A Circus Hungaricus a Vadászathoz hasonlóan szimbolikus történeti keretbe helyezett dalok összessége. Ezt kiemelte a díj indoklásában Bródy János is. Miért nyúlt újra ehhez az eszközhöz?
– Készítettem más lemezeket is hasonló elv alapján, amit senki sem vett észre, például a Bakaballadát vagy az I love you Budapestet. De nem érint rosszul, mert ismerem azt a közeget, ahol bármi olyan, ami nem az elvárásokat és előítéleteket követi, kénytelen elsorvadni.
– Miért a cirkuszt választotta témául és helyszínül?
– Azért, mert ami hosszú ideje a felszínen folyik, „kész cirkusz”. A bohóc, az artista, az oroszlánszelídítő, a műlovarnő, a zsonglőr az erejüket, az életüket, a tehetségüket mutatják be, és teszik kockára minden este, vagyis sokkal őszintébbek, mint a világ, amit közvetítenek nekünk. Tudja, mi a különbség a cirkusz és a színház között? Ha valaki átmegy a kifeszített kötélen, az cirkusz, ha leesik, színház.
– Ki a kedvenc színházi alakja?
– Svejk. Ez tragikus. Egész életemben Svejk szerettem volna lenni, de ezzel az alkattal nem lehetek. De kanyarodjunk vissza a cirkuszhoz. Nem teszek úgy, mintha én lennék Bob herceg vagy esetleg Marica grófnő, hanem kiállok, úgy, amilyen vagyok, tessék: ez vagyok. Itt nem lehet tévedni vagy segítségre várni. Ha rontok, leesem a kötélről.
– A bohóc szerepével azonosul, pedig ő az, akit mindenki bánt, aki saját ügyetlenségét is kineveti, és kívül áll a rendszeren.
– Az önirónia fontos. Érdekes, hogy a rockzenében ez mennyire nem jellemző. Minden rocksztár szobrot állít magának. Nekem is van, kerti törpe. A feleségem készíttetett ajándékba egyet, ami engem ábrázol. Bár nagyszerű dolog kiállni a stadionba tízezer ember elé, de nem ez a lényeg, hanem amit az ember csinál. Egyetlen embernek is érdemes játszani. Megpróbálom visszaadni annak a sok szeretetnek, hitnek, bizalomnak egy részét, amit kaptam. Eljött az időm: „Adós, fizess!”
– Mit kell visszafizetnie, és kinek?
– Nem voltam arra felkészülve harminchárom éves koromban, amikor a zenekart alapítottam, hogy ez ilyen sokat jelent majd másoknak. Pedig csak pávatollakat dugdosok a fenekembe, és mutogatom magam. Ennél azért nagyobb dolgokban kell hinni. Nemrég megállított egy koldus, nyújtottam neki a pénzt, de visszaadta: „Hobo, tőled nem fogadom el, mert a József Attila-ested annyit adott nekem”. Na, az öreg ripacsnál se kép, se hang. Egyszer csak amit csinálunk, túlnő rajtunk, ami egyrészt felelősséggel jár, másrészt halálra rémít. Nem árt, ha az ember időnként jó alaposan meghajol. Hát megírtam a Kisember című számot. A Circus Hungaricust így kell szolgálni.
– Mitől más a Circus Hungaricus előadása, mint a többi produkciója, mitől különleges?
– Még nem nagyon fogta össze senki a cirkuszt, a színházat és a rockkoncertet. Amit Vidnyánszky Attila, az előadás rendezője és Fekete Péter, a Békéscsabai Jókai Színház igazgatója létre hoztak a cirkuszi sátorban, az látványként is fantasztikus. 26 figura jön elő a szövegekből, jók és rosszak, harcolnak vagy védik egymást. Mint a mesében, a végén mindenki megjavul, még a gonosz Cipolla is. A lemezhez képest az előadásban több a remény, „Tenni kéne valami jót, hogy találhass vigaszt!”, hangzik el. A szereplők pedig felépítik a Bolondok hajóját, és elindulnak vele.
– Mi változott az egy év alatt?
– Éledezik bennem a remény. A Bohóc csak ennyit tudott mondani: „Kisember, figyelj, szerencse fel!” Egy éve eddig jutottam. Bennem is változott valami, mert találkoztam másokkal, akik szintén nem adták fel. Már nem érzem magam annyira egyedül, mint korábban, és megyek tovább, próbálok örömet szerezni, elgondolkodtatni. Adok a koldusnak pénzt, elmondom a verset, eléneklem a dalt. Hála istennek, olyan idők jönnek, amikor mindenkinek el kell számolni azzal, amit tett. És be kell vallani: nem mások, mi rontottunk el mindent. Ez az első lépés. Nem vagyok vátesz és nem vagyok ítész, csak bohóc – de nem használok sminket.
origo.hu
Itt egy gomb az autóban, amit tízből kilencen nem ismernek
