Választhatunk kényelmes (és költséges) expedíciós irodát, amely a kairói repülőtérről egyenesen a sivatag közepére furikáz bennünket légkondicionált kisbuszokban; de rábízhatjuk magunkat a Szahara dzsinnjeire is – az egyiptomi tömegközlekedésre hagyatkozva. Ha felülünk a főváros és az oázisok között ingázó buszokra, és tizenhat órán keresztül egy százötven kilós kecskepásztorba préselődve utazunk, miközben a hangszórókból szent énekek harsognak, amelynek sorait rebegve előzgeti sofőrünk a kamionokat, anélkül, hogy bármit is látna a porfelhőben – nos, ez esetben megtapasztalhatjuk, miért akkora istenkísértés a gépjárműhasználat a világ legbalesetveszélyesebb országában.
Ám ha Allah a tenyerén hordoz bennünket, gond nélkül érjük el a Baharijja-oázis nem túl szívderítő központját, a harmincezer lakosú Bavitit. A meglehetősen lerobbant városka legfőbb látnivalói az aranymúmiák, a kilencvenes évek végén előkerült, a görög–római korból származó, gazdagon díszített szarkofágba temetett előkelőségek földi maradványai. Jóval több természeti szépséget és oázisromantikát kínál a következő hely, a beduin lakosságú Farafra, amelynek hatalmas pálmakertje valóságos paradicsom. Innen indulnak a legnépszerűbb sivatagi autóstúrák a Fekete- és a Fehér-sivatag elképesztő sziklaformációi közé. A népszerűség azonban kárhozat is: a Fehér-sivatag természetvédelmi területeit naponta több száz turista szentségteleníti meg soha le nem bomló szemetével és akusztikus környezetszennyezésével.
Ahogy egyre délebbre hatolunk, utunk következő állomása a szívélyes és festői Dakhla, amely sárgabarack- és narancsfáival, mangóültetvényeivel, gabonatábláival és a termőföldek között megbúvó vályogházaival könnyedén néhány napos maradásra bírja az embert. A földeken kimérten lépkedő, hófehér íbiszek és szalmakalapban kapáló, sarlóval arató oázislakók nyüzsögnek a reggeli és a késő délutáni órákban. Munkájuk végeztével a kerteket övező meleg vizű forrásokban mosakodnak le, majd öszvéres kordékon hordják a takarmányt és a terményt falvaikba. Dakhla a megtestesült paraszti idill; s ha kíváncsiskodva sétafikálunk a robotoló emberek között, mindenkinek lesz egy jó szava hozzánk.
Mielőtt Lukszorba érnénk e szaharai vargabetűvel, még átutazunk a nem túlságosan izgalmas Kharga-oázison is, amely egy-két jelentéktelen sivatagi váracskával is büszkélkedhet, majd számtalan katonai ellenőrző pontot érintve – ha nem a tömegközlekedési eszközt választjuk – eljuthatunk Egyiptom egyik legnéptelenebb sivatagi országútján a Nílus völgyébe. Lukszor azonban néhány napi szaharai bolyongás után egyszerűen elviselhetetlen a maga ízléstelen és mohó turisztikai nagyiparával. Itt is meg lehet találni a szépséget és az emberséget – de természetesen csak a kötelező (valóban az!) művészettörténeti körök lefutása után, és természetesen hol másutt, mint a falvakba torkolló városvégeken…
Ha egyszer beléptünk a sivatagba, nehezen szabadulhatunk: Lukszor most egyéjszakás kaland, a tisztaságérzet gyarlósága; s másnap Edfu érintésével irány az Arab-sivatag ősrégi karavánútja. A 230 kilométeres, holdbéli völgyekben, akácialigetekben, keselyűfalkákban meg legelésző tevecsordákban gazdag útvonalat még II. Ptolemaiosz építette ki, hogy összekösse a Nílus völgyét a Vörös-tengerrel. A történelem előtti és ókori forgalomnak ma is megvannak a szokványos nyomai Edfutól Marsa Alamig: kezdetleges falfirkákon, véseteken bárkák, zsiráfok, vadászkutyák, antilopok, lándzsás emberkék vonulnak az út menti sziklafalakon. Különösen megkapó az ókori templomocska, el-Kanajisz környéke, ahol a prehisztorikus időktől a fáraók korán és a közép-, majd újkori gyarmatosítókon át a mai arab középiskolásokig mindenki otthagyta a falakon a keze nyomát – több ezer év folytonos firkálmányain!
Többhetes utazás után, a homok- és kőtenger világából a legszebb és legelgondolkodtatóbb út a Vörös-tenger mélyére vezet. Marsa Alamtól északra és délre, le egészen a szudáni határvidékig még érdemes próbát tenni a tengeri túrázással. Aki a Sínai-félsziget vagy Hurghada lehangoló mocskában találkozott ezzel az élővilággal, az felejtse el, vegyen mély lélegzetet, és bukjon le a még szinte érintetlen korallzátonyokhoz. Ez nem sokáig lesz így, mert a környezetet tiszteletben tartó, arányérzékkel és természetszeretettel megépített ökohotelek mellett már épülnek a szállodaszörnyetegek, amelyek idecsábítják a tenger gyilkosait.
origo.hu
Kellemes hétvégi idő? Majd máskor!
