Gyerekkori labdák

A labdarúgás meghódította a negyedik földrészt is: tegnap a Dél-afrikai Köztársaságban megkezdődött a sportág tizenkilencedik világbajnoksága. Eddig tíz vb-t rendeztek Európában, hetet Amerikában, egyet 2002-ben Ázsiában, most pedig Afrika a házigazda. Már csak Ausztrália maradt hátra – legfeljebb még a Déli-sark.

Nemzeti büszkeség óvintézkedésekkel
Dél-Afrika sokkal inkább Joseph Blatter, a nemzetközi szövetség, a FIFA elnökének hatalmi törekvése, mint a tagállamok közös óhajának eredményeként lett a tizenkilencedik labdarúgó-világbajnokság házigazdája. S ennek ára van. Az ország és vendégei számára egyaránt. A széplelkű idealisták azt remélik a világbajnokságtól, hogy közelebb hozza egymáshoz Dél-Afrika fehér és fekete lakosságát, kissé hivatalosabban segít az apartheidtől örökölt társadalmi megosztottság felszámolásában. Jacob Zuma köztársasági elnök úgy fogalmazott, hogy a nemzeti büszkeség olyan egységbe tömöríti az embereket, amilyenre Nelson Mandela 1990-es kiszabadulása óta nem volt példa. Maga Mandela is hisz vagy legalábbis hitt a sport erejében. Szimbolikus értelemmel bírt, amikor 1995-ben magára öltötte a világbajnok rögbiválogatott mezét. A krikett mellett a rögbi ugyanis az „elnyomó” fehérek sportja. Ám a megcsontosodott társadalmi szokásokat a sportban is nehéz megváltoztatni: a rögbiválogatottat szinte kizárólag ma is fehérek alkotják, a labdarúgás viszont a feketék játéka. Persze csak a grundon. Az üzlet a fehéreké, egész pontosan a FIFA-é. A stadionokban és azok környékén csak a FIFA szerződéses partnerei forgalmazhatják termékeiket a hazai kereskedők felháborodására. A dél-afrikaiak joggal jegyezték meg: a vb hivatalos dalát a kolumbiai Shakira énekli, az ajándéktárgyakat – a fröccsöntött vuvuzelákkal egyetemben – Kínában gyártják, a jegytulajdonosok zöme pedig a nyugati világból kerül ki. Miközben a stadionok és a hivatalos helyszínek közelében tengődő szegényeket bádogviskókba telepítették, hogy ne legyenek az ünneplő tömeg útjában.
Ez utóbbit persze innen nézve óvintézkedésként is felfoghatjuk. Hetekkel, hónapokkal ezelőtt úgy tetszett, csak rémisztgetik az embereket a katasztrofális dél-afrikai biztonsági helyzettel, ám amint közeledik a rajt, nem telik el nap, hogy valamilyen bűncselekményről ne érkezne hír. Johannesburgban a vasárnapi Nigéria–Koreai NDK felkészülési mérkőzésen pánik tört ki, és több rendőr, valamint civil súlyosan megsérült, amikor a találkozó megkezdése után a rendőrség bezárta a kapukat, a kinn rekedt több ezer szurkoló azonban be akarta azokat törni. A magyarázat, miszerint ez csupán barátságos mérkőzés volt, amelyet nem a FIFA égisze alatt rendeztek, inkább csak a mundér becsületének a védelme.
Arra viszont aligha van elfogadható magyarázat, hogy sorra rabolják ki az újságírókat. Szerdán négy kínai kollégát az autójukból parancsoltak ki fegyveres férfiak, és kobozták el tőlük a fényképezőgépüket, szerda hajnalban egy portugál és egy spanyol fotóriportert pedig szállodai szobájában, álmában támadtak meg, s vették el tőlük az értékeiket. Tegnap már a görög válogatott három játékosa is az áldozatok között szerepelt: egyelőre megúszták azzal, hogy szintén a szállodában elloptak tőlük ezerhatszáz eurót.
S ez csak a bemelegítés. A hét végétől már élesben megy a játék.

