Bedőljünk vagy se

A N Y A N Y E L V Ü N K

Aprókorom kedves falujában felnőtt fejjel bandukolva gyakorta találkoztam málladozó, repkényfutotta portákkal. A hajdanvolt élet virágoskertjeit elhódította a gaz, bedőltek a kerítések. Az én gyermekeim már bedőlt kerítésekre sem igen mászhatnak. A mindent átfonó csóványos-bodzás rengetegből ugyan kikandikál még néhány mészpöttyös vályogdarab régi pünkösdök emlékével, de nem apró lábaknak való hely ez. Ősi ipolyi magyar falvak nyomán járunk, a folyó alsó szakaszán, a határon onnan. Elvitte őket az esztelen Duna-szauruszra hivatkozással végzett még esztelenebb helyi pusztítás: a folyó betemetése. A mederbe dőltek a magas partfalak, maguk alá temetve a vadvízi paradicsomot. A mai nemzeti parki területek már csak halavány lenyomatai az eredeti csodának.
A gyermekek tehát már bedőlt kerítéseket sem láthatnak, pedig épp abban az életkorban vannak, amikor élvezik Asterix meg Obelix kalandjait, akik épp próbálják megakadályozni, hogy a rómaiak bedöntsék a gallok kapuját, s folyton a falakon mászkálnának. A két eset közt a látszat ellenére nagy a hasonlóság, legalábbis nyelvi szinten: ha egy régi falu, vár vagy erőd kapuját bedöntötték, akkor az ugyancsak be volt döntve, egyszóval eldőlt, véglegesen. De a nagyjavításig mindenképp. Pásztó régi falai, kapui legfeljebb szavaink álomvárában kelnek új életre, mert a bedőlés majdnem elmúlás: szomorú és többnyire visszafordíthatatlan. Az egyszer bedőlt nemigen áll fel többé, esetleg helyette valami más, valami új. Ha a barátom bedőlt valakinek, akkor bizony alaposan rászedték, véglegesen. Az adott helyzeten tehát már nem változtathat, legfeljebb tanulhat belőle.
Ökológiai pesszimizmusom s a túlparti magyar falvak eltemetése ellenére is született optimista vagyok. Tán ezért is zavar, hogy manapság, a tőzsde lázas híreit emlegetve, folyton bedőlésről beszél a pénzügyi zsargon. Bedől a forint, bedöntik a nemzeti valutát, bedől az euró, bedőlnek a lakás- és autóhitelek, bedőlnek az állampapírok és még egy sereg pénzügyi konstrukció. Egyre csak bedőlünk. Lassan megérjük, hogy ezt a szerencsétlen metaforát oly szélsőségig facsarja a gazdasági sajtó, hogy Görögország bedőléséről kezd cikkezni. Ha már el nem kezdte.
Sajnos nem minden képes szóhasználat gazdagítja a nyelvet, ez az állandó bedőlés meg épp hogy nem: erőltetett, idegen terepre csalt kifejezés. Az persze elképzelhető, hogy egy rossz kölcsönnel szegény adós teljesen elúszik, és egy új kölcsönnel húzzák ki a slamasztikából, de ettől még sem ő nem dőlt be, sem a forintja a szó valós értelmében. Mert ugyan ki kívánja, hogy a forint végképp elértéktelenedjék, és még az euró reménybeli bevezetése előtt búcsút mondjunk neki? Ha mégis ragaszkodunk ehhez a kifejezéshez, akkor hát a korona „dőlt be” 1926-ban, meg a pengő-fillér 1946-ban, az idősek még jól emlékeznek az utóbbira.
A tőzsde dolga és felelőssége, hogyan manipulál saját szentélyében a felfokozott hangulattal, a gazdasági várakozásokkal és kilátással. Ennek akarva-akaratlan alá vagyunk vetve, de esetleges nyelvi „leleményeinek” a legkevésbé sem. Főként olyan izzadságszagú jolly joker elemnek nem, amely lassan egy sereg más szót kiszorít, mint például elértéktelenedik, értékét veszti, tönkremegy, fizetésképtelen lesz. Mindezek s még sok más helyett maradna a bedőlés… Ne dőljünk be neki!