Évszázadok alatt megszokhattuk, hogy történelmünknek nemigen akad olyan fejezete, amelynek értelmezése ne adna okot heves vitákra – s ami a legrosszabb, mely ne vonzaná jó és rossz szándékú dilettánsok tömegét az egyedül üdvözítő megoldás igézetével. A magyar őstörténet a legveszélyeztetettebb, hiszen a paleolitikus ufóktól a sumer, etruszk rokonítási kísérletig a legmeredekebb elképzelések keringenek közszájon, egyszersmind kitűnő piacot teremtve a pólókon, kulcstartókon, könyvekben megjeleníthető mesterséges mítoszoknak. Ami nagyban magyarázható a kommunizmus több évtizedes lefojtottságával, a gyanakvó és ellenséges légkörrel, mely a magyar népi kultúra keleti elemeit, lovas nomád hagyományait, sztyeppi históriánk nem könnyen megfejthető nyomait övezte. S övezi ma is. A rendszerváltás után a szellem persze kiröppent a palackból, átlépték a határt (minden értelemben) a nyugati emigráció hajmeresztő „őstörténeti” munkái, ellensúlyozandó a „halszagú” rokonság elméletét – és innentől minden ment a maga vakvágányán.
A régi iskola hívei, a „finnugrászok” egykedvűen verték vissza a műkedvelő „türkisták” ostromait, s erre, ahogy nálunk ez szintén bevett hagyomány, menthetetlenül rácsavarodott a politika.
Minden marad a régiben, ha 2007-ben s 2008 nyarán nem jelenik meg az ugor–török háború szókincsében egy új kifejezés, mely új alapokra helyezte a kérdéskört, és amely villámgyorsan terjedt el széles körben Magyarországon, sőt az egész magyar nyelvterületen.
Kurultáj.
Törzsi gyűlés. Mely szó először a távoli kazak sztyeppen kürtölte össze a világ minden tájára szétszóratott, maroknyi lélekszámúvá apadt, egykor jurtalakó madjar törzs tagjait; aztán a következő évben Bösztörpusztán okozott olyan forgalmi dugót, amelyet még nem látott a kunsági tanyavilág. Több tízezer ember sereglett össze a szikes síkságon, hogy három napra viszszacsöppenjen a honfoglalás előtti-alatti magyar világba, ahol bőrpáncélos, kopjás könnyűlovas harcosok vágtáztak, birkóztak, űztek sajátos labdajátékot fejetlen kecskével, több mint ezer íjász, gyalogvitéz nyilai sötétítették el az eget, táltos hadak dobjaira révült a jurtatábor – összességében a tisztes és megalapozott hagyományőrzésnek olyan méltóságteljes légkörét teremtve meg, amelyre ilyen léptékben és ilyen elszántsággal eddig nem volt példa. A kurultáj márkanévvé vált. Egyszersmind a szerénykedve és szégyenkezve takargatott – mert nem EU-kompatibilis, mert valójában Európától inkább elválasztó azonosságtudatú – keletiségünk védernyőjévé is.
– Törökországban húszméteres szobrot állítottak Attilának, a hun fejedelemnek; és a törökök nem értik, hogy nálunk, ahol uralkodói központja volt, és ahol el van temetve, miért nincs méltó emlékműve – mond egy példát Bíró András Zsolt, a kurultáj fő szervezője. – Sajnos minket megpróbáltak „lenevelni” arról, hogy a magyarság legrégebbi hagyományai a sztyeppi lovas nomád kultúrában gyökeredznek, és hogy ez összeköt bennünket számos néppel, százötvenmillió ázsiai emberrel, akik még tartják rokonságunk tudatát. A kurultáj rendezvénysorozatával az áldatlan magyarországi helyzeten, a rossz berögződöttségeken akarunk változtatni, megmutatva a magyar embereknek, hogy büszkék lehetnek őseikre, és méltósággal ünnepelhetik meg valós történelmük nagy eseményeit. Most augusztusban Bugacon a hun–türk tudatú népek központjává szeretnénk avatni hazánkat.