A többtucatnyi komolynak tartott és ismert sportág közül miért éppen a labdarúgás futott be ilyen egészen valószínűtlen karriert? Logikusnak ható magyarázat több is akad. Egyrészt a csapatsportok közül a futballnak a legszerényebb az eszközigénye, hiszen kapufa híján négy tégla vagy fadarab is megteszi – a pálya talaja szinte bármi lehet, vonalazás sem feltétlenül szükséges –, másrészt a legegyszerűbbek a szabályai, ráadásul alig változnak. (Az úgynevezett modern lesszabály 1925-ös bevezetése óta az egyetlen lényeges újítás, hogy a lábbal szándékosan hazaadott labdát a kapus nem veheti a kezébe.) A labda is bármiféle lehet, minősége csupán a játékstílusra hat; többen hittel állítják, az afrikai klasszisok sokáig azért nem tanultak meg rendesen lőni távolról, mert gyermekkoruk labdái ezt nem tették lehetővé, úgyhogy inkább a gólvonalig cseleztek, vagy ha mégis erőből tüzeltek, fennállt a veszélye, hogy a közeli sikátorból vagy bozótosból az a laszti már soha nem kerül vissza.
Akármiért is, de a lábbal labdázás különféle formái térben és időben szinte mindenütt felbukkantak. Időszámításunk után 200 körül Kínában a katonák kiképzésére rendszeresítették, Japánban nemesi kiváltságként tartották számon, a görög–római kultúrában ugyancsak fellelhetőek jegyek, és ha az Andok magasföldjein bő szoknyás, mezítlábas indián asszonyok fociznak, ők sem valami modern hóbortnak hódolnak. Európában a klasszikus stílusnak Anglia az őshazája; már maga Shakespeare papírra vetette a „football player” kifejezést a Lear király első felvonásának negyedik színében, és amint szegény, tanácstalan fordító, Vörösmarty Mihály szembetalálkozott vele, jobb híján „süvölvényként” magyarította. (Később persze mi is megtanultunk futballozni, mielőtt egészen elfelejtettünk volna, de ez más történet.)
A mostanit folytassuk onnan, hogy már 1863-ban megalakult a ma is virágzó Football Association, az Angol Labdarúgó-szövetség, és a sportág követhetőségére mi sem jellemzőbb, mint hogy csak ezt követően másfél évtizeddel, 1878-ban alkalmaztak először játékvezetőt. Angolul „referee”-t, amit azért érdemes megemlíteni, mert már a puszta elnevezés tündökletes, a „refer to” – (felsőbb) hatósághoz fordul, (döntési jogot) átutal – igéből képzett főnév. Ami azt jelzi, hogy kezdetben a két csapatkapitány egymás között levezényelte a vitás eseteket, és csak akkor szóltak a játékvezetőnek, ha éppen nem tudtak megegyezni.
Később aztán egyre gyakoribbak lettek a viszályok, legalábbis a pályán kívül. Amikor például Jules Rimet (a franciáknak köszönhetjük a modern olimpia és a labdarúgó kontinentális kupák ötlete mellett a vb-t is) érvényre juttatta elhatározását a világbajnokság intézményének bevezetéséről, máris felvetődött: jó, jó, de az 1930-as rajton ki legyen az első házigazda? Végül Uruguay lett, köszönhetően 1924-es és ’28-as olimpiai bajnoki címének, valamint függetlensége centenáriumának. Csakhogy ezt az európai nagy csapatok zokon vették, otthon maradtak, kontinensünkről négyen vágtak neki a hajóútnak, mindannyian a második vonalból. Cserébe négy évre rá az addigra vb-címvédő „uruk” nem utaztak el Olaszországba, majd 1938-ban már az argentinok is csatlakoztak a bojkotthoz, nehezményezve, hogy kétszer egymás után Európa a rendező. A második világháborúnak két vb is áldozata lett; az 1950-es brazíliai újrakezdés még mindig nem volt több szárnypróbálgatásnál, bár végre feltűntek a tanítómesterek, az angolok is. 1954-ben Svájcban aztán a remek dél-amerikaiak, az őket verő magyar Aranycsapat, majd a döntőben a Puskásékat általános döbbenetre felülmúló NSZK együttese, kiegészülve Nyugat- (Anglia, Franciaország), Dél- (Olaszország) és Közép-Európa (Ausztria, Csehszlovákia és a házigazda Svájc) legjobbjaival, sínre tették a vb ügyét. Amit az 1960-as évtizedben a televízió, az 1990-esben pedig az internet egészen más szférába emelt.
