Nyúl a kalapból

Ez a mese nem feltétlenül a lusta görögökről és a hivatalnokok tizennegyedik havi fizetéséről szól. Hanem inkább arról, hogy abban a világméretű kaszinóban, amellyé a pénzpiacok váltak, ideje lenne újragondolni a játékszabályokat.

Ez a forgatókönyv sem a befektetőknek, sem pedig a devizában eladósodott magyar hiteleseknek nem nyújtott valami kedvező kilátást. Ha a pénz hirtelen távozik, a kevés deviza megdrágul, több forintot kell érte adni, így elveszhet a befektetők hasznának egy része, a hitelesek törlesztőrészlete pedig az egekbe szökik. A befektetők érdeke az, hogy forintjaikért minél több devizát kapjanak, ha a pénzt viszik az országból. Ezért a pénzpiac – némi hisztériával – rávette a kormányt, hogy 20 milliárd euró hitel felvételével növelje a tartalékot, és jusson belőle a bajba jutó bankoknak is.
A hitel és a tartalék fenntartásának költségét természetesen a mit sem tudó adófizetők állják, és ez növeli a költségvetés hiányát is. A megszorítás ahhoz kell, hogy e hiány ne növekedjen feltűnően. A pánikhangulat, a még nagyobb baj elkerülésének tudata pedig kell az elfogadtatáshoz. A pánik arra is jó, hogy – hivatkozva arra, minket már mindenki túl kockázatosnak tart – tovább növeljük az alapkamatot, a befektetők pedig még nagyobb hasznot vihessenek ki az országból.
A legnagyobb gond, hogy ez az ideérkező 43 milliárd euró korábban sem hajtott hasznot az országnak: valójában ez a pénz nem jelent meg Magyarországon a termelő gazdaságban. A külföldi bankok, alapok befektetési céllal hozták ide a pénzt, és a nyereséghez – több szereplő és a kereskedelmi bankok áttételével – valóban ki kell hitelezni Magyarországon. Igen ám, de a lakosság és a vállalkozások nemigen tudják megfizetni a jelenleg általánosan kért nagy kamatot. Van egy szereplő azonban, amely korlátlanul fogadja a forintot, és fizet, mint a katonatiszt. Ez a Magyar Nemzeti Bank. Mert a törvény erre kötelezi. Ha a jegybanki kamat elég magas, a kereskedelmi bankok busás haszonnal helyezhetik ki pénzüket a Magyar Nemzeti Bankba. Biztos befektetés, és szinte semmit sem kell érte csinálni.
Jó, mondhatják, de az MNB így pénzhez jut és hitelez. Csakhogy az MNB nem hitelez, még a válságban sem, holott pénzkibocsátás volt az alapvető feladata. De ezzel nem él, ellenkezőleg, pénzt szív magába. És e célra éppen megfelel a külföldről érkező spekuláció. A bank keze meg van kötve, a tartalékot az európai uniós elvárások szerint kizárólag biztos és külföldi papírokba fektetheti, melyeknek nullához közeli hozamuk van. Tehát hol landol végső soron ez a pénz? A külföldi befektetők kezében, akik olcsón felvett hitelként vihetik vissza magasabb kamatra pénzüket oda, ahonnan az épp érkezett, mondjuk Magyarországra.
A spekuláns tudta, hogy a túlköltekező magyar államról, a megszorítások szükségességéről szóló hisztéria neki dolgozik, még többet nyerhet, mint eddig. Közel nulla kamatért kap pénzt, amelyet a sikeres hisztéria után megemelt kamatért – hiszen az ország, úgymond, kockázatosabb lett – kihelyezhet üzleti bankon át az MNB-nél, a jegybank pedig viheti vissza hozzá nulláért. A hisztéria tárgya a költségvetés szociális kiadásai miatti aggodalom volt. A spekuláció hatalmas költsége miatti aggodalom már nem jelenik meg a nemzetközi sajtóban. Az elemzők a költségvetést szapulva és megszorításokat sürgetve helyet követeltek a kamatköltségnek.
Csak nem valami hasonló történik most Görögországban is?
