Molnár Tamás igazi New York-i volt. Ez az a város, ahol nem lepődünk meg semmin, ahol a koszos negyedek látványa és az elérhetetlen luxus egy idő után egyaránt hidegen hagyja a szemlélőt, ahol az ortodox zsidó rabbi éppoly megszokottan lépdel az elfeketedett betonjárdán, mint a dél-amerikai bevándorló, a bevásárló középosztálybeli vagy éppen az Óvilágból ideköltözött professzor.
Gondolkodónk is ebbe a világba tartozott a maga különösségével. Noha mindennapjait a városban élte, lakóhelye és menedéke New Yorkkal átellenben, Ridgewoodban volt, New Jersey azon részén, ahonnan kitekintve a távolban kirajzolódnak a nagyváros felhőkarcolói, az első történelmi skyline. Molnár otthona az elegáns kertváros volt, itt is egy német orvos által építtetett XIX. századi villa. A tornyos, sokemeletes épület értéke, stílusa sem mindennapi, aminél csak szimbolikussága fontosabb: megjelenítette a miliőt, ahonnan Molnár Tamás érkezett, az európai építészet vonalait, hagyományos eleganciáját – szemben az amerikai nagyváros zűrzavarával. Molnár egyszerre élt a nagyvárosban és mégis egy másik világban, ami megadta neki az elkülönülés és áttekintés távlatát.
Thomas Molnar az 1970-es évek elejétől mintegy másfél-két évtizeden át az Egyesült Államok és Franciaország konzervatív tájékozódásának meghatározó alakja volt. Angol, francia és spanyol nyelven kiadott könyveinek száma meghaladja a negyvenet; esszéi, tanulmányai, recenziói még nagyobb számban jelentek meg. Nevének említésére a tájékozottak azonnal az utópia, az ideológia, a baloldaliság éles kritikájára, illetve Molnár sokat vitatott pesszimizmusára gondoltak. Írásainak fő közege 1992-től kezdve anyanyelve lett. Magyarországon ebben az évben jelent meg a vele készült első interjú az akkor már és még ideológiamentes Élet és Irodalomban; majd egymást követve láttak napvilágot könyveinek fordításai. Az 1990-es évek végén megkapta a Széchenyi-, majd a Stephanus-díjat. Hazai oktatási tevékenységét 2003-ig folytatta, ezt követően súlyosbodó betegsége miatt már nem jöhetett Budapestre. Tavaly első ízben konferenciát rendeztünk életművéről, amelyre csupán videoüzenetet küldhetett. Hosszú időn át dacolt a végső pillanattal, agóniája három napon át tartott. Halála a virginiai Richmond kórházában érte 2010. július 21-én délelőtt 10 órakor, életének 90. évében.
Hogy élete utolsó öt évére Richmondba költözött, annak üzenete is van. Az ok prózai: kerekes székhez kötve olyan lakásra volt szüksége, amelyben könnyen közlekedhetett. Másrészt nejének, Ildikónak a rokonsága is ebben a városban élt. Richmond az Amerikai Szövetségi Államok fővárosa volt 1861 és 1865 között. Észak és Dél polgárháborújában közismerten Dél képviselte a hagyományos életfelfogást, amely némiképp mindmáig érvényesül, míg az amerikai északon már nyomokban sem lelhető fel. Molnár utolsó évei, mintegy felfogásának természetes gravitációját követve, ha nem is egy délfrancia vagy spanyol vidéki kúriában, de legalább az amerikai Dél jelképes városában telhettek el.
