Anyanyelv és hunfalvyzmus

Czakó Gábor írt ezen a címen a Magyar Nemzet 2010. július 22-i számába. Cikkét mondatról mondatra lehetne cáfolni, most csak alapgondolatára kívánok reflektálni. Szerinte a finnugrisztika hatalomtudomány: „Ezt a hatalomtudományi, gondolkodásölő túltengést nevezzük hunfalvyzmusnak”, amelynek hibái és bűnei vannak. Ha jól értem, hibája a történeti-összehasonlító módszer alkalmazása, nem pedig a gyökelmélet segítségével a magyaros észjárás kibontása. Bűne valószínűleg az, hogy nem hajlandó feladni a történeti-összehasonlító módszert, s nem hajlandó egyéb nyelvrokonítási kísérletezésbe belemenni.
Beszéljünk nyíltan.
1. Lakó György professzor már az első finnugrisztikai órán közölte velünk, hogy a nyelvrokonság nem azonos a faji rokonsággal. Ez a tétel minden szakkönyvben olvasható, többek között Zsirai Miklós Finnugor rokonságunk című könyve elején. Egész más rasszba tartozik a lapp, az osztják és a magyar (fényképeket is közöl, a lapp teljesen külön rassz, lappid). A szláv nyelvek rokonsága eléggé nyilvánvaló, tessék megnézni egy bolgárt és egy lengyelt, vagy az indoeurópai nyelveket beszélő népek között egy hindut és egy svédet! Úgyhogy nyugodtan végezzenek antropológiai vizsgálatokat, készítsenek géntérképeket, semmi köze nincs a nyelvrokonsághoz. Vannak és voltak nyelvcserék, keveredések, ezt a szociolingvisztika is tárgyalja. Azt is tanultuk, hogy a finnugor népek zenéjére nem jellemző a pentatónia, zenénket máshol szedtük fel, ezért a zene semmit nem bizonyít a nyelvrokonság vonatkozásában.
2. Nem tudom, miért kell szegény Hunfalvy Pált címkének felhasználni. Nem is ő volt az első, aki hirdette a finnugor rokonságot. A magyar és a vogul–osztják rokonság első följegyzője Aeneas Sylvius Piccolomini, a későbbi II. Pius pápa (1405–1464), s utána sokan jöttek. Az első bizonyító a matematikus-csillagász Sajnovics János az 1770-ben megjelent Demonstratióval. S ott van a csodálatos nyelvtehetség, Reguly Antal, aki az 1840-es években óriási anyagot gyűjtött szinte minden finnugor nyelvből, s akinek vogul anyagát segített feldolgozni a fiatal Hunfalvy Pál.
3. Időközben kibontakozott a történeti-öszszehasonlító nyelvtudomány, kialakultak módszerei, s ezeket a módszereket alkalmazta Hunfalvy, de inkább Budenz (s ezeket a módszereket alkalmazzák a többi nyelvcsalád esetében is). Aki ellenkezőt akar állítani, előbb ezt az építményt kell lerombolnia, ezeket a műveket kell megcáfolnia. Azt javaslom, hogy Czakó Gábor vegye sorra például Franz Bopp művét (őt tekintik az alapítónak, 1816), cáfolja meg a Grimm-törvényeket, vegye sorra a német újgrammatikusok munkásságát, mindenekelőtt cáfolja meg Hermann Paul Prinzipien der Sprachgeschichte című könyvét, azután rátérhet az újabbakra, Theodora Bynon Történeti nyelvészet című könyvére (1977, magyarul: 1997), Szinnyei Nyelvhasonlítására stb., stb., s miután kimutatta hamis voltukat, rátérhet saját (?) elméletének kifejtésére. Ez így szokás. Az sem ártana, ha reflektálna A nyelvrokonságról című könyvre (főszerkesztő Honti László), amely teljesen friss, 2010-ben jelent meg. Tételről tételre. A hangtörvényekre és az analógiára. Azután előállhat a gyökelmélettel, idézem: kor-ker-kör-gör szerinte összefügg. Nem erre mondta annak idején Voltaire, hogy a mássalhangzókkal nem törődnek, a magánhangzók pedig nem számítanak?
4. A finnugor nyelvtudomány „csak azt a szót tekinti magyarnak, amely fellelhető valamely finnugor nyelvben”. Ez nem igaz, ezt senki nem állította. Vannak belső keletkezésű magyar szavak, tömegével. A következő mondat: „E törekvése érdekében a logikát hatályon kívül helyezte: középkorban adatolt magyar szavakat legújabb kori finnugorokból vezet le, s ezekből kohol »ősnyelvet«”. Nos, itt van egy bukfenc. A történeti-összehasonlító nyelvtudomány azért történeti, mert figyelembe veszi az egyes, összehasonlított nyelvek történetét. Ez azt jelenti, hogy a rendelkezésünkre álló legrégibb előfordulásokat kell egybevetni. Ez a logikus. Erre jött rá 1770-ben Sajnovics, ezért közölte a Demonstratióban az akkoriban fellelt Halotti beszédet.
Czakó Gábor aggodalmával egyetértek: nemzeti öntudatunkkal baj van. Szépek azok a törekvések, amelyek felélesztik a honfoglaló magyarok életmódját, én is szeretem párducos Árpádot s hadrontó népe hatalmát. Még szebb volna, ha tisztességesen tanítanák az Árpád-házi királyokat, a középkori Magyarország történetét, amelyre büszkék lehetünk. Olyan sok a tennivaló! Miért kell a finnugor rokonságot támadni: ez is nemzettudatunk része. Szégyellem magam a finnek és az észtek előtt, az ELTE-n tanuló cseremisz és zürjén tanítványaim előtt, ők valóban jó testvérként szeretnek minket.
Sajnos, a finnugor rokonság elleni kirohanás veszélyes is, mert félrevezeti a tájékozatlan embereket, mert tisztességes tudóst hoz rossz hírbe (aki nem tud már védekezni), mert rettenetes anakronizmus, azokra emlékezetet ugyanis, akik hasonló tájékozatlansággal támadták annak idején Sajnovicsot, tiltakozván a „halszagú atyafiság” ellen, meg azokra, akik a történeti-összehasonlító nyelvtudomány kibontakozása előtt a gyökökkel szórakoztak.
Az iskolai nyelvtantanításnak mi köze az egészhez, nem világos. Más a leíró nyelvtan (ezt tanítják az iskolában), más a történeti-összehasonlító nyelvtudomány (ezt az egyetemen tanítják).
Építsük újjá nemzeti tudatunkat, fogjunk öszsze, de ne úgy, hogy belekeverjük a kivagyiságot, más népek – osztjákok, vogulok – lenézését. Építsük újjá nemzeti tudatunkat úgy, hogy átgondoljuk a közoktatást, az alapoktól!

A szerző egyetemi tanár, a nyelvtudományok kandidátusa