Délszaki tunyaság, költekezés – halljuk a távoli pénzügyesek jellemzését. A 11 milliós görögség e nyáron is szeret sziesztázni, a langyos estéken kvaterkázni, nyugodtan és sokáig élni, mint tavaly meg azelőtt, és már századok óta. Déliek voltak, mikor a bajorok felszabadították őket az oszmánok alól, déliként léptek az unióba, és azok maradtak drachmával vagy euróval a zsebükben.
Nem állítom, hogy nem kell a túlköltekező államot rászorítani, hogy jól gazdálkodjon. Nem állítom, hogy nem kell leépíteni a túlzott bürokráciát (Parkinson törvényeiből is tanulva). Nem állítom, hogy jó, ha a politikusok 13., sőt 14. havi bérrel vásárolják meg a polgárok szavazatait. Azt azonban észre kell vennünk, hogy a költségvetés nem itt úszik el, hiszen e kiadás sok bevételt is hoz az adókon át. És ha ez probléma most, probléma volt egy évtizede, egy-két évszázada is.
Vajon amikor a görögök áttértek az euróra, hirtelen német precizitással kezdtek működni, odahagyva évezredes szokásaikat? Merthogy a kulturális különbség ellenére a görög állampapír kis költsége tíz éven át a németet követte, fél százalékponttal felette. Azok a pénzpiacok, amelyek most a görögöket lusta délieknek vélik, eddig ennek pont az ellenkezőjét árazták be.
Pár hónapja még 1,62 százalékos éves kamatot fizetett a görög kincstárjegy. Aztán amikor kiderült, hogy a Goldman Sachs óriásbank éveken át trükközött a görög államadóssággal, és úgy csomagolta át és össze ezeket a papírokat más értékpapírokkal külföldieknek, hogy már senki sem tudta pontosan, mi van a kötvénycsomagban, és a görögök is elhitték, hogy az értékek változását nem kell államadósságnak könyvelni, nos, ekkor is csak 2,2 százalékra felkúszott kamatlábért jutottak hozzá a görögök a papírokhoz.
Pedig az államadósságuk ekkor sem volt kisebb, mint a mostani hisztéria napjaiban. (Összevetésül: mi nyugalomban, sokkal kisebb adóssággal ez év januárban kétmilliárd dollárt vettünk fel fix 6,25 [!] százalék kamattal tíz évre. Csoda, hogy kétszázötvenen tolongtak érte, 7 milliárd dollárt felkínálva az ilyen luxusért? Úri muri.)
Azután egyik hétről a másikra a világsajtó elkezdett pánikolni a görög államháztartás évek óta jelentős hiánya miatt, várható államcsődről és a megmentés szükségéről értekeztek.
Április közepén igen nagy, 35 milliárd eurós mentésről hallottunk, pár nap, és 45 milliárd került szóba, egy hét, és 135 milliárdnál jártunk, majd a Royal Bank of Scotland elemzője a déli államok 600 milliárd eurós bukásáról vizionált. Lehet-e ilyen elképesztően pontatlanul megítélni egy adósságot és hatását? Nem. Nem lehet. Rendszeresen rendkívül részletes jelentést kap az IMF, a Központi Bankok Európai Rendszere, a bázeli Nemzetközi Fizetések Bankja, az egyes országok felügyeletei, az unión kívüli jegybankok is szerte a világon. Minden ország pénzügyi mérlege kapcsolódik a többivel, ezeket összeillesztik, szimulációkkal helyzetgyakorlatokat végeznek. Egy-két milliárd euró még belefér a tévedések és kihagyások sorába, de tízmilliárdok nem. Tudatlanságról szó sincs, annál inkább lehetne beszélni célokról és megtévesztésről.

Máshol laknak a hunyók

A propaganda részeként halljuk: a görög kötvények soha vissza nem fizethetők. Így van, így volt, amikor 100 milliárd volt a görög államadósság, és amikor 200 milliárd eurós volt.
De ma már így van ez minden állam esetében.
