Offshore pénzek és a háttérhatalom

A háttérhatalom és az offshore pénzek kapcsolatáról eddig még nem esett szó. Politikailag egyik téma sem számított korrektnek az elmúlt két évtizedet uraló neoliberális véleménymonopólium és különböző leágazásai szerint. Szerintük aki háttérhatalomról beszél, az eleve mániás, és összeesküvés-elméleteket fabrikál. Feldühödött neoliberálisoktól vaskos jelzőket is kaphat. Beszélni a két elhallgatott jelenség kapcsolatáról pedig maga a belerondítás a véleménymonopóliumba.
Manapság az offshore-jelenségről egyre több szó esik. Már bevonult néhány hónapja nálunk is a közbeszédbe. A parlamenti demokráciát manipuláló, de az egyes országok sorsát befolyásolni képes háttérhatalomról beszélni azonban még ma is szentségtörés. Az offshore-jelenségről a közvélemény már tudja, hogy sok-sok pénzről szól, aminek valós tulajdonosai elrejtik magukat a közvélemény elől. Arról is szólnak híradások, hogy egyes kormányok, mint például a német, rámenősen kutatnak az adózás elől offshore helyekre menekített pénzek után. Milliókat ad a német adóhatóság egy-egy offshore számlákat tartalmazó adathordozóért. A magyar nagyközönség a jelenséggel a Magyar Nemzeti Bank (MNB) elnökének ciprusi számlája révén kötött ismeretséget. Ezen is csinos összeg volt található.
Bárminő hatalomról régóta köztudott, hogy megszerzése és megtartása egyaránt pénzbe és nem kevésbe kerül. Demokráciákban a hatalmat gyakorló pártok, éppen a demokrácia védelmében, közpénzekből is részelnek költségeik fedezetére. Ezen túl a magánadományokat is nyilvánosságra kell hozniuk. A parlamenti demokrácia arról ismerszik meg, hogy tudni lehet, a hatalom gyakorlói mennyi pénzből gazdálkodnak. Jól szervezett országban nehéz titokban tartani adományainkat, az adóhatóságok a költségeknek címkézett adományok felderítésére képesek. Ha a pénz offshore helyről származik, az adóhivatali szagérzék csődöt mond. Nyoma veszik a pénzzel táplált hatalomnak is ezáltal. Az ugyanúgy arctalanná válik, mint az adományozó offshore-lovag. Adományért azonban ellenszolgáltatást kérnek a megadományozottaktól. A parlamenti demokrácia gépezetébe bekerülnek a működési zavarokat okozó homokszemek. A döntések nem a választói akaratnak eleget téve születnek. Már a választói fülke döntéseit is szervezni lehet arctalan háttérhatalmi pénzekkel.
Tekintsük át ezek után az offshore-kronológiát!
Pénzek zavaros jogállású (offshore) helyekre történő eldugdosására a nemzeti pénzek szabad átváltása és utalhatósága nyitott lehetőséget. A dollár a második világháború alatt és után is konvertibilis maradt. Az újjáépítés pénzéhsége létrehozta az európai dollárpiacot, amely a hetvenes évektől kibővült más pénznemekkel. A bankok és a nemzetközi nagyvállalatok hamar rájöttek, hogy szelektálni célszerű a helyszíneket aszerint, hogy hova érdemes a világcégen belül a bevételeket és a kiadásokat könyvelni. Világossá vált, hogy ahol nagyon adóztatnak, oda költségeket, ahol laza az adófegyelem, és a tételek alacsonyak, oda bevételeket kell koncentráltan könyvelni. A laza adózós helyeknek egész hálózata épült ki néhány év alatt. Európában Luxemburg, Liechtenstein, Monaco miniállamok, másutt államszerű szigetképződmények kezdték felismerni, hogy bevételekhez izzadságos termelés és kockázatos kereskedés nélkül is hozzá lehet jutni ügyes könyvelési technikával. Üzletük biztonságáról úgy gondoskodtak, hogy különféle jogi megoldásokkal az offshore számlák valóságos tulajdonosait is elrejtették, nehogy az adóhatóságok utolérjék őket.
Lássunk tisztán: az offshore számlákra halmozódó pénzek részben elcsalt adókból, részben bűnözői pénzek tisztára mosásából származnak. A meglopott országok mindegyikében mindkét eset közbűntényes. A pénznek nincs szaga antik eredetű mondásnak az offshore-központokban lett igazi foganatja. Itt évtizedekig szagot veszítettek a hatóságok. A hetvenes években kezdődött offshore-ügyek induláskor csak szivárgást jelentettek a világ pénzügyi rendszerében, hamarosan azonban érré, folyóvá, majd folyammá duzzadtak. Befektetési lehetőségeket kerestek tőzsdébe, iparba, bárhova. Keresték a megszorult országokat, ahol minden kedvezményt megadtak egy kis befektetői tőkéért. Találtak is bőven. A hetvenes évek olajválságai sorba döntöttek be országokat, majd következett a közép-európai hitelválság szintén a nyolcvanas évek elején, végül egy évtized múlva a szovjet blokk széthullása. Volt addigra elég megzsarolható ország és arctalan pénz is. A nemzeti piacokon adózatlan és kedvezményekkel megtűzdelt befektetők „versenyeztek” a belföldiek leadózott pénzével és adóterheivel. Ezt a „teremtő versenyt” fogadja ovációval még ma is a megrészegült neoliberális média. Lehetett a feltételeket diktálni: adómentesség, olcsón eladott iparok és koncessziók stb. Sorra kiépültek a nemzeti piacokon ténykedő globális befektetőket segítő klientúrák, és elfoglalták helyüket a döntéshozói posztokon. A nyolcvanas évek végére a világtrendi véleménydiktátum is már a globalizáció lázában és dicséretében égett.
