Minél nagyobb az összeg, annál felelőtlenebbül döntenek róla.
Parkinson
Emlékeznek még, hogy a Monte Cristo grófjában a bosszúálló gróf úgy teszi tönkre ellenségeit, Danglarsékat, hogy hamis információt helyez el a hírközlésben? A történet szerint a gróf meglátogatja a belügyminisztérium egyik távíróállomását, és az alkalmazottat 25 ezer frankkal lefizeti, hogy továbbítson egy hamis hírt, miszerint Spanyolországban küszöbön áll a forradalom. Danglarsné azonnal, áron alul eladja spanyol értékpapírjait, hogy aztán kisvártatva kiderüljön, a hír nem volt igaz, ezért óriásit bukik az üzleten.
De az a valaki, aki megvette, nyert.
Mielőtt tehát hitelt adnánk a görögök lustaságáról, a sziesztázók kényelmességéről és az állami túlköltekezésről szóló, a sajtót hirtelen elárasztó beszámolóknak, és kárörvendően magunk is ugyanezt visszhangoznánk, elképzelve a verőfényes napsütésben semmittevő görög hivatalnokot, érdemes tudatosítanunk: ezek a közhelyek lehetnek jól időzített táviratok is, amelyek segítségével a jól informáltak épp most söprik be hasznukat.
A szövegkönyv szerint tehát a görög kabócák elmuzsikálták a szorgos európai hangyák tartalékait. Ideje rendet tenni. Csökkentsék a béreket, a nyugdíjakat, növeljék az adót! Kapnak ehhez 110 milliárd euró hitelt, hogy a következő három évben törleszteni tudjanak 77 milliárdot eddigi adósságukból, és kifizethessenek 30 milliárdot kamatra.
A pénzt tehát nem a görögök kapják. Valójában a hitelezők nyugalmát kell visszanyerni.
Kétezer-nyolc őszén kezdődött. A világsajtóban is megjelent: a befektetők nem vásárolják a magyar kötvényeket, küszöbön az államcsőd. Érdekesség: a magyarénál már akkor is többször nagyobb görög adósság ebben az időben nem volt aggasztó.
Gyorsan kell a mentés, már kínálták is az előkészített uniós, illetve IMF-hitelt, igaz, nemcsak a kamatokért, jókora megszorongatásért. Újabb érdekesség: a mentőcsomagot ugyanazok a pénzpiacok adták össze, amelyek állítólag nem voltak hajlandók ekkor már finanszírozni a magyar költségvetési hiányt. Csak közvetítőkön keresztül, akik tehát, úgymond, átvállalták a kockázatot. Ami viszont nem biztos, hogy létezett.
A hitelhez a pénzt az Európai Központi Bank (EKB) a piacról vette fel erre a célra az unió bizottságának megbízásából, és továbbította a magyar kormánynak. A magyar kormány aztán a jegybankba tette tartalékként, és a bankoknak is adott kölcsönt veszteségeik ellensúlyozására. A Magyar Nemzeti Bank (MNB) azonban a tartalékot köteles a külföldi pénzpiacon elhelyezni. A pénz visszakerült oda, ahonnan érkezett, csak útközben megdrágult kicsit: a résztvevők kamatait, jutalékait el kell számolni. Ügyes. Az eredmény: még több adósság, a rossz hangulat miatt még nagyobb kamat – és a jól megérdemelt befektetői nyugalom. Az árát az adófizetők állják.
Aki 2008 végén a tényekre figyelt, láthatta, hamis hisztériát éltünk át, mert akkor nem volt jelentős lejáró adósság, amelyet nyomban fizetni kellett volna, nem volt sikertelen kötvényaukció, mert aukció sem volt. (Azt mondják, azért nem volt, mert sikertelen lett volna, ezért meg sem próbálták.) A költségvetés folyó hiányát gond nélkül finanszírozhatta a kincstárjegy, a devizatartalék pedig hónapokra elég volt az adósság megújítására.
