Pearl Harbor vár a világgazdaságra?

Váratlan adósságválság sújthat le a világgazdaságra az állami túlköltekezések miatt, de az is lehet, hogy éppen az újabb élénkítő-csomagok hiánya alakít ki egy újabb válságot – erre a dilemmára keresik a választ a világ elismert közgazdászai. Miközben a gazdasági kilábalás helyes módszerét az Atlanti-óceán egyik partján sem találják, a Nemzetközi Valutaalap arra figyelmeztet, hogy az európai adósságproblémák az USA-t is megfertőzhetik.

Egy adósságválság vagy ellenkezőleg, az élénkítő programok elmaradása miatti gazdasági vergődés várhat a fejlett országokra, amennyiben nem sikerül megtalálni azt az arany középutat, amellyel elkerülhető egy újabb zuhanás. Míg Európában egyik megszorítócsomag követi a másikat, addig az Egyesült Államokban az óriási államadósság ellenére is egy újabb, ezermilliárdos nagyságrendű állami beavatkozásban látják a kiutat, miközben a pénzpiacok bizalma továbbra is roppant törékeny maradt.
A dilemma mindkét kontinensen megosztja a közgazdászokat és a politikai döntéshozókat: míg a megszorítások rövid távon kényszeríthetik lejtmenetbe a gazdaságokat, addig a mentőcsomagok árát és kamatos kamatait hosszú távon kell majd busásan megfizetni.
A Nemzetközi Valutaalap, az amerikai jegybank és a tőzsdén jegyzett nagyvállalatok most közölt előrejelzései mind azt mutatják, hogy már a második fél évben lelassul az amerikai gazdaság kilábalása, sőt az európai adósságfélelmek könnyen átterjedhetnek az Egyesült Államokra is, így a világ legnagyobb mennyiségben eladott állampapírjai kerülhetnek veszélybe.
Az amerikai kincstár kötvényei (T-bond) ma éppen annyira számítanak biztonságosnak, mint Pearl Harbor kikötője 1941-ben – fogalmazott a CNN csatornának Niall Ferguson, a Harvard Business School tanára, aki Paul Krugman Nobel-díjas közgazdászprofesszorral vívta meg csatáját a megszorítás vagy élénkítés témakörében. Az európai modellt, vagyis a deficit lefaragását képviselő Ferguson szerint az élénkítőcsomagokban gondolkodó Amerika pénzügyi szempontból „vesztőhelynek” számít, mivel olyan adósságspirálba löki a gazdaságot, hogy egy idő után már a kamatokat is hitelből kell majd fizetni. A helyzet már most is kockázatos: hiába kap ma még az Egyesült Államok alacsony kamatokra hitelt, az állami és a magánszektor adóssága már tavaly a GDP 360 százalékára kúszott fel. Amennyiben tehát az európai államok fizetési gondjaival kapcsolatos félelmek magukkal rántják a T-bondokat is, úgy az állampapírok után fizetendő hozamok megemelkedése végzetes csapást mérhet az amerikai gazdasági fejlődésre, sőt a globális egyensúlyra is.
A szakember szerint az adósságválság következő áldozata Görögország, Spanyolország és Japán lehet – utóbbi hiteleinek öszszege immár elérte a GDP 450 (!) százalékát –, így nem marad más hátra, mint az állami költségek óvatos lefaragása, a gazdasági reformok és a társadalombiztosítási rendszer átalakítása.
Az utóbbi két pontot Paul Krugman, a Princeton Egyetem tanára sem vitatta, ám a kilábalás mikéntjét egészen másképp látja. Véleménye szerint egy újabb, ezermilliárd dolláros mentőpakett nélkül kezelhetetlen a fenntarthatatlanul magas, 9,5 százalékos munkanélküliség, amely a kereslet, így az árak csökkenéséhez vezet, és végső soron lefelé tartó pályára viszi a gazdaságot.
Példaként a professzor Japánt említette, ahol korábban az alacsonyabb árakban bízva az emberek visszafogták költekezéseiket, „és a legnépszerűbb tartós fogyasztási cikk a széf lett”. Krugman és az élénkítőcsomagok pártolói szerint hosszú távon kifizetődőbb célzott munkahelyteremtő programokra áldozni most, mert ez később nagyobb adóbevételeket hoz, amelyből már ki lehet gazdálkodni az új hitelfelvételek kamatait.
Tény, hogy az Egyesült Államok ma nagyon kedvező kamatokat fizet államkötvényei után, a rövid lejáratú értékpapírokért például csak 0,3 százalékot, ám ez a kamatszint egyáltalán nincs bebetonozva. Ezt mutatja, hogy az egyes európai országokat érintő fizetésképtelenségi félelmek tovagyűrűzése lényegében néhány hét alatt tíz százalék közelébe tornázta fel a görög kötvények után fizetendő kamatokat, s az eurózóna átlagától gyorsan elszakadt Portugália, Spanyolország és Olaszország is.
Hasonló aggályokat fogalmazott meg Michael Spence Nobel-díjas közgazdász, aki szerint „hosszú és rögös úton vagyunk, ám a helyes irány nélkül nagyon kellemetlen lehet ez az utazás”. Az amerikai növekedési és fejlődési bizottság elnöke szerint az elmúlt tizenöt évben az Egyesült Államok a kölcsönön alapuló fogyasztással ellensúlyozta a termelő ágazatok teljesítményének csökkenését, és az így kialakult hitelbuborékok egymás után pattantak szét.
Véleményét osztja a magyar származású tekintélyes üzletember, Andy Grove, az Intel ügyvezetője is, aki szerint az utóbbi években az olcsóbb munkaerejű országokba kiszervezett termelést viszsza kell hozni az Egyesült Államokba, máskülönben nem oldható meg a munkanélküliség kérdése. Egy biztos: jövőre már Kína lesz a világ első számú ipari termelője, tehát már most a 24. órában vagyunk, hogy vissza lehessen fordítani azt a folyamatot, amely egy „munkanélküliekből álló, elveszett fiatal generációt” termel ki.