Aluljáró

Szétszórt fecskendők, egy-két véres géz, öszszetaposott pulóverek – a tragédia után már csak ennyi maradt a duisburgi alagútban. Meg huszonegy ember hiánya. A politikusok sablonszerűen nyilatkozzák: ártatlan fiatalok, csak bulizni akartak, kicsit jól érezni magukat. „Boldog fiatalemberek vidám együttléte”, így jellemezte Christian Wulff államfő is a Love Parade-t. E felületes együttérzést csak Eva Herman, az állásából jobboldali nézetei miatt már korábban kirúgott tévés újságírónő merte kiegészíteni. „Ez a vidám együttlét valójában egy hatalmas drog-, alkohol- és szexorgia”, írta blogjában.
Ám amint a fesztivál előtt, úgy a gyászban is a német közélet többsége őszintétlen maradt. Előtte a szeretettel, utána a gyásszal lehetett nagy üzletet csinálni. A bulvárlapok nácizmussal, kegyeletsértéssel vádolták Eva Hermant – de ők maguk szinte tobzódtak az események tálalásában.
Július 24-én végleg véget ért a Love Parade Németországban. A fő szervező, Rainer Schaller a katasztrófa másnapján komoran közölte a sajtóval, hogy többé nem rendeznek technofesztivált német földön. Egy húszéves történet záródott le Duisburgban. Az első felvonulás 1989-ben volt. Egy átmulatott éjszaka után a fiatal, berlini DJ, Matthias Roeingh, azaz „Dr. Motte” néhány barátjával demonstrációt jelentett be a rendőrségnél. A nyolcvanas évek végére azonban már egy fáradt nemzedék lépett így ki az utcákra. Nem kellettek nekik sem apáik baloldali jelszavai, sem nagyapáik konzervatív értékei. Egy nyugat-berlini fiatalnak 1989-ben csak a jelen volt érdekes. Azt akarta átélni, kimerevíteni. Abban akart alászállni. A technozene monoton ritmusa, ősi közösségélménye, eksztatikus hatása ezt kínálta. Drogokkal segítették át magukat egy másik valóságba, ahonnan nem látszik semmi, ahol minden érdektelen – ahová csak a techno zúgása hallatszik el. 1989-ben a nyugat-berlini rendőrség jóváhagyta a bejelentett politikai demonstrációt – és Dr. Motte a társaival együtt felvonulhatott. Nem voltak követeléseik. Az értelmet az érzékszervek győzték le. Apáik még világbékét, katonai leszerelést, a múlt feldolgozását, női egyenjogúságot akartak. A technonemzedék azonban csak szórakozni vágyott. „Béke, barátság, palacsinta”, hirdették gunyorosan saját jelszavukat. Parodizálták a politikát. 1989-ben még százötvenen voltak a bulizók, az idén csupán a halottak és a sebesültek száma meghaladta a félezret.
Ezerkilencszáznyolcvankilenctől majdnem minden évben megrendezték a Love Parade-t. Egyre többen jöttek, egyre többen táncolták végig Berlin belvárosát. Az újraegyesült Németország a tomboló fiatalokban találta meg identitását. Ők lettek az egységes német nemzet felnövekvő ifjúsága. A politikamentes technonemzedék. Persze a felvonulásokat továbbra is tüntetésként jelentették be – így ugyanis a szemetet nem a rendezőnek, hanem a városnak kell eltakarítania.
És Berlin szorgalmasan takarított.
A Love Parade a céltalanná vált német társadalom körmenete lett. Vonagló testek, villogó reklámok, gazdag szponzorok, könnyű drogok, integető politikusok és milliónyi ember. Bár a technokultúra új, a tömeg nagyon is a XX. század létformája. Mindent elnyel. A politika, a kultúra, a sajtó: minden mutatvánnyá, a tömeg szórakoztatásává lesz. A XXI. századra azonban kiderült: amint a gazdaság, úgy a tömeg sem növekedhet fenntartható módon.
A show-ra különösen Németországban volt nagy szükség. A túl filozofikus német lényeget színes műanyaggal pótolták mindenütt a második világháború után. Persze azért nem egészen véletlen, hogy éppen Berlinben, Frankfurtban vagy Zürichben lett olyan népszerű a techno: a tombolásnak, a tömegmámornak megvan a germán hagyománya. A fogyasztói társadalom pusztán a maga érdekei szerint mozgósítja eme ősi ösztönöket.
