Az elveszett oázis nevét sóvárogva suttogja az eltévedt karaván kabírja, amikor reménytelen helyzetében még egyszer, utoljára remélni mer.
Almásy László: Az ismeretlen Szahara
kérdés csak az, hol vannak a holttestek – mondja sivatagi kalauzunk fojtott hangon, és szeme tűzben ég, ahogy elragadja a szenvedély. Megnémulva húzzuk össze magunkat a félhomályos sátorban, odakint tombol az éjszakai homokvihar, rángatja a ponyvát, csikorgatja a merevítő acélrudakat; és ha egy percre kikukkantunk, úgy érezzük, a borotvaéles homokszemcsék a húst is lefaragnák arcunkról. – Most sem tudjuk, hová temették halottaikat, pedig visszavonulás közben sokan elpusztulhattak – ismétli Khaled Khalifa, aztán ő is hallgatásba merül, miközben a sárgaborsófőzelék-színű homok beszivárog a réseken, ellepi sátrainkat, dzsipjeinket és lábnyomainkat. Khaled a történelem előtti holtakról beszél, akik után nem maradtak csontok, csak a kezük nyomát őrző szerszámok és fegyverek – és megválaszolhatatlan talányok tömkelege a tudomány számára. „Milyen nép lehetett az, amely évezredekkel ezelőtt lakta a mai lakhatatlan Szaharát?” – fogalmazta meg a sivatag rejtélyét a legnagyobb magyar Szahara-kutató csaknem nyolcvan évvel ezelőtt. Almásy László: Az ismeretlen Szahara
Ez a talány kínozza a berber–beduin Khaled Khalifát, ahogy ez lett a végzete a XX. század egyik legvakmerőbb, legkiemelkedőbb, következésképp legkevésbé elismert magyar felfedezőjének, Almásy Lászlónak is. És lassan ez történik velünk is, amióta olyan helyeken járunk, ahol ropog lábunk alatt a megannyi lándzsa- és nyílhegy, kezdetleges „malomkő” meg szerszámkészítő „műhelyek” forgácsa – sok száz kilométerre mindattól, ami emberi életre alkalmas lehet.
Csaknem két napja száguldunk az északról támadó homokviharban Szudán felé, az Egyiptom nyugati határvidékét ellepő Nagy-homoktenger dűnéi között, hogy elérjük azt a helyet, amelyhez Almásy László, az „angol beteg” álmai és kiábrándulásai fűződtek. A svájcnyi méretű Gilf el-Kebir hegységbe, a „Nagy Fal” sziklafennsíkjára a beduinok mendemondái csábították a magyar utazót, amelyek azt állították, hogy a Szahara mélyén elveszett oázis fekszik kincses romvárosokkal, zöldellő legelőkkel, ahonnan időről időre fekete törzsek rajzanak ki, és rohanják le az egyiptomi oázisok békés gazdálkodóit. Ám ami a Nagy Fal mögött lapult, az igazi Zarzura, Almásyt is zavarba hozta.
– Minden oázisnak megvan a maga meséje sivatagmélyi városokról, én is számtalan effélét hallottam gyermekkoromban, és sokáig csak ósdi tréfának tartottam Zarzurát meg a többit – magyarázza vezetőnk, Khaled Khalifa a sátorban, amikor újra megtalálja a szavakat. A vacsora romjai körül ülünk, valahol a Gilf el-Kebir lábánál, egy elhagyatott völgy fejében. – Jártam a magam kedvére a sivatagot, de eleinte nem foglalkoztam ilyen legendákkal, hiszen elég volt felfedezni az oázisok közvetlen környezetét is. A mai fellahok nemigen dugják ki orrukat a pálmaligetekből, többségük retteg a Szaharától. Az autók megjelenésével leáldozott a tevekaravánoknak is. Így a sivatag belsejében rejlő világ mára feledésbe merült.
Ósdi tréfa vagy sem, amikor Khaled kezébe kerültek Almásy László térképei a Gilf rejtélyes völgyeiről, hinni kezdett a mesékben. A Szíva-oázisban felcseperedő, félig berber, félig beduin férfi húsz évvel ezelőtt indult el a magyar utazó nyomdokán, hogy rátaláljon a maga elveszett világára. Ifjúkorában egy autóval, hibáktól hemzsegő térképpel vágott neki; mikor megjött az esze, olajtársaságok geológusait kísérte, majd amerikaiaknak végzett térképészeti felméréseket, megragadva az alkalmat, hogy barlangok tucatjait, lakatlan oázisokat, templomromokat fedezzen fel, így ma nemzetközi régészeti lajstromokban bukkan fel a neve. S amikor még több esze lett, gazdag kalandturistákat kalauzolt a sivatagban, akiknek megcsillantotta legfrissebb lelőhelyeit, mi több, pénzükön újabbakat fedezett fel. Az angol beteg című hollywoodi film bemutatását követően mindazon útvonalakon is végigvezette őket, amelyeket Almásy László valaha bebarangolt.