Természetesnek tűnhet, hogy Molnár Tamás haláláról, sok más fórummal ellentétben, a The New York Times nem emlékezett meg. A napilap, miközben a legkifinomultabb ízlést és látásmódot kínálja, idegenkedve tekinthetett az ideológiák, a baloldaliság éles kritikusára, akinek könyvei minden jelentős amerikai könyvtárban nagy számban megtalálhatók. Azonban feltűnőbb az a tény, hogy idehaza is volt olyan népszerű napilap, amely nem tartotta érdemesnek akár csak említeni is a hírt. E hallgatást a hazai intellektuális környezetben csak abban az esetben vélhetjük természetesnek, ha azt is annak tartjuk, hogy ugyanazon orgánumban egymást követő korszakokban a legellentétesebb nézetek fogalmazódhatnak meg. Molnár Tamás azonban még a másik oldalról nézve is annyira kiugró tájékozottságú, oly sokfelé megfordult a világban, oly provokatívak az elemzései, frappáns az angol nyelvi stílusa, hogy pusztán ezért amonnan is megkaphatta volna annak minimumát, amit megérdemel. Hiszen mely műveltséget áhító személy ne érdeklődne egy budapesti születésű író iránt, aki hosszú élete során bejárta a világot, és a legellentétesebb személyiségekkel – Camus-től Voegelinig, Russell Kirktől a tajvani hadsereg főparancsnokáig, Sartre-tól Tornai Józsefig – folytatott tartalmas vitát szóban és írásban? Ki ne érdeklődne korunk lázadója, az ideológiák kérlelhetetlen bírálója, a hagyományok elkötelezettje iránt, aki három nyelven fejtett ki befolyásos tevékenységet – angolul, franciául és magyarul?
Folytassuk innen, a hallgatás falától. Van egy mentalitás, amely egyes problémákat úgy akar megoldani, hogy ignorálja őket. Az ignorancia azonban nem vezet sem tájékozottsághoz, sem tárgyilagossághoz. Tudjuk, hogy az archaikus világ képviselői is gyakran éltek az ignorálás eszközével, például a modernitás fejleményeit illetően, amelyekről mindaddig nem tűnt érdemesnek tudomást venni, amíg Garibaldi csapatai Róma alá nem értek. Tudjuk, hogy e felfogással szemben vívmánynak volt tekinthető a kiterjedt tájékozódás, az objektivitás, amely azt is megvizsgálta, amit mások erre nem tartottak érdemesnek. Sőt azt is tudjuk, hogy még a szocializmus is törekedett efféle objektivitásra, hiszen a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárába az 1980-as évek folyamán több Molnár Tamás-könyv is beérkezett, ezeket tehát valaki számon tartotta, és megvásárlásukra engedélyt adott.
A rendszerváltás során azonban nemcsak az állami vagyon jó része szívódott fel, hanem ez a mégoly kezdetleges objektivitás is. Ma már ott tartunk, hogy ha valaki nem a megkövetelt vonzódást vallja, a tökéletesen mímelt közöny falába ütközik; ha valaki a dogmákon túl merészel keresni, nem számíthat arra, hogy érdemeit akár csak észrevegyék. E körben aligha van objektív értelemben vett érdem, inkább az udvaronci odatartozás gesztusrendszere hatályos. Ez a mentalitás, mint annyi minden idehaza, a nyugati változatok szélsőséges, groteszk formáit kínálja, amelyekben a tárgyilagosság elvész a tájjellegű sznobizmusban, amit képviselői liberalizmusnak igyekeznek feltüntetni.
Hadd ajánljak egy komoly szellemi gyakorlatot azoknak, akik az ignorancia módszertanát követik. Vegyék elő Molnár Tamás Az értelmiség alkonya című könyvét (magyarul megjelent saját fordításomban 1996-ban), alaposan olvassák végig, majd írjanak róla három recenziót: egy méltatót, egy bírálót és egy olyat, amely rámutat mind az érdemekre, mind a hibákra. Ez utóbbiban a legjobb belátásuk szerint törekedjenek arra, amit tárgyilagosságnak nevezünk. Vajon mire jutnának e személyek a gyakorlat során? Meglehet, a bíráló recenzió áll majd közelebb felfogásukhoz. Legyen. De megőrizhető lenne-e az ignorancia módszertana? Nem hiszem. Molnár Tamás tájékozottsága, érvelése, meglátásainak ereje kétségtelen. S ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem kifogásolható; hiszen a bírálatnak helye van. Ám intellektuális tisztesség kérdése, hogy ezt mellőzés vagy alapos elemzés útján érjük-e el.
