Nem mindig csak a ló botlik meg

T O R N AA dallamos nevű Eyjafjallajökull vulkán kitörése a magyar sportolók közül kétségkívül férfi tornászaink életét keserítette meg leginkább, akik két hete harminckét órás buszozás után estek be a birminghami Eb-re. Berki Krisztián azonban sem erre, sem a már jó ideje rakoncátlankodó csuklójára nem fogja, hogy a lólengés négyszeres Európa-bajnokaként ezúttal döntőbe sem jutott. Úgy gondolja, hogy előre kell nézni, viszont a műtétre gondolni sem akar.

Szokatlan helyzet lehetett ez a számára. Mikor fordult elő legutóbb, legyen szó akár csak egy szimpla Világkupa-versenyről, hogy lemaradt a döntőről? – kérdeztük Berki Krisztiánt, az UTE négyszeres Európa-bajnok, kétszeres vb-ezüstérmes, a Világkupákon pedig már megszámlálhatatlan érmet begyűjtött, idén Montrealban és Dohában is győztes tornászát.
– A kezdetek kezdetén azért én sem jutottam be mindenhol a fináléba. Kisebb-nagyobb eredményeim már előtte is voltak, de igazából 2004 után lettem rendszeresen finalista. Ez volt az áttörés éve, ekkor álltam először Eb-dobogón, Ljubljanában harmadik lettem.
– Vagyis az utóbbi öt évben nem csúszott le egyetlen döntőről se?
– Ha jól belegondolok, akkor nem.
– Még mindig nagyon boszszantják a birminghami történések, vagy az azóta eltelt bő egy hét elegendő volt ahhoz, hogy túltegye magát rajtuk?
– Hiba lenne, ha sokáig emészteném magam. Rámehetne még a nyaram is, és akkor se fizikailag, se szellemileg nem tudnám kipihenni magamat. Márpedig a második fél év ugyanolyan fontos lesz, mint az első volt.
– Tulajdonképpen mit rontott el? Mert le nem esett a lóról.
– A gyakorlat legelején elrúgtam a lovat, a sarkam hozzáért a bőr felületéhez. Nem volt látványos rontás, kívülről szinte észre sem lehetett venni. Viszont éppen elég ahhoz, hogy teljesen leállítsa a lendületemet és utána már minden elemet erőből kelljen megcsinálnom. S ez annyit kivett belőlem, hogy a végén a leugrásom már nem sikerült. Ennyi történt, de én sem vagyok gép, hogy soha ne hibázzak. Amit persze nem mindenki fogad el, mert az interneten egy tudósításhoz írtak olyan hozzászólást is, hogy most már abba kellene hagynom a tornát…
– Hogyan fogadta?
– Jót nevettem rajta a többiekkel együtt. A negatív kritika is kritika, azt is meg kell hallgatni, ám nem jelenti azt, hogy meg is kell fogadni. Huszonöt évesen azért ne legyek már öreg! Én azt mondom, hogy aki akár csak Magyarországon a maga területén a legjobb nyolc között van, az előtt kalapot kellene emelni. Sajnos azonban nálunk sokan vannak, akik azt vallják, hogy dögöljön meg a szomszéd tehene is.
– Nem hozta szóba, hogy a felkészülése közel sem volt zökkenőmentes.
– Mert nem akarok kifogásokat keresni. Ezzel együtt tény, hogy most tényleg sok minden közbejött. Az év elején a tatai edzőtáborból a második héten fel kellett jönnünk Budapestre, mert állítólag gond volt a szállásfoglalásunkkal. A fővárosi tornacsarnoknak pedig rossz a szigetelése, nem lehet felfűteni, így a téli időszakban igencsak fáztunk. Februárban aztán megint elkezdett rakoncátlankodni a csuklóm. A jobb csuklómban hat, a balban három milliméteres kopás van. Orvostól orvosig járok, mit lehetne tenni úgy, hogy ne kelljen megműteni. Az operációt mindenképpen szeretném elkerülni, mert bevallom, félek tőle. Nekem a csuklóm úgymond a munkaeszközöm, ebből élek, s megbízom én mindenkiben, de bennem van, hogy ha elrontják, akkor oda az egész… Így inkább tovább tűröm a fájdalmakat. Magyar Zolitól (a lólengés kétszeres olimpiai bajnoka – a szerk.) tudom, hogy ő is állandóan fáslizta a csuklóját, és akkor tudott rendesen lovazni, ha teljesen elszorította. A csukló forog, ezen támaszkodunk, és olykor töri is a ló. Ez nálunk tipikus, nincs mit tenni.
– S most az Eb-re az utazás is legalább ilyen gyötrelmes volt…
– Eredetileg szombaton kora délután repültünk volna, de a légtérzár ezt meghiúsította. Mindenkinek be volt kapcsolva a mobiltelefonja, ugrásra készen álltunk, és úgy nézett ki, hogy hétfőn végre szerencsénk lesz. A reggeli edzés után kimentünk a reptérre, azonban törölték a járatunkat. Este busszal indultunk el, és harminckét órás út után szerdán hajnali háromkor érkeztünk meg Birminghambe. Közben még kompoztunk is. Mit mondjak, elég nyűgösek voltunk, és délben már melegítenünk kellett, mert tizennégy órakor kezdődött a pódiumedzés. Ám minden hányattatás dacára, azzal együtt, hogy nekem nem sikerült jól az Eb, megérte elmenni. A csapatversenyben ugyanis majdnem bejutottunk a nyolcas döntőbe, és a londoni olimpiai kvalifikáció szempontjából fontos, hogy összeálljon végre egy erős magyar együttes. Amúgy holtversenyben, ezredre azonos pontszámmal lettünk nyolcadikok a görögökkel, de a számítógép az összevetés után minket sorolt be a kilencedik helyre…
Hiába, ez már csak ilyen Európa-bajnokság volt.