Nem esett nehezére, mert Khaled Khalifa időközben Almásy-rajongó lett. Pontosabban annak megszállottja, ami Almásyt is delejezte. Hiszen a mese tanulsággal járt: aki a halál pusztaságain talál valamit, az csak a nyomasztó rejtélyek számát gyarapítja.
A homok őrjítő és részegítő, ezért kora reggel tanácsos útnak indulni, amikor a kerekek még nem törik át a fagyos felületet. Az avatott kalauz szemre megmondja, hol süppedékenyebb, hol feszesebb a felszín, és hol merülnek el reménytelenül az expedíció autói; a még avatottabb vezetők azt is megmondják, a végeláthatatlan dűneláncok között hol érdemes megtorpanni, hogy első pillantásra felfoghatatlan dolgokat lássunk. Fehér szilánkokat a nagy semmiben, több négyzetméteren szétszóródva – néhány tízezer évvel ezelőtti strucctojáséit. Homokba csapódott villámot, mely maga körül megolvasztotta a dűnét, majd hosszú, üreges kővé vált. Erdőt, cápafogakat – ugyancsak megkövülve. Aztán Khaled Khalifa izgatottan fékez az egyik dűnefolyosóban, kipattan az autóból, és magával sodor bennünket, hogy belépjünk a legavatottabb vezetők világába: a Szahara iskolájába.
Megtalálni a tájba nem illő elemeket – ez itt az első és mindent eldöntő lecke. Széles teknőt a dűnék ölelésében, amelyhez barázdált csatornák vezetnek minden irányból. A teknő azt jelenti: valaha tó hullámzott itt. Ahol tó volt, ott életnek is lennie kellett, és ahol élet volt, ott lakóhely is épült – ilyen egyszerű a képlet. A Szahara kutatója az efféle összefüggéseket keresi, magyarázza Khaled, és a logikai láncolat egyik eleme már szükségszerűen világítja meg a következőket is.
Lesétálunk a „tó” partjára, szétszéledünk. Nem kell sokáig vizslatni a homokot, itt is, ott is diadalittas kurjantás hangzik föl: szépen megmunkált nyílhegyek, marokkövek hevernek mindenfelé. Kalauzunk szerint jókora kiterjedésű szerszámkészítő műhely működött itt, meg is mutatja a hajdani tűzrakó helyeket, amelyek körül úgy fekszenek a nagyobb ülőkövek, mint tízezer évvel ezelőtt – ezeken ücsörögtek a mesterek, munkájuk pattintott törmeléke most is érintetlen halmokban áll. Arrébb simára csiszolt kőlapon tenyérbe simuló, gömbölyű szikla, Khaled azt mondja, ezzel őrölték az asszonyok a dűnefolyosók terményeit. Sárga homokdombok között zöldellő szavannacsíkok: a mainál jóval pepitább Szahara már akkor is fenyegetően tornyosult a kőkori telepesek fölé, amikor az éghajlat még lehetővé tette az emberi jelenlétet.
Döbbenten álldogálunk a neolitikus „falu” romjainál, amely olyannyira ép, hogy csak a ki tudja, milyen nyelven tereferélő lakók hiányoznak ebből a szaharai Pompejiből. Khaled határozottan arra int, minden leletet hagyjunk a helyén, mert ha elmozdítjuk őket, elveszítik jelentésüket. Kéri, hogy a GPS-koordinátákat se közöljük cikkünkben, mert ezzel vége egy ilyen településnek: a kincsvadászok pillanatok alatt kiseprik. Sőt sokszor a hivatalos régészek, köztük elismert nyugati kutatók járnak élen a Szahara kifosztásában.