Akkor mire föl e ribillió épp a válság kezdetén? Nos, a kérdésre a választ nem a magyar államkincstár állapotában kell keresni. Ekkoriban 43 milliárd eurónyi forintra váltott spekulatív tőke parkolt az országban, amelyet az MNB magasra emelt kamatlába vonzott ide. Csakhogy a pénzügyi válság miatt a külföldi anyabankoknak úgy tűnt, gyorsan haza kell vinni ezt a pénzt saját maguk mentésére, ami sok forint visszaváltásával jár. Ehhez képest volt szűkös a devizatartalék, ami nem csoda, hiszen nem tarthat egy ország korlátlanul fedezetet a spekulánsoknak.
*
Ez a forgatókönyv sem a befektetőknek, sem pedig a devizában eladósodott magyar hiteleseknek nem nyújtott valami kedvező kilátást. Ha a pénz hirtelen távozik, a kevés deviza megdrágul, több forintot kell érte adni, így elveszhet a befektetők hasznának egy része, a hitelesek törlesztőrészlete pedig az egekbe szökik. A befektetők érdeke az, hogy forintjaikért minél több devizát kapjanak, ha a pénzt viszik az országból. Ezért a pénzpiac – némi hisztériával – rávette a kormányt, hogy 20 milliárd euró hitel felvételével növelje a tartalékot, és jusson belőle a bajba jutó bankoknak is.
A hitel és a tartalék fenntartásának költségét természetesen a mit sem tudó adófizetők állják, és ez növeli a költségvetés hiányát is. A megszorítás ahhoz kell, hogy e hiány ne növekedjen feltűnően. A pánikhangulat, a még nagyobb baj elkerülésének tudata pedig kell az elfogadtatáshoz. A pánik arra is jó, hogy – hivatkozva arra, minket már mindenki túl kockázatosnak tart – tovább növeljük az alapkamatot, a befektetők pedig még nagyobb hasznot vihessenek ki az országból.
A legnagyobb gond, hogy ez az ideérkező 43 milliárd euró korábban sem hajtott hasznot az országnak: valójában ez a pénz nem jelent meg Magyarországon a termelő gazdaságban. A külföldi bankok, alapok befektetési céllal hozták ide a pénzt, és a nyereséghez – több szereplő és a kereskedelmi bankok áttételével – valóban ki kell hitelezni Magyarországon. Igen ám, de a lakosság és a vállalkozások nemigen tudják megfizetni a jelenleg általánosan kért nagy kamatot. Van egy szereplő azonban, amely korlátlanul fogadja a forintot, és fizet, mint a katonatiszt. Ez a Magyar Nemzeti Bank. Mert a törvény erre kötelezi. Ha a jegybanki kamat elég magas, a kereskedelmi bankok busás haszonnal helyezhetik ki pénzüket a Magyar Nemzeti Bankba. Biztos befektetés, és szinte semmit sem kell érte csinálni.
Jó, mondhatják, de az MNB így pénzhez jut és hitelez. Csakhogy az MNB nem hitelez, még a válságban sem, holott pénzkibocsátás volt az alapvető feladata. De ezzel nem él, ellenkezőleg, pénzt szív magába. És e célra éppen megfelel a külföldről érkező spekuláció. A bank keze meg van kötve, a tartalékot az európai uniós elvárások szerint kizárólag biztos és külföldi papírokba fektetheti, melyeknek nullához közeli hozamuk van. Tehát hol landol végső soron ez a pénz? A külföldi befektetők kezében, akik olcsón felvett hitelként vihetik vissza magasabb kamatra pénzüket oda, ahonnan az épp érkezett, mondjuk Magyarországra.
A spekuláns tudta, hogy a túlköltekező magyar államról, a megszorítások szükségességéről szóló hisztéria neki dolgozik, még többet nyerhet, mint eddig. Közel nulla kamatért kap pénzt, amelyet a sikeres hisztéria után megemelt kamatért – hiszen az ország, úgymond, kockázatosabb lett – kihelyezhet üzleti bankon át az MNB-nél, a jegybank pedig viheti vissza hozzá nulláért. A hisztéria tárgya a költségvetés szociális kiadásai miatti aggodalom volt. A spekuláció hatalmas költsége miatti aggodalom már nem jelenik meg a nemzetközi sajtóban. Az elemzők a költségvetést szapulva és megszorításokat sürgetve helyet követeltek a kamatköltségnek.
Csak nem valami hasonló történik most Görögországban is?