Molnár Tamás életművének legfontosabb vonása a modernitás kíméletlen kritikája. Miből táplálkozik e meggyőződése? Budapesti születésű volt, Nagyváradon nőtt fel, Brüsszelben és New Yorkban végezte tanulmányait – csupa olyan helyen, ahol a hagyományok sokféleségén túl a liberális könnyedség is érvényesült. Gondolkodásának igazi nyelve, mint ezt gyakorta említette, a francia volt, amelyen anyanyelvi kifinomultsággal beszélt. Mivel volt alkalmam átböngészni könyvtárát, elmondhatom, hogy olvasmányainak köre mindenre kiterjedt: szépirodalomra, művészetekre, tudományra, vallásra, filozófiára. Honnan eredt tehát egyre makacsabb konzervatív meggyőződése? Nyilván saját meglátásaiból, de ezen túl a tapasztalatból, amelyet az ő korosztálya élhetett át Közép- és Nyugat-Európában, Amerikában, majd szerte a világon. A tapasztalat lényege abban foglalható össze, hogy európai értelemben vett kultúra és civilizáció csak ott alakulhat ki, ahol erős hagyományok és intézmények léteznek; ahol a tekintély nem a haszonleső udvaroncok tapsán alapul, hanem a hagyományon, a meggyőződésen, a moralitás erején. Molnár Tamás úgy tapasztalta, hogy az igazi erény: a hősiesség. Akár szóban, akár írásban, akár a köznapokban, akár a politikában. Az erény forrása a közösség, csakhogy a közösség maga is csupán az erényből táplálkozhat. E tapasztalata vezette őt a francia konzervativizmushoz, amelynek irodalmát feldolgozva jutott el meggyőződéseihez. Ezek között a modernitás bírálata azért szerepel a középpontban, mert felfogása szerint az emberiség jelen állapota a teljes felbomlás felé mutat, mindannak szétszórása közepette, amit a Nyugat, a kereszténység alakított ki évezredek során.
Molnár kritikai attitűdje történeti mélyelemzéssel párosult. Mint a napokban magyarul is napvilágot látott, Eric Voegelinnel folytatott levelezése megmutatja, ő még a konzervatívnak számító német történészen is túltett a modernitásra vonatkozó ítéletében. Mert míg Voegelin a modernitásban és különösen a filozófiában egy új rend körvonalait látta felbukkanni, Molnár ezt tagadta: nem alakulhat ki új rend intézmény nélkül, ám a modernitásnak nincsen stabil intézménye. A baloldali ideológiák, intézetek, pártok nem intézmények, hanem ad hoc szerveződések, amelyek az érdekek változásával állnak össze vagy hullnak szét. Az ideológia nem más, mint a rend ellenében szerveződő erők alkalmi kifejezésmódja, amely mind formájában, mind tartalmában megváltozik, ha a pragmatikus érdekek ezt diktálják. Az ideológia – ez a marxista gyökerű műszó – már önmagában is kifejezi a valóságtól elrugaszkodott, utilitarista felfogás jellegét, amennyiben nem ismer el mélyebb igazságot, a vallást – az igazságban csupán haszonelvű igazolási kísérletet lát.
Idehaza és másutt is fényesen igazolta Molnár felfogását a szovjet típusú marxista csoportok története. Egyben az is világossá válik, hogy az emberi közösség értelme a rend formájában áll és marad fenn, miközben a rend konkrét megvalósulása az intézmény.
Molnár Tamás azonban nemcsak az intézmény filozófusa volt, hanem egyben – a francia konzervativizmus egyes vonalait követve – elhantolója is. Nemcsak arról volt meggyőződve, hogy emberi élet csak az intézmény keretei között lehetséges, hanem arról is, hogy a hagyományos intézmények fenntarthatatlanok a világ jelen állapotában. Tisztán látta, hogy a tradicionális intézmény nem maradhat fenn pusztán reformok útján, amelyekkel megpróbál alkalmazkodni a világ változásához. E téren Molnár majdnem annyira szarkasztikus tudott lenni, mint Fellini volt Róma című filmjében, ahol a megújuló katolikus egyházat neonreklámokkal díszített miseruhák modelljei mutatják be. Molnár elvetette a modernizálás ezen útjait, és egyetlen megoldást tartott volna járhatónak: a hagyományos szerkezetek forradalmi visszaállítását. E visszaállítás szükségességére nézve éppoly eltökélt volt, mint az utópia ideológusai a maguk oldalán. Egy pillanatra sem kételkedett abban, hogy az emberiség mai útja, az amerikanizmus végromlásba vezet – amit oly meggyőződéssel vallott, hogy gyengébb pillanataiban még a technikailag fejletlen, diktatórikus szovjet rendszert is jobbnak ítélte az amerikainál.