Érdemes szólni a magyar offshore-történetről is. Ne higgyük, hogy lemaradtunk. Rögtön az úgynevezett új gazdasági mechanizmus bevezetése után (1968) az MNB elkezdte külföldön létesített leánybankjain keresztül az országból kiszivattyúzni a pénzt. 1983-ban belföldön is létesített offshore-bankegységet (CIB), ahol a tevékenységet nyugati bankpartnerekkel karöltve végezte. A szivattyúzás eredményéről az MNB-n végrehajtott 1996 év végi húszmilliárd dollár értékű adósságcserének keresztelt, költségvetést terhelő konszolidáció ad megközelítő képet. Az offshore-témát a politikai inkorrektség rabláncaiból az szabadította ki, hogy napjaink pénzügyi válsága a korábbi jóléti államokat is nagyon érzékenyen érintette. A bankszivattyúk által eltüntetett pénzt a költségvetések, így az adófizetők pótolták. Megkérdőjeleződött a korlátlan jólét. Ébredezni kezdett az eddig gyanútlan, neoliberális mákonnyal átitatott közvélemény. Miként lehet, hogy bővülő társadalmi termék és javuló termelékenység mellett meg kell szorítani a nadrágszíjat? Miért jut a több jövedelemből egyre kevesebb a szavazók döntő hányadát adó munkavállalóknak?
Az offshore-áttekintés után térjünk rá a háttérhatalom kérdésére! A kapcsolatrendszer nyilvánvalóságát akkor értjük meg a legjobban, ha hazánk esetét vizsgáljuk. Nálunk ugyanis már sok minden a felszínre került. Emlékezzünk újra a rendszerváltás első éveire! Addigra már évtizedes gyakorlata volt hazánkban az offshore svindliknek, de csak azok tudtak róla, akik be voltak avatva. 1989–90-ben ezért kellett átélni az enervált letargiát, ahogy az első demokratikus kormány a felső pénzügyi vezetéshez nyúlt, illetve nem nyúlt. Maradt mindenki a vezérlő posztokon. A kritikusokat pedig gyorsan eltávolíttatták az új kormánynyal. A pénzügyi vezetők között nem számított, hogy ki volt szt-tiszt, pártmunkás vagy éppen munkásőr. Maradtak, és azonnal ásták is a rendszerváltó kormány sírját. Ez a garnitúra már akkor (és évekkel azelőtt) a háttérhatalom parancshozója volt. A Horn-kurzusban mindent sikerült átvinniük, amire parancsot kaptak: valutaleértékelések, áron aluli privatizációk, a teljes bankrendszer és a közüzemek döntő hányadának külföldi kézbe adása stb. 1998 és 2002 között meghúzódtak pozícióikban, és teljes erejükkel dolgoztak a visszatérésen. Az elmúlt nyolc év ismét nekik kedvezett. 2006 után azonban nyíltan is színre kellett lépniük.
A teljes szembesülésre, az offshore pénzek és háttérhatalom szoros összefonódására a Bajnai-kormány alatt került sor. A miniszterelnökön kívül a pénzügyminiszter és a jegybankelnök is offshore körökből került ki. Nem szólva a felső pénzügyi apparátus további jelentős számú posztjáról. Ide Márai sorai kívánkoznak az elv nélküli posztkommunistákról, akik már csak a zsákmányt védik. A jegybankelnök is védi a magáét. Ennek jogalapját az érintettek még 1995-ben vésték kőbe, Surányi és Bokros országlása kezdő napján.
Szólni kell a háttérhatalom és az eldugott offshore pénzek jövőjéről is. Az EU szintjén a parlament legerősebb pártja (Európai Néppárt) által kormányzott országok (Németország, Franciaország) felismerték a háttérhatalom és az offshore pénzek közötti, mára nagyon is nyugtalanító összefüggéseket és az erre épülő globalizációból adódó destabilizálós veszélyeket. Az új angol konzervatív vezetésű kormány is berzenkedik. Felismerték egyebek közt azt is, hogy az offshore háttérhatalmi kapcsolat miatt létrejött szűkülő létfeltételek kiszámíthatatlan politikai mozgásokat indítanak el. Dönteniük kell, hogy a parlamenti demokráciára kockázatokat jelentő melyik veszéllyel küzdenek meg. Hajlandók lesznek-e az arctalan háttérhatalom anyagi bázisát erősen korlátozni, vagy erejüket inkább a helyzet által kitermelt politikai irányzatokkal való harcra koncentrálják. Erre is, arra is látunk törekvést. A háttérhatalom visszaszorítása azonban nagyfokú nemzetközi koordinációt igényel. Ez éppen azért nehéz, mert az elmúlt évtizedek éppen arról szóltak, hogy a háttérhatalom kormányok közeli szintekre erősödött, és csak kevés olyan hely van, ahol nyílt színrelépésre és lelepleződésre is kényszerült, mint hazánkban. Ahol ez nem történt meg, a háttérhatalmi eltérítés még mindig működik. Itt a nyilvánosság ereje is kisebb. A reménykedésre azért már megvan az okunk.

A szerző közgazdász