A technofesztiválok mámorában nincs már civilizáció – csak az ősi, ösztönös ritmus. Mindenki tánca mindenki ellen. A techno előhívja az ember legmélyét, azt, amitől minden politikai elmélet fél: az ösztönöket. A techno visszaveti az embert egy olyan korba, olyan állapotba, amikor még a biológia és nem a morál volt a vezérelv. Nietzsche szerint így született meg a görög tragédia: a dionüszoszi önfeledésben, mámorban, alámerülésben, kilépésben. Ebből a szempontból tehát az, ami az évenkénti felvonulásokon zajlott, csak külsőségeiben új jelenség.
Berlinben 2006-ben rendezték meg az utolsó parádét, a szervezők aztán új helyszín felé néztek. És megtalálták a Ruhr-vidéket, Németország túlzsúfolt, betonszürke, szenes vidékét. Az itt élő, főleg munkás- és bevándorló családok fiataljai számára más mámor nemigen adatik, mint a techno. A kispolgári, poros világból, a munkanélküliség szorításából, a reménytelenség érzéséből, a társadalmi peremről táncolhatták ki magukat az itteniek. Az elgondolás szerint 2007-től öt éven át más-más Ruhr-vidéki városban rendezték volna meg a Love Parade-t. Tavaly azonban Bochum nemet mondott a megtiszteltetésre. „Nincs rá kapacitás”, indokolta a város baloldali polgármestere. Berlinben még volt hozzá hatalmas tér, ahol szétterpeszkedhetett a tömeg, Bochum viszont sűrűn beépített, szűk utcáival nem alkalmas ennyi ember fogadására. Persze Duisburg sem lett volna alkalmas. De itt a techno örvénye még a kereszténydemokrata polgármestert, Adolf Sauerlandot is magával ragadta.
Az idén a piszkosszürke Ruhr-vidék – Pécs és Isztambul mellett – Európa egyik kulturális fővárosa. Kulturálisan azonban nem sokat kínálhat a hajdani bányászvidék. A sík tájban hosszan elnyúló ipari létesítmények bizonyítják: nem éppen itt van Németország kulturális központja. Így attrakcióként maradnak a posztmodern rendezvényközponttá átalakított kohók, a felújított bányásztelepek, a jellegtelen színházak, a szenzációhajhász színházi rendezések, a mindent elborító műanyag – és egy-egy fesztivál, mint amilyen a Love Parade.
Duisburg tehát igent mondott, s egy egykori vasúti rendező pályaudvart ajánlott fel helyszínként. Minden számítás szerint legfeljebb háromszázezer ember férhetett el ott. Miközben minden várakozás milliós tömegről szólt. És a technorajongók valóban szép számban jöttek. Lerészegedve, nekivetkőzve, egyesek bekábítószerezve közelítették meg a városon kívüli területet. Egy szűk alagúton lehetett bemenni. Ez volt az egyetlen be- és kijárat. Egymillió ember számára. A koszos, összefirkált, külvárosi alagútban sötét volt, csak a neonfények világítottak – és a tömeg sűrűsödött. Egy idő után sem előre, sem hátra nem volt már út. Kitört a pánik. A mentőautók is alig tudták megközelíteni a sérülteket, sőt egyes megvadult fiatalok az orvosokra is rátámadtak.
– Azt hittük, mindannyian itt halunk meg – mondja egy tizennégy éves lány.
– Mellettem feküdt, alig lélegzett – emlékezik
vissza egy másik fiatal.
– Meghalt a barátnőm – ordítja egy harmadik, arcán elkenődve a vastag smink.
És közben bent, a rakodó pályaudvaron egymást váltják a DJ-k a színpadon. Tudják, hogy a mámor tragédiába csapott át, de folytatják.
– Nekem mindegy, én szórakozni akarok – nyilatkozza nagy szemekkel egy félmeztelen fiatal bele a kamerába, amikor értesült a halálesetekről.
A német közvélemény még mindig csak a gyászra koncentrál, s nem látja azt a társadalmat, amelyben mindez megtörténhetett. Ahol kultúraként lehet eladni „koszos technofesztiválokat”, dühöng a szélsőbaloldali Junge Welt napilap vezércikke.
A techno egykoron a szabadságról szólt, állítja Dr. Motte. Mára üzletté lett, árucikké, népópiummá. Bekerítették a gazdasági érdekek, mint Duisburgban a kordonok a tömeget. A német társadalommal együtt beszorult a fogyasztás alagútjába. Pánik még nincs, de már sokan kijönnének.