A futball esztétikája 2.

Ha még egyszer születnék, szuperlassító szeretnék lenni. Ezekben a közelikben minden benne van, mint egy Ingmar Bergman–Sven Nykvist plánban, ahogy elidőz Liv Ulmann vagy Bibi Andersson arcán. Jong Te Sze könnyei az észak-koreai himnusz alatt, mögötte a kedves vezető iránti hála vagy a túszul ejtett család. A tekintetük egyébként kifürkészhetetlen, még szuperlassításban sem olvasható ki belőle semmi. A szövetségi kapitányuk viszont alighanem megmentett egy darabot a Vörös Október ruhagyár utolsó átmenetikabát-kollekciójából, amivel osztatlan sikert aratna a kifutón is, egy retró divatbemutatón. Nekem amúgy nagyon bejöttek a népi arcok, majdnem akkora hősök, mint a ’66-os vb partizánjai, akiket csak Eusebio tudott megállítani, érdekes, hogy most is a portugézák trancsírozták fel őket. A jelmezek egyébként a pályán és a nézőtéren is elképesztők. A prímet alighanem a narancssárga frizurás, ám mégis Hitlernek maszkírozott fiatalember viszi, de nagyjából mindenki derekasan kitett magáért. A kihalástól veszélyeztetett kivimadártól ismert rajzfilmfigurákig terjedt a skála, és akkor még ott vannak a mezek is ráadásul. Ezen a színtéren a 2010-es divat irányelveinek megfelelően mindent szabad. A hetvenes évek vérnyomásmérő-szorítású felsőitől a gigantikus klottgatyákon át egészen az izompolókig és a biciklis cuccig. Maradona pedig külön kaszt. Mint egy régi vágású vajda (esetleg egy harmadik generációs lókupec), úgy néz ki az öltönyében, és ragyog és sugárzik, miközben a lelátón ott virít a kék-fehér csíkos Isten keze transzparens, emlékeztetve mindenkit a bosszúra Falklandért. Egy jihlavai, dokumentumfilm-fesztiválos kaland kapcsán már megírtuk ezeken a hasábokon, hogy az egyik legszebb filmtörténeti pillanat, amikor a Kicsi Emir Kusturica mozijában a felejthetetlen Sex Pistols zenekar Isten óvja a királynőt és az ő fasiszta rezsimjét kezdetű sramlijának dallamaira átszólózza az angol védelmet. Ehhez talán csak az fogható, amikor ugyanezen szakmunka végén egy Buenos Aires-i utca közepén hallgatja, amint Manu Chao játszik neki egy kicsit. Európai ésszel felfoghatatlan, hogy Santa Maradonának milyen kultusza van Argentínában, de Kusturica filmje most nálunk is kapható DVD-n, ami közelebb segítheti a latin foci (és a Balkán) szerelmeseit a vidám valósághoz. Diegót egyébként majd mindenki gyalázta a vb elején (furcsán mozog a bal oldali középpályás a jobbhátvéd posztján meg ilyenek), de aztán lett nagy csönd, esetleg pálfordulás a pizsamások játéka láttán. Maradona, mint egy igazi keresztapa, kért valamit Messitől, Tevezt meg elég megnézni a Verdi legjobban sikerült nyitányait idéző himnusz alatt, a srác már az elején annyira felstenkeli magát, hogy az eredmény nem is lehet más, mint amit látunk. Szent őrület, tangó és látvány. Maradona meg taktikai utasításként megsimogatja a buksijukat.