A kopírozott Brezsnyev lány

Ez az én házam, ez az én palotám – mondja a kilencvenes évek száguldó, oknyomozó sztárriporterének Leonyid Brezsnyev hatvanéves lánya. Az idült alkoholista, múltban élő, szabad szájú Galina sűrű ember, csúnyán fogalmazva olyan anyag, amely, ha nem kontárkodik közbe feleslegesen a rendező, szinte magától működik, csak a kamerának kell őt nyomon követnie. Szenvedése, emlékezése az utolsó porcikájáig hiteles, a sírásban, a részegségében groteszk táncban, böfögéseiben éppúgy, mint nosztalgiázó fényképmutogatásában, édesapja megidézésében. A szovjet pártfőtitkár jobb híján fekete báránynak titulált lánya, alig lépve ki a késő kamaszkorból, megszökött egy nála húsz évvel idősebb cirkuszi artistával. A három férjet elfogyasztó, az életet kényszeres mohósággal és esendőséggel habzsoló asszony földi útját egy Moszkva környéki idegklinikán fejezte be.
A filmbeli Galinát külsejében, gesztikulációjában, böfögésében egy az egyben kopírozó Csákányi Eszter egy kereskedelmi tévéadó show-műsorában tűnik fel Peter Pavlac hazánkban most először bemutatott egyfelvonásosában. Az elmegyógyintézetből a riport elkészítéséig kimenőt kapó Brezsnyev lányt a stúdióban a tizenkettő egy tucat típusú, bármikor klónjára lecserélhető showman fogadja (Molnár Áron), a kivetítőkön időnként utcai riportok futnak: öregek és fiatalok, hazánk apraja-nagyja nyilatkozik Leonyid Iljicsről, szocializmusról, marxizmus-leninizmusról. A vulgárszintet alulról – tisztelet az idősebbek köréből toborozódó néhány kivételnek – sem súroló szövegeken meg kellene rökönyödnünk. A rendezés logikája legalábbis erre számít. Persze tévesen. Mert mi meglepő van abban, hogy az ifjak nagy része sületlenségeket felel a kérdésekre; a láthatatlan riporter is ezt várja eleve, ami mégiscsak a legfényesebb igazolása annak, hogy efféle elcsépelt trükkökkel, mindenki által kívülről fújt szlogenszerű következtetéssel – „a fiataloknak fogalmuk sincs semmiről, ami a múlt” – nem lehet megdöbbenést kelteni. (Azzal inkább lehetne, ha a piercinges, rasztás süvölvényekkel látványosan betanított vitát játszatnának el a hatvanas-hetvenes években népszerű kérdésekről, akár a „hétköznapok forradalmiságáról”, vagy a „kispolgári jólét szocializmust fellazító hatásáról”.) Tetézi ezt néhány szakállas vicc – rosszul elmesélve.
Csákányi Eszter hű mása a Brezsnyev lánynak. Az a fajta utánzótehetség, amellyel Galinát elénk hozza, valóban lenyűgöző. Ennél több azonban nem adatik neki. Talán mert a darab feltűnően csak a külcsínre helyezi a hangsúlyt, semmi mélyebb, a lelki hátteret komolyabban feltáró, az előadást néhány igazán kidolgozott motívumra felfűző gondolat nem szorult, elsősorban a szövegek, a szerkezet hiányosságai miatt a mérték nélküli pezsgőfogyasztás, a szabadszájúság mögé. (Az eredeti Galina ebben mégis hitelesebb lenne.) Show-műsort, illetve annak nyers, muszterváltozatát láthatjuk, üres kérdésekkel, az idült alkoholizmusban szétfolyó, befejezetlen válaszokkal. Az egyetlen, némileg filozofikusabb jelenet Csákányi Eszternek az életről szóló cirkuszi magánszáma. Slussz. A fordító Parti Nagy Lajos nyelvi virtuozitása is hiányzik a szövegekből. A nézővel ugyanakkor furcsa dolgok történnek az egyfelvonásos közben: időnként azon mereng, hogyan lehetne megvágni a túl hoszszúra sikeredett anyagot.
(Peter Pavlac: Dolcsaja vita. Szentendrei teátrum.)