Ha valaki, hát mi, magyarok testközelből észlelhettük, miként hódítja meg a földgolyót a labdarúgás, azon belül is a világbajnokság. Az 1930-as nyitányon még csak európaiak és amerikaiak voltak jelen, majd 1934-ban feltűnt az első afrikai, 1938-ban az első ázsiai alakulat. Mindkettő a magyar válogatott ellen mutatkozott be és búcsúzott el: fiaink előbb Egyiptomot verték 4:2-re, utóbb Holland-Indiát (a mai Indonéziát) 6:0-ra. 1954-ben a Koreai Köztársaság szintén együttesünk áldozata lett, a 9:0-s különbség – a második félidőben a holtfáradt távol-keletiek le-ledőltek a fűbe pihenni – máig rekord. Igaz, egy ízben beállították: 1982-ben, megint csak a mieink, a Salvador feletti 10:1-gyel. Azok a daliás idők örökre letűntek, hiszen a futball – olykor úgy tűnik, a Záhony és Hegyeshalom közti régió kivételével – mindenütt hatalmas tempóban változik, fejlődik.
E hét végétől egy hónapon át harminckét csapatra szegeződik a világ szeme. S eme harminckét csapatnak választ kell adnia arra, miért, milyen céllal érkezett Dél-Afrikába.
Pénzért és dicsőségért. Ez mindegyikre igaz. Ám az arányok között óriási különbségeket fedezhetünk fel.
Mára leszűkült azon emberi tevékenységek száma, amelyeknek Európa a központja. A labdarúgás, pontosabban az iparágként űzött professzionális labdarúgás ezek közé tartozik. S az üzleti színpadon látható főszereplők, a játékosok a világbajnokság idején sem hazudtolják meg magukat. Csak néhány példa. A francia válogatott tagjai fejenként 390 ezer eurót kapnak, ha megnyerik a világbajnokságot. Az összeget nem ám a sportminiszter állapította meg és hirdette ki közmegelégedésre, mint ahogy nálunk is történni szokott az olimpiák előtt, a 390 ezer euró tárgyalás eredménye! A francia szövetség 240 és 300 ezer euró közötti summát ígért, a futballisták 400 ezret kértek, a 390 ezer kompromisszum eredménye. Amiből azt is leszűrhetjük, hogy melyik félnek volt erősebb az alkupozíciója. S természetesen nem csak a végső győzelemért jár jutalom, a csoportból továbbjutásért 70, a nyolcaddöntő abszolválásáért szintén 70, a negyeddöntő, az elődöntő és a döntő megvívásáért 100-100 ezer euró dukál. A válogatott vezéralakjaiból – Franck Ribéry, Thierry Henry, William Gallas, Patrice Évra, Éric Abidal, Jérémy Toulalan és Nicolas Anelka – álló küldöttség arra hivatkozott, hogy az európai vetélytársakhoz képest ők nem is kérnek sokat. Ami persze nem egészen igaz. Az olaszok fejenként 240, az angolok 450, a spanyolok pedig 600 ezer eurót kaszálnának fejenként a világbajnoki címmel.