– Nem tart attól, hogy e „türkös” irányultság miatt a tudományosság úgy tartja majd, egy gyékényen árulnak a hun–sumer–indián rokonságunkat hirdetőkkel?
– Ellenkezőleg. Mi kompromisszumok nélkül ismertetjük azokat a kapcsolatokat, amelyek tudományos módszerekkel igazolhatók – felel Bíró. – Ugyanakkor nem kezdjük ki a magyarság kultúrájában és eredethagyományában mélyen gyökerező legendákat és hagyományokat. Mivel ezek eredetéről és keletkezéséről igen keveset tudunk, csak a legnagyobb óvatossággal fogalmazhatunk meg elképzeléseket, különösképpen kritikát. Nem is ez a tudomány elsődleges feladata. Merőben más a helyzet a most már szinte havi rendszerességgel felbukkanó szenzációs őstörténeti „felfedezésekkel”. Ezek legnagyobbrészt önjelölt „kutatók” által kiokoskodott és erőltetett „tézisek”, amelyek általában megalapozatlanok tudományosan, sőt gyakran a logikának, a józan észnek és az ismert történelmi eseményeknek is ellentmondanak – viszont súlyos zavarokat okozhatnak a kollektív nemzettudatnak. Az őstörténet nem kívánságműsor. Az első kurultáj, illetve a kazahsztáni madjar törzs magyarországi bemutatása óta bizonyos körök folyamatosan támadnak bennünket is: genetikai eredményeinket elsősorban nyelvészeti érvekkel. De hangsúlyozom, a hun–türk tudattól nem kell megijedni, mert nem csupán az antropológiai, nyelvi, de a kulturális rokonság is idetartozik – főleg egy hagyományőrző ünnepségen.
E sorok írója 2007. július 7-én magyarországi küldöttség tagjaként vett részt az isten háta mögötti torgaji mocsárvilágban élő, kazahsztáni madjar törzs első modern kori törzsi gyűlésén (lásd riportsorozatunkat e hasábokon: Törzsi gyűlésen a kazahsztáni madjaroknál – Rokon vagy barát a sztyeppi peremnép? 2007. augusztus 11., 18., 25., illetve könyv alakban: Mi a madzsar? Scolar Kiadó, 2009). Tény: elég átlépni a bolgár–török határt ahhoz, hogy olyan népekre akadjunk, amelyek magától értetődően tekintenek bennünket testvérnek, egészen az Altajig ez a helyzet; de a kazak pusztában olyasmit éltünk át, mely egy hányatott sorsú kis népnek több mint tanulságos. Az évszázados gyarmatosításnak kitett, néhány száz lelkes törzs, mely bennünket a legnyugatabbra vándorolt rokonságának tekint, a dacos megmaradás példáját mutatta meg. A gyilkos oroszosítás-szovjetizálás ellenére megőrizte törzsi eredetmondáit, csodaszarvas-legendáit, ősapái nevét titkos családfáiban (ezért börtön járt a sztálini időkben), ahogy sztyeppi nomád gondolkodásmódját is barakkfalvaiban – az egykori gulágszigetvilág kellős közepén. A magyarországi kurultájokat szervező Bíró András Zsolt, akinek foglalkozása antropológus-humánbiológus, 2006-ban genetikai mintát vett a törzs 106 tagjától, és Y-kromoszóma-vizsgálattal több tucat népcsoport DNS-mintáit összevetve arra a következtetésre jutott, hogy magyarok és madjarok között nem csupán névhasonlóság, hanem genetikai kapcsolat is van. Azóta áll a bál a „finnugor iskola” és Bíróék között. Ez a vizsgálat azonban új, nehezebben „belőhető” frontot nyitott a régi-új háborúban, mert ilyen jellegű természettudományos vizsgálatra eleddig nem volt példa…