Dzsipünk és ellátó teherautónk továbbvágtat a Nagy-homoktengerben; s miközben minél mélyebben hatolunk a Líbiai-sivatagba, a világ legélhetetlenebb régiójába, minél elérhetetlenebb távolságra kerülünk mindattól, ami menedéket nyújthat, annál kijjebb kerülünk az ismerős történelemből. A homokdűnéken túl másik idő, másik história és másik sivatag kezdődik – Almásy László ismeretlen Szaharája.
„Annak idején Teleki Palit kértem, hogy a Magyar Földrajzi Társaság valahogyan támogatná vállalkozásomat, de azt válaszolta, hogy a társaságnak semmi pénze sincsen. […] Még a legcsekélyebb adomány is megsegítene abban, hogy az eléggé nehéz és kockázatos út alatt legalább ne kelljen algebrai műveleteket végeznem, hogy fillérjeimből hogyan jövök ki” – írta Almásy Cholnoky Jenőnek, a Magyar Földrajzi Társaság elnökének 1931-ben, hogy néhány száz pengős támogatást kuncsorogjon expedíciójához, amely az „elveszett oázis”, Zarzura felkutatását tűzte ki célul. Levelezett ő korábban pénzintézetekkel, püspökökkel, ám hiába vált egy csapásra híressé szaharai útjaival, valójában mindig kalapozó „sivatagi sofőr” maradt, aki ugyanolyan hévvel hajszolta a minimális anyagi támogatást, mint a tudományos elismerést. És bár használtan vásárolt törékeny repülőgépével részt vett Zarzura titkainak feltárásában, s nevéhez számtalan vakmerő sivatagi átkelés, elfeledett karavánutak bejárása, neolitikus műremekek megtalálása kötődik – életműve sorsszerűen torzó maradt. Másból sem állt ez, mint versenyfutásból a százszor jobban felszerelt, nagybirodalmi érdekek mozgatta és támogatta brit felfedezőkkel.
Cholnoky persze pár száz pengőt sem tudott adni az „eléggé nehéz és kockázatos” úthoz, ám ez végül nem gátolta meg Almásy Lászlót abban, sőt inkább kényszerítette, hogy a Szahara fenegyereke legyen, aki szűkös anyagi lehetőségei miatt jóval többet hazardírozott, mint kutatótársai. Magától értetődik, hogy jóval nagyobb találékonyságra is szüksége volt: ha kellett, vízvezeték főcsövéből esztergált hátsó tengelyt lerobbant gépkocsijához, aminek következtében Kartúmban, Szudán fővárosában napokig szünetelt a vízellátás – emlékezik meg az esetről Kubassek János A Szahara bűvöletében című Almásy-monográfiájában. (Kubassek az elsők között vállalkozott e szaharai felfedezőutak bejárására a kilencvenes évek elején.) Ha feketék fogságába esett, a „gróf” akkor sem esett kétségbe: megajándékozta túszul ejtőit a „kudzsurral”, a termékenység varázslatával. Rávette a fegyvereseket, hogy fogóddzanak össze; majd a szélső fickó kezébe nyomta a gépkocsi motorjának gyújtókábelét, a kör másik végén állót pedig ráültette a sárhányóra, s addig rázatta őket árammal, amíg azt sem tudták a szaporasági „kudzsurtól”, hogy fiúk-e vagy lányok.
Ez az „elektrobugi” megvan filmfelvételen is.
Ha kellett, anyanyelvükön faggatta a sivatagi embereket – akik más fehér emberrel nem álltak szóba, őt viszont Abu Ramlaként, a Homok Atyjaként tisztelték –, amíg el nem árulták, valójában merre található Zarzura bejárata, létezik-e ez a mesebeli hely:
„– […] Mondjad ó, sejk, ti, tibuk hogyan nevezitek azt a keleti völgyet?
– Vádi el-Hámra, a »vörös völgy«.
– Úgy? Azt hittem, hogy ti más nevet adtatok azoknak a völgyeknek, mint a guraanok és az egyiptomiak. A harmadik völgyet is úgy nevezitek, mint mi?
Megvallom, dobogott a szívem, amikor a világ legártatlanabb arcával, közönyös hangon feltettem a kérdést. Hiszen nem is voltam biztos abban, hogy létezik-e még egy harmadik völgy a Gilf Kebirben, és az öreg válaszától függött, hogy vajon valóságon alapszik-e Wilkinson három Zarzura-völgye?
– Mi is csak Vádi Talhnak nevezzük” (Almásy László: Az ismeretlen Szahara).