Délszaki tunyaság, költekezés – halljuk a távoli pénzügyesek jellemzését. A 11 milliós görögség e nyáron is szeret sziesztázni, a langyos estéken kvaterkázni, nyugodtan és sokáig élni, mint tavaly meg azelőtt, és már századok óta. Déliek voltak, mikor a bajorok felszabadították őket az oszmánok alól, déliként léptek az unióba, és azok maradtak drachmával vagy euróval a zsebükben.
Nem állítom, hogy nem kell a túlköltekező államot rászorítani, hogy jól gazdálkodjon. Nem állítom, hogy nem kell leépíteni a túlzott bürokráciát (Parkinson törvényeiből is tanulva). Nem állítom, hogy jó, ha a politikusok 13., sőt 14. havi bérrel vásárolják meg a polgárok szavazatait. Azt azonban észre kell vennünk, hogy a költségvetés nem itt úszik el, hiszen e kiadás sok bevételt is hoz az adókon át. És ha ez probléma most, probléma volt egy évtizede, egy-két évszázada is.
Vajon amikor a görögök áttértek az euróra, hirtelen német precizitással kezdtek működni, odahagyva évezredes szokásaikat? Merthogy a kulturális különbség ellenére a görög állampapír kis költsége tíz éven át a németet követte, fél százalékponttal felette. Azok a pénzpiacok, amelyek most a görögöket lusta délieknek vélik, eddig ennek pont az ellenkezőjét árazták be.
Pár hónapja még 1,62 százalékos éves kamatot fizetett a görög kincstárjegy. Aztán amikor kiderült, hogy a Goldman Sachs óriásbank éveken át trükközött a görög államadóssággal, és úgy csomagolta át és össze ezeket a papírokat más értékpapírokkal külföldieknek, hogy már senki sem tudta pontosan, mi van a kötvénycsomagban, és a görögök is elhitték, hogy az értékek változását nem kell államadósságnak könyvelni, nos, ekkor is csak 2,2 százalékra felkúszott kamatlábért jutottak hozzá a görögök a papírokhoz.
Pedig az államadósságuk ekkor sem volt kisebb, mint a mostani hisztéria napjaiban. (Összevetésül: mi nyugalomban, sokkal kisebb adóssággal ez év januárban kétmilliárd dollárt vettünk fel fix 6,25 [!] százalék kamattal tíz évre. Csoda, hogy kétszázötvenen tolongtak érte, 7 milliárd dollárt felkínálva az ilyen luxusért? Úri muri.)
Azután egyik hétről a másikra a világsajtó elkezdett pánikolni a görög államháztartás évek óta jelentős hiánya miatt, várható államcsődről és a megmentés szükségéről értekeztek.
Április közepén igen nagy, 35 milliárd eurós mentésről hallottunk, pár nap, és 45 milliárd került szóba, egy hét, és 135 milliárdnál jártunk, majd a Royal Bank of Scotland elemzője a déli államok 600 milliárd eurós bukásáról vizionált. Lehet-e ilyen elképesztően pontatlanul megítélni egy adósságot és hatását? Nem. Nem lehet. Rendszeresen rendkívül részletes jelentést kap az IMF, a Központi Bankok Európai Rendszere, a bázeli Nemzetközi Fizetések Bankja, az egyes országok felügyeletei, az unión kívüli jegybankok is szerte a világon. Minden ország pénzügyi mérlege kapcsolódik a többivel, ezeket összeillesztik, szimulációkkal helyzetgyakorlatokat végeznek. Egy-két milliárd euró még belefér a tévedések és kihagyások sorába, de tízmilliárdok nem. Tudatlanságról szó sincs, annál inkább lehetne beszélni célokról és megtévesztésről.
Máshol laknak a hunyók
A propaganda részeként halljuk: a görög kötvények soha vissza nem fizethetők. Így van, így volt, amikor 100 milliárd volt a görög államadósság, és amikor 200 milliárd eurós volt.
De ma már így van ez minden állam esetében.
