Pihen a sajtó, megfizették

Most, hogy Magyarország látványosan leszerepelt a sanghaji világkiállításon a maga sután tálalt gömböcével (illetékeseink elfeledkeztek a tárlat kellő körítéséről, megértésének elősegítéséről, menedzseléséről), s eközben elherdált csaknem hárommilliárd adófizetői forintot, a médiumok egy része, a lakájsajtó hallgat, mint a kihűlt búbos kemence. Pedig a sajtónak markáns véleménye szokott lenni a világkiállításokról (még akkor is, ha azt nem rendezik meg, mint történt Budapesten az Antall-érában). Emlékezzünk például az 1992-es sevillai expóra, mekkora lármát csapott a balliberális médiabagázs, mi mennyiségű trágyát dobált Makovecz Imre pavilonjára, holott az lett a világkiállítás díjnyertese. (A Népszabadság például „megtudta”, hogy az építkezésen két munkás meghalt, ami egyszerűen nem volt igaz.)
Vajon most miért hallgat Sanghajról a szelektív érdeklődésű baloldal? Talán nem tudják, hogy ezentúl nem érkezik pénzes postás Hiller István mecénástól? Vagy túlságosan messze van nekik a kínai nagyváros, így nem éri el az érdeklődésük ingerküszöbét? Pedig a szervezők már jó előre tájékoztattak: hatalmas expót rendeznek, hetvenmillió látogatóra számítanak, Magyarország ezer négyzetméteres pavilonban jelenhet meg. A jelek szerint nem, mert rossz hírekről kellett volna tudósítani, hiszen csúnyán lebőgtünk az amorffá, sutává és érthetetlenné alakított pavilonunkkal. Volt szakember, aki a magyar kiállítás láttán hazaárulásról beszélt. A kiállítás híven visszaadta a Gyurcsány-korszak életérzését.