Európán éppen az elmúlt hetekben söpört végig a megszorítások dermesztő szele, ezért szinte természetes, hogy az extra gázsi több országban is megbotránkozást váltott ki. A Berlusconi-kormány egyik minisztere, Roberto Calderoli egyszerűen megvonná a válogatott játékosaitól az eredménytől függő juttatást. Franciaországban az okozott megütközést, hogy a vb-küldöttség fényűző luxuskomplexumban lakik Dél-Afrikában. A Knysnában, az Indiai-óceán partján elterülő ötcsillagos Pezula szálloda Afrika legfényűzőbb hotel-komplexumaként hirdeti magát. A dombokkal körülvett, ezerhektáros, saját golf- és labdarúgópályával rendelkező területen a lakosztályok hatszáz euróba kerülnek egy éjszakára. Ami első hallásra valóban meghökkentő, de ha a hatszáz eurót a küldöttség létszámával (durván negyven fő) és a kint töltendő éjszakák számával (durván harminc nap) megszorozzuk, akkor is csupán két játékos prémiumával ér fel. A bírálat tehát populizmustól és demagógiától sem mentes.
Tetszik, nem tetszik, a futball Európában üzlet, ami alól a világbajnokság sem kivétel. A számok jól ki vannak kalkulálva. Az említett országok válogatottjában szereplő játékosok havi fizetése 100 és 300 ezer euró között mozog. A felkészüléssel együtt a világbajnokságra durván két hónapot áldoznak az életükből, aminek rendes juttatásuk alapján megkérik az árát.
Ráadásul a vb nem csupa móka és kacagás. Az angol és spanyol játékosoktól a vb idejére begyűjtötték a mobiltelefonokat, korlátozzák az internethasználatot, s a kerettagok hölgyismerőseikkel is csak ritkán, meghatározott kereteken belül találkozhatnak.
Dél-Amerikában inkább a vallásos áhítat és a játékosság jellemzi a labdarúgást. A latin válogatottak mérkőzés előtti ráhangolódásából a közös ima nem hiányozhat, s nem a brazil Kaká az egyetlen, aki Istennek ajánlja a góljait. Argentínában a Diego Maradona iránti rajongás vallási közösségbe tömörítette az embereket, a jelenlegi szövetségi kapitány egykori mezszáma, keresztnevének első hangja és az isten spanyol megfelelője (dios) ötvöződik a csoport nevében: D10S. Pedig az „isteni Diegóról” köztudott, hogy mi sem áll távolabb tőle, mint az aszkéta életmód. Ennek megfelelően ő csak a meccsnapokon tiltja a szexet, s a labda, a kapu mellett a bor és a fagylaltgép is a felkészülés elengedhetetlen kelléke.
Az afrikai csapatok legnagyobb gyengéjeként a fegyelem hiányát említik. Az egyes szövetségek éppen ezért szoktak európai szakembert felkérni szövetségi kapitánynak. A vér azonban nem válik vízzé. A vb legalább annyira felejthetetlen buli, mint egyedi kihívás. Samuel Eto’o, a kameruniak háromszoros Bajnokok Ligája-győztes világklasszisa ennek jeleként méregdrága karórákkal ajándékozta meg társait a vb örömére. Az sem meglepő, hogy a legszigorúbb megkötöttségek az észak-koreai játékosokra várnak Dél-Afrikában. Nem adhatnak interjút, nem vehetnek részt fotózáson, az edzéseik rendőrségi védelem alatt, zárt körülmények között zajlanak. Ha valamelyikük idegennel találkozik, a hivatalos utasításnak megfelelően le kell hajtania a fejét. A Koreai NDK válogatottja a tekintetben is egyedülálló a mezőnyben, hogy egyetlen szurkoló sem kíséri el Dél-Afrikába, egyrészt mert nincs, aki megfizetné az út költségét, másrészt mert a pártvezetés engedélyt sem adna rá. Az országnak felkínált ezer jegyet ezért az egyre távolabbi barát Kínában értékesítették. A csapat célja mi más lehetne, mint Dél-Korea megelőzése?
– Technikailag nagyjából a dél-koreaiak és a japánok szintjén állunk, mentálisan és fizikálisan azonban bármelyik környező ország együttesét felülmúljuk – jelentette ki a keret egyik játékosa, Dzong Tesze.
A brazilok már kedden szaván foghatják, ám Észak-Korea az előttünk álló hetekben ennek dacára büszkén hirdetheti magáról, hogy a földkerekség harminckét legboldogabb országa közé tartozik.