Honnan is lenne kétszáz-háromszáz milliárd eurója valamelyik országnak nagy hirtelen adósságtörlesztésre? Az euroatlanti országokban a lejáró kötvényeket új kötvények eladásával törlesztik. Az USA 13 ezermilliárd dolláros államadósságát jórészt a kínaiak újítják meg, hogy a hozzájuk kerülő és szükségtelen dollárt visszaáramoltassák a gazdaságba. Ugyanis ők saját kibocsátású pénzzel termelnek, és dollárért exportálnak, miáltal az export nettó dollárbevétele tartalékba kerül. Ha a kínaiak vagy néhány nagy bankcsoport összebeszélve pánikot keltene, törlesztést követelne úgy, hogy nem ad újabb hitelt a lejárók helyébe, összeomlana a világ pénzrendszere. Le kell tehát szögeznünk: bármikor bármelyik állam pénzügyi csődbe juttatható a pénzpiac által. Ez rendszerhiba. Csakhogy a pénzpiac e hibából él, pontosabban ezért él: az államok eladósításáért, hol itt, hol ott a jókora zavarkeltéssel teremtett turbulencia hasznáért.
Hogy is mondta az 1987-ben készült, ma már klaszszikusnak számító Tőzsdecápák című amerikai film főhőse, a csúcsbróker Gordon Gekko? „Semmit sem hozok létre. Birtokolok. Mi csináljuk a szabályokat, komám. A híreket, a háborút, a békét, az éhséget, a zavargást, a papíronkénti árat. Mi húzzuk elő a nyulat a kalapból, miközben mindenki más csak ül és néz, hogy hogy a pokolba csináltuk ezt.”
Ők lennének igazán kétségbeesve, ha kiszorulnának e játéktérről. Nem ok nélkül panaszkodik a görög miniszterelnök és a francia külügyminiszter: hiába a megmentés, a spekulánsok étvágya kimeríthetetlen. A spekulánsok addig maradnak a görögök nyakán, míg az államkötvényeiket spekulációs kategóriába, azaz magasabb kamatozásúba sorolják a hitelminősítők – mondta egyikük. Ilyen egyszerű.
Az amerikai jelzálogpapírokat ugyanők kitűnőre minősítették – és világválságot idéztek elő. Sebaj, ugyanazok ugyanott a magyarokat, görögöket, majd portugálokat jellemzik. Mármint hogy e kormányok herdálnak, de a befektetők megmutatják a helyes viselkedést – hogy újabb zsetonokkal láthassák el a pénzpiacnak nevezett kaszinót.
Természetes, hogy a pénzügyi alapok, a befektetők nyereségre törekednek. Azonban az korántsem mindegy, hogy ezt milyen játékszabályok szerint teszik, és az sem, hogy ez a tevékenységük végső soron segíti-e a gazdaságot, erősíti-e az egészséges versenyt és a társadalmi harmóniát.
A jelenlegi rendszer azonban elszakadt ettől a valóságtól. Az óriásbankok a különböző országok, vállalatok, bankok kötvényeit tudatosan összekeverve csomagolják, így e kötegeket adják-veszik, új pénzügyi eszközöket, helyettesítőket gyártanak, a kötegek kötegeivel sokszorozzák azokat, offshore környezetben könyvelik, és így tovább. A kötvények valós értéke egyre nehezebben meghatározható. Ugyanakkor az információk manipulálásával összehasonlíthatatlanul több profit érhető el, mintha valaki kreatív gazdasági társaságokba, innovációkba, versenyképes cégekbe fektetné a pénzét.
Ez a magatartás a kapitalizmus lényegét, a gazdasági versenyt rombolja le.
Mielőtt összeesküvés-elméletekkel vádolnának, le kell írnom, hogy ahhoz, hogy valaki a megfelelő információkat bejuttathassa a sajtóba, nem feltétlenül szükséges lefizetni a modern kor távíróit, a szerkesztőségeket vagy a véleményformáló újságírókat, blogírókat. Befolyást persze lehet szerezni reklámokkal és egyéb úton is, de a leghatékonyabb eszköz, ha a gondolkodásmód átalakítására költik ezeket a pénzeket. A számtalan business school ideológiája megjelenik a hírközlők gondolkodásmódjában is. Szinte orwelli az a leegyszerűsítés, ahogy a világsajtó reformerekre és populistákra osztja fel a politikai-gazdasági játékteret, és az adott pillanatban egyik vagy másik szereplő mellé áll, mert az jobban visszhangozza az üzleti iskolákban tanult ideológiát.
Látjuk, mi történik, amikor a hitelezési spirál felgyorsul, amikor a bankrendszer azt mondja a média megafonján át