Honnan is lenne kétszáz-háromszáz milliárd eurója valamelyik országnak nagy hirtelen adósságtörlesztésre? Az euroatlanti országokban a lejáró kötvényeket új kötvények eladásával törlesztik. Az USA 13 ezermilliárd dolláros államadósságát jórészt a kínaiak újítják meg, hogy a hozzájuk kerülő és szükségtelen dollárt visszaáramoltassák a gazdaságba. Ugyanis ők saját kibocsátású pénzzel termelnek, és dollárért exportálnak, miáltal az export nettó dollárbevétele tartalékba kerül. Ha a kínaiak vagy néhány nagy bankcsoport összebeszélve pánikot keltene, törlesztést követelne úgy, hogy nem ad újabb hitelt a lejárók helyébe, összeomlana a világ pénzrendszere. Le kell tehát szögeznünk: bármikor bármelyik állam pénzügyi csődbe juttatható a pénzpiac által. Ez rendszerhiba. Csakhogy a pénzpiac e hibából él, pontosabban ezért él: az államok eladósításáért, hol itt, hol ott a jókora zavarkeltéssel teremtett turbulencia hasznáért.
Hogy is mondta az 1987-ben készült, ma már klaszszikusnak számító Tőzsdecápák című amerikai film főhőse, a csúcsbróker Gordon Gekko? „Semmit sem hozok létre. Birtokolok. Mi csináljuk a szabályokat, komám. A híreket, a háborút, a békét, az éhséget, a zavargást, a papíronkénti árat. Mi húzzuk elő a nyulat a kalapból, miközben mindenki más csak ül és néz, hogy hogy a pokolba csináltuk ezt.”
Ők lennének igazán kétségbeesve, ha kiszorulnának e játéktérről. Nem ok nélkül panaszkodik a görög miniszterelnök és a francia külügyminiszter: hiába a megmentés, a spekulánsok étvágya kimeríthetetlen. A spekulánsok addig maradnak a görögök nyakán, míg az államkötvényeiket spekulációs kategóriába, azaz magasabb kamatozásúba sorolják a hitelminősítők – mondta egyikük. Ilyen egyszerű.
Az amerikai jelzálogpapírokat ugyanők kitűnőre minősítették – és világválságot idéztek elő. Sebaj, ugyanazok ugyanott a magyarokat, görögöket, majd portugálokat jellemzik. Mármint hogy e kormányok herdálnak, de a befektetők megmutatják a helyes viselkedést – hogy újabb zsetonokkal láthassák el a pénzpiacnak nevezett kaszinót.
Természetes, hogy a pénzügyi alapok, a befektetők nyereségre törekednek. Azonban az korántsem mindegy, hogy ezt milyen játékszabályok szerint teszik, és az sem, hogy ez a tevékenységük végső soron segíti-e a gazdaságot, erősíti-e az egészséges versenyt és a társadalmi harmóniát.
A jelenlegi rendszer azonban elszakadt ettől a valóságtól. Az óriásbankok a különböző országok, vállalatok, bankok kötvényeit tudatosan összekeverve csomagolják, így e kötegeket adják-veszik, új pénzügyi eszközöket, helyettesítőket gyártanak, a kötegek kötegeivel sokszorozzák azokat, offshore környezetben könyvelik, és így tovább. A kötvények valós értéke egyre nehezebben meghatározható. Ugyanakkor az információk manipulálásával összehasonlíthatatlanul több profit érhető el, mintha valaki kreatív gazdasági társaságokba, innovációkba, versenyképes cégekbe fektetné a pénzét.
Ez a magatartás a kapitalizmus lényegét, a gazdasági versenyt rombolja le.
Mielőtt összeesküvés-elméletekkel vádolnának, le kell írnom, hogy ahhoz, hogy valaki a megfelelő információkat bejuttathassa a sajtóba, nem feltétlenül szükséges lefizetni a modern kor távíróit, a szerkesztőségeket vagy a véleményformáló újságírókat, blogírókat. Befolyást persze lehet szerezni reklámokkal és egyéb úton is, de a leghatékonyabb eszköz, ha a gondolkodásmód átalakítására költik ezeket a pénzeket. A számtalan business school ideológiája megjelenik a hírközlők gondolkodásmódjában is. Szinte orwelli az a leegyszerűsítés, ahogy a világsajtó reformerekre és populistákra osztja fel a politikai-gazdasági játékteret, és az adott pillanatban egyik vagy másik szereplő mellé áll, mert az jobban visszhangozza az üzleti iskolákban tanult ideológiát.
Látjuk, mi történik, amikor a hitelezési spirál felgyorsul, amikor a bankrendszer azt mondja a média megafonján át