Két és fél napi, erőt próbáló autózás után, Szíva-oázist és a Nagy-homoktengert a hátunk mögött hagyva érjük el az „Akácia-völgy”, a Vádi Talh bejáratát, ahová ma is kevesen merészkednek. Hatalmas homokkőpiramisok kísérik utunkat, mintha óegyiptomi temetővárosban járnánk. Aki saját szakállára kísérel meg eljutni ide, az a sírját ássa meg, amelyet ráadásul feltehetően soha nem találnak meg. A líbiai határvidék sem sok jóval kecsegtet: már a homokdűnéken emberi mozgás csalhatatlan jeleit, műanyagszemetet, tábortűz maradványait találtuk. Tömegesen járnak át Líbiából az orvvadászok, akik csalimadárral fognak vándorló sólymokat, majd adják el őket több ezer euróért. De náluk is veszélyesebbek az embercsempészek, a darfúri káosz vámszedői: a Gilf el-Kebirtől nyugatra húzódik a Szudán fenyegetett térségéből a Földközi-tenger partvidékére, onnan Európába vezető útvonal. A szudáni csempészek időnként átvedlenek „gyűjtővé”, és a fogságba ejtett nyugati utazókat megfosztják értéktárgyaiktól, olykor dzsipjüktől, műholdas telefonjuktól, ami itt egyenlő a halállal; s 2008-ban egy banda csaknem húszfős nemzetközi turistacsoportot hurcolt magával.
– Csak nyugalom – mondja vidáman Khaled Khalifa –, én jobban ismerem a Gilf Kebirt, mint ők. Ráadásul lusták, gyűlölnek hegyet mászni…
A helyzet tehát sok szempontból nem változott Almásy kalandozásai óta. Amint elhagyjuk a homoktengert az egyre szűkülő dűnefolyosókon, megjelennek az első fata morganák: a távolban hatalmas tavak víztükre csillog, a türkizes tavak közepén szigetek emelkednek ki pálmafákkal, mögöttük mintha városok körvonalait látnánk… Aztán sziklássá válik a táj, de a tótükör mindaddig a szemünk előtt lebeg, amíg be nem hajtunk a Gilf el-Kebir sziklalabirintusába. Néhány száz métert kell csak megtennünk a zegzugos völgyekben, hogy megértsük Almásy László nagyságát és kockázatvállalását, s hogy elfogadjuk a Szahara alapigazságát: mindegy, milyen mélyen hatolsz be a sivatagba, mindig a legmélyén vagy.
Mese a kidurranó kerekekről. Volt egyszer, hol nem volt egy hős térképészcsapat, tizenöt ember, akik elég elszántak voltak ahhoz, hogy nekivágjanak a sivatagnak. Különösen a vezetőjük, egy makacs férfiú gondolta azt, hogy a térképészeti iskolákban szerzett tudásuk biztosíték az oda- és visszaútra. Ki is jelölte az útvonalat, neki is vágtak, ám a rosszul megválasztott köves ösvényeken egyik kerék durrant ki a másik után. Végül, amikor a pótkerekek is elfogytak, és nem volt mit tenni, a vezető gyalog indult vissza segítséget hívni. A vizeletét itta, amikor elfogyott szűkös víztartaléka. Aztán felmetszette csuklóját, és saját vérét szürcsölte. Ettől meg úgy elgyöngült, hogy nem bírta el ruhái súlyát sem, ezért anyaszült meztelenre vetkőzött. Ment, mendegélt a tűző napon, lassan elboruló elmével, amikor messze füstfelhőt látott. Biztos érzéki csalódás, mormogta magában, de azért arra vette az irányt. Szerencséje volt: útépítő munkások öntötték az aszfaltot. Ahogy kilépett a dűnék közül a porlepte, csupasz térképész, a munkások rémülten megmerevedtek. Dzsinn, dzsinn, üvöltöttek fel, majd szétfutottak a szélrózsa minden irányába. Végül a csoport vezetőjét megmentették, ám tizennégy embere szomjan halt a köves ösvényen – ez a vége a kipukkadó kerekek meséjének, csapja össze tenyerét Khaled Khalifa.
Almásy Lászlónak ennyi esélye sem lett volna a megmenekülésre, ha csapdába esik a Gilf el-Kebirben. Már csak azért sem, mert ő volt a sivatagi utazás egyik XX. századi forradalmasítója, aki autózási és repülőzési szenvedélyével képes volt áthidalni azokat a víz nélküli távolságokat, amelyeket már a tevekaravánok sem járhattak be – így expedíciój
