz.
Megjelentek az utcákon a rövidnadrágos, miniszoknyás, párjukkal nyílt színen csókolózó nyugati nők ott, ahol a helybéli asszonyok csak ritkán, akkor is lefátyolozva mozdulnak ki otthonukból. Felbukkantak a sörösüveggel kezükben dajdajozók a szigorú és ájtatos alkoholtilalom világában. És legfőképpen mind nagyobb számban érkeztek ide gazdag jövevények, akik rászoktatták a szívaiakat, hogy amit eddig szívből adtak, azt ma már baksisért szolgáltassák.
– A pénz alakít át mindent, magát a változásokat kiváltó turizmust is – magyarázza lakonikusan Szulejmán úr, a Shali Lodge szálloda menedzsere. – Harminc évvel ezelőtt jött Szívába az első turista, egy amerikai, akkoriban, amikor kiépítették a tengerparttól az aszfaltutat. Korábban az egész oázis katonai övezet volt a líbiai határ közelsége miatt, még a nem idevalósi egyiptomi sem tehette be ide a lábát.
Szulejmán úr az ökológiai felelősségtudatáról és szívai kötődéséről nevezetes kairói vállalkozó, Munir Neamatalla három szállodájának egyikét vezeti. A menedzser kétfajta turistát nem állhat: a kispénzű hátizsákosokat, akiknek jelentős része szerinte a hasisért meg a homoszexuális kalandokért látogat ide, illetve az egyiptomiakat, akik handabandázásukkal és igénytelenségükkel elriasztják a „jó” vendégeket.
– Harminc éve egyetlen étterem, egy kézművesbolt és egy hotel volt itt, ma utóbbiból csaknem harminc, ebből pusztán öt van szívai kézben – mondja a szállodaigazgató. – Harminc éve az oázislakók többsége még úgy élt, mint ősei száz vagy kétszáz évvel ezelőtt.
– Szíva nem juthat Sarm es-Sejk sorsára, azt nem fogják szétrombolni, összemocskolni a százezrével érkező turisták, mert az üdülővárosok túl fiatalok, nincsen múltjuk, Szíva pedig öregebb Alexandriánál is – vélekedik a szintén „őslakos” Szelama Ali, a másik szálló, az Albabenshal hotel menedzsere. – Nálunk a hagyományok lassítják a változásokat.
– Önöknek igazuk van: ez már másik Szíva, mint az öt évvel ezelőtti, ám nem lehet megállítani a fejlődést, bocsássanak meg, ez nem lenne fair az itteni emberekkel szemben – hangsúlyozza a muniri szállodabirodalom harmadik tagjának, a luxuskategóriájú Adrere Amellal hotelnak a holland–egyiptomi származású, rövidnadrágos, ifjú menedzsere, Yousry Zaghow. – Ássa meg mindenki a maga sírját! Ha saját repülőteret és tömegturizmust akarnak, tiszteletben kell tartani a döntésüket. Csalódás lesz? Abszolút! De hát maga Egyiptom is csalódást okoz, hiszen a világ egyik leggazdagabb országa lehetne természeti forrásaival és idegenforgalmi látnivalóival: van Földközi-tengerünk, Nílusunk, Vörös-tengerünk, Szuezi-csatornánk, Kairónk és Lukszorunk – és mégis…
Szívában a napfelkelte időszaka a legszebb: tavasszal még sötétben ébreszt a müezzin Allah akbar!-ja, amelyre szamarak fülsiketítő ordítása és kutyák vonítása a válasz; de mire kikecmergünk az óvárosba, csípős, friss levegő árasztja el a verőfényes utcákat, és a háztetők megtelnek fekete-fehér tollú zarzurpárokkal. A szerencsét hozó kecses madár egy réges-régen elveszett oázisnak adta a nevét, amelyet a beduinok emlegettek babonás csodálattal, kincseket rejtő várost, termékeny földeket álmodva a Szahara mélyére. Hosszas kutatómunkával és nem hétköznapi logikai játékkal Almásy László meg brit kutatótársai bukkantak rá az elfeledett Zarzura-oázisra, ahová előttük európai ember még nem tette be a lábát. Drágaköveket rejtő romok és csőrükben a város kulcsát tartó titokzatos kőmadarak helyet azonban olyasmit találtak ott, ami történelem és földrajz némi újragondolására késztette a világ tudományosságát. Szívából indulva mi is oda igyekszünk, ahová Almásy legnagyobb álmai és csalódásai vezetnek.
Sali, az óváros messziről óriási termeszvárnak tűnik: csipkézett agyagfalai, félig leomlott tornyai, egymásra tapadó, beszakadt tetejű házai festői kupacban tornyosulnak a pálmafák fölé. Egy-két száz éve még kevés idegennek volt arra esélye, hogy hírt adjon látogatásáról a falak mögött, mert többnyire nem jutott ki élve; ugyanakkor a régi szívai sejkek csak a XIX. századtól engedélyezték az építkezést a kapukon kívül, amikor csökkent a sivatagi rablótámadások veszélye. Addig sűrűn egymás nyakába építkezve, öszvérnyi szélességű közlekedősikátorokat meghagyva emelték házaikat a környező sós vizű tavak sarából, a kersifből,