Mindenesetre a 2007-es kazahsztáni madjar kurultáj adta az ötletet a törzsi gyülekezés kiterjesztésére a Kárpát-medencében. 2008-ban Bösztörpusztára látogattak a madjarok; idén augusztusban pedig a terv szerint számos ázsiai országból, Kazahsztán mellett többek között Üzbegisztánból, Kirgíziából, Törökországból, Ujgurisztánból, Türkmenisztánból, Azerbajdzsánból, Baskíriából, Tatár- és Csuvasföldről, Dagesztánból, Tuvából, Jakutföldről és Bulgáriából érkeznek vendégek, hogy a 116 magyar hagyományőrző csoport mellett, mint Bíró mondja, az egységet kifejezve, méltósággal emlékezzenek a nagy és dicső ősökre. A hagyományőrző „fesztivál” célja a rokoni kapcsolatok erősítése a közép- és belső-ázsiai, az anatóliai és a kaukázusi népekkel, valós történelmi eseményeknek állítva emléket, amelyeket Bíró András Zsolt szerint történeti forráselemzéssel, régészeti feltárásokkal is bizonyítottak. A bugaci tábor felépítésekor fontos a történelmi hűség, amint a felhívásban olvassuk, a jurták között farmeros, ujjatlan pólós, cicanadrágos öltözékben tilos lesz flangálni, napközben alkohol sem fogyasztható.
– Érthetetlen, hogy Magyarországon nincs Árpád- vagy honfoglalás nap – veti fel Bíró. – Mi a kurultájjal és a mögötte álló, az őstörténeti kutatást összefogni és koordinálni kívánó Magyar–Turán Alapítvánnyal vállaltan vékony mezsgyén közlekedünk: egyszerre támad bennünket az „akadémiai” társaságok egy része – bár egyre több régész, történész, genetikus és antropológus van az oldalunkon –, és kell távol tartani magunktól a sumerológus délibábkergetők hadát, akik a legveszedelmesebbek, mert hiteltelen, nevetséges elméleteikkel muníciót szolgáltatnak a nemzetellenes erőknek, és a tudományos kutatásokról terelik el a figyelmet – vélekedik az antropológus. – Valós történelmünket kell megünnepelnünk, nem pedig meséket, koholt teóriákat: a honfoglalás és az Árpád-kor például kézzelfogható, a dinasztiának leletanyagai, írásos forrásai vannak.
Bíró András Zsolt szerint az a mi bajunk, hogy elcserélnénk a magyarságot egy kitalált népre. Szlovákiában meg az utódállamokban éppen fordított a helyzet: ha utcát kell elnevezniük nemzeti hősről, akkor gondban vannak, mert szűkölködnek bennük – hát teremtenek vagy foglalnak maguknak. Ugyanakkor a kutató úgy véli, kár volna elpuskázni azt a nemzetstratégiai lehetőséget, amely a hozzánk barátságosan, sőt rokoni érzelmekkel álló közép-ázsiai országokkal kiépíthető kapcsolatokból eredhetne. Ugyanakkor Bíró nemzetstratégiai kérdésnek látja azt is, hogy kik legyünk a XXI. században, mi határozza meg identitásunkat, mire legyünk büszkék történelmünkből. Szerinte az sem véletlen, hogy elhanyagolt az Árpád-kor tanítása a közoktatásban, és hogy a hét honfoglaló törzs kínálta tényanyag még ma sem elegendő sokak számára.
Augusztus 6-án, 7-én és 8-án Bugacon mindenesetre újra feltámad a „vadkelet”: honfoglalás kori élőképek, szertartások, harci bemutatók, antropológiai és régészeti kiállítások, táncházak, kézműves-seregszemlék, közös nyíllövések mutatják meg, érdemes-e visszarévednünk arra a térségre és korszakra, ahol és amikor őseink ütőképes haddá és néppé verbuválódtak, majd elindultak a nagy útra: napnyugatnak. A válasz nem lehet kétséges.
origo.hu
Kellemes hétvégi idő? Majd máskor!