Mi, akik ez utóbbi rendszert fiatalon vagy idősebben átélhettük, bizonyosan nem fogjuk osztani Molnár meggyőződését. Ő, aki csak 1984-ben járt először a szovjet világban, Magyarországon, nem láthatott bele a rendszer diabolikus hétköznapjaiba. Nem láthatta meg, hogy ez a diabolizmus okozta a rendszerváltás kudarcát, az ország gazdasági és kulturális pusztulását, az elfogult egyoldalúság diadalát, amely az utolsó évtizedben tort ült felettünk. S noha a szovjet rendszerre nézve véleményem szerint tévedett, nem tévedett a rendszerváltás kudarcának egyes okait illetően. Molnár tizennégy éven át közvetlenül kísérhette nyomon a rendszerváltozás alakulását, és láthatta igazoltnak meggyőződését az intézményt szétromboló, az önérdek szerint garázdálkodó mentalitás következményeiről. E meglátásairól erősebb kifejezésekkel gyakran csak szóban számolt be, írásaiban mindig összetetten fogalmazott.
E tapasztalatok és írásainak utolsó hullámai miatt Molnár Tamás a magyar nyelvű gondolkodás szerves része lett. E gondolkodást sokan nem létezőnek tekintik, noha alig van még egy olyan, viszonylag kicsiny ország, ahol a gondolkodás, a filozófiai tartalmú szépirodalom s különösen a bátor, sőt vakmerő bölcselkedés ily sokfélesége alakulhatott volna ki. E nyelvi körben nemcsak a Polányiak, Lukács György vagy a későbbi baloldali gondolkodás volt képes megszólalni sajátos hangon, hanem a páratlannak mondható Hamvas Béla, az iskolás Pauler Ákos és Brandenstein Béla, avagy az úttalan utakon járó Tábor Béla, Weöres Sándor, Kodolányi János, Várkonyi Nándor is. Amiképpen egészen sajátos magyar zenei világ létezik Liszt Ferenctől Kurtág Györgyig és tovább, úgy létezik egészen sajátos magyar gondolkodás Hamvas Béláig, Molnár Tamásig elmenően.
A kísérletezés, az archaizálás, egyben a fantasztikus, úttörő törekvések oly különleges ötvözete csillámlik fel ezekben a művekben, amely eltéveszthetetlenül ismerős még akkor is, ha az illető, akinek magyar a tájékozódási nyelve, más nyelven szólal meg. Molnár Tamás egyike e személyeknek, akik mertek gondolkodni – szemben a többséggel, a megrögzött, újabb kori dogmákkal, szemben a szerveződések új törekvésével, amely kisebbségbe kényszerítené az eltérő tájékozódásút, az objektivitásra törekvőt, egyáltalán azt, aki bátran gondolkodik.
Molnár Tamás jelmondata a horatiusi sor lehet: „Sapere aude!” Merj gondolkodni! Neki volt bátorsága gondolkodni az Egyesült Államok idegen légkörében, az európai ideológia groteszk világában és idehaza a rendszerváltás káoszában egyaránt. Kimondhatónak látszik, hogy Hamvas Béla mellett Molnár a leginkább olvasott magyar gondolkodó. Ifjú és felnőtt, művész és szaktudós, bölcsész és technológus egyaránt kézbe veszi könyveit, és több-kevesebb egyetértéssel, olykor akár fenntartásokkal, de elolvassa gondolatait.
Most, mikor eltávozott közülünk, ideje, hogy észrevegyük a gazdagságot, amelyet hátrahagyott. Ideje, hogy felhagyjunk gazdagságunk eltékozlásával. Ideje, hogy összegyűjtsük, amink van. Ideje helyreállítani az intézményt, amely ezt a munkát elvégzi – egyrészt becsületből, másrészt az utódok iránti kötelességből. Ki végzi el ezt a munkát, ha a mi nemzedékünk tétlen marad?
A szerző filozófus, egyetemi tanár, a Thomas Molnar Legacy Project igazgatója
