Ünnepi játékok, ezt hirdeti már a Budapestről kivezető utak plakátja is, és Veszprém hetedik éve tesz ki magáért. Nem áll be a hagyma- és karfiolfesztiválok sorába, nem sörsátorral csalogat, hanem húzott egy merészet, és a világ legjobbjait hívja. Ezzel drágát is húzott, persze, de meg is kéri az árát: errefelé tízezer forint feletti ülőhelyek máskor nem fordulnának elő. Az ünnepi játékoknak rangja van, már az elsőn Kocsis Zoltán alapozott, de minden évben jönnek a legnagyobb dzsesszisták is, idén Chick Corea. Miénk most a másnap, az operagála éjszakája.
Sajnos, megint a szervezői hideg profizmusé a három pont: ők nem(csak) az eget kémlelték, mint mi délutánig a Dunakanyarban, hanem eleve két színpadot ácsoltak. Veszprémben vagy szél fú, vagy harangoznak, tartja a mondás, de igaz a csöpörgés is. Bakony és Balaton közelségéből félóra alatt zivatar kerekedhet, úgyhogy már délben tudják a stábtagok, hogy nem reszkírozható az érseki palota ölébe, szabadtérre vitt gála. Marad hát az Aréna, a világverő kézisek kényelmes fészke.
Kétezer néző elé itt lép az Operaház muzsikusaiból álló Filharmóniai Társaság Zenekara, akikről legalább az állami szinten viszonylag elsunnyogott Erkel-évben mondassék ki, hogy a legrégibb magyar szimfonikus együttes, alapító karnagyát pedig Ferencnek keresztelték. Sajnos, most kevésbé reputáns dirigens lép eléjük. Mario De Rose ugyan argentin születésű – innen sejtjük, ki ragaszkodott hozzá –, de a világban eddig nem vétette magát észre. (Hét éve történt bécsi letelepedése inkább erősíti, mint cáfolja a megállapítást.) A Pojácák előrebukó, középszürke nyitánya után nézőterünk távoli sarkából az est argentin húzóneve, a kissé megtermetesedett José Cura sétál be, kezében mikrofon, vállán hosszú gézing. Dudorássza a Prológot, amely ugyan baritonszám, de hát elénekelte anno Mario del Monaco is. Ám hol van az a bölényes intenzitás, amely ehhez az esztétizáló, a realizmus és színész belvilágának kapcsolatát feszegető áriának a láttató erejéhez kell? Sehol. Pacsi van viszont a keverőpultos emberrel, kacsintás néhány nézővel, a magasabb fekvésű hangjegyek pedig megkapják a küszöbértékű mezzofortét. Majd jön a kulmináció, amin Cura úgy esik túl, mint majd ma este mindenen: mintha máris járó propellerrel várná a magánrepülő.
Jöhet Canio, Samson vagy Don José, a különc sztártenor elnünükézi mindet. Csak a csúcsokon fújja meg, ott viszont ragyogó, testes, biztos hanggal. Miért? – kérdezheti a közönség azon része, akit nem hoz lázba az éneklésen kívül bármi más színpadi pótcselekvésért izgágán törtető Cura. Miért csap össze mindent, ha birtokában hang és tehetség? Miért nincs meg súlya, fennköltsége a műfajnak, s így mélysége sem? Unja? Fáradt? Beteg? Félne? Miért kell a vezénylő pálcát elmarnia honfitársától, és teátrálisan veszélyeztetni a partnernő tökéletes estéjét? Miért, hogy büszke karmesteri melléküzemága dacára saját éneklésében a kottahűség ismeretlen? Nincs válasz, csak egy többdimenziós példa. A saint-saensi Csókária visszatérésében Samsonnak is íratott pár (jelentéktelen) ütem, ezért Cura mikrofont felejt kinn, majd cipel be, abba dúdolja szólamát (alulintonálva), ám közben csak egyetlen köröző keze marad a zenekarra – s az magától mégis simulékonyabban szól, mint két perce ugyanehelyütt, amikor a „Maestro” még a ritmikus sportgimnasztika öszszes pózát egyszerre bemutatva integetett.
Valaki mégis megmentette az estét, sőt, élménnyé formálta: Komlósi Ildikó. Veronából röpült ide, oda is szállt vissza, mégsem spórolt energiáival. Megbecsülve a közönséget még átvállalni is volt ereje a duettek elvégzetlen oldaláról. Egy szoknyaigazítás a nagyszabású estélyin, és ott áll Carmen; egy villanó tekintet, és már Santuzza van jelen. Ömlik pompás mezzoszopránja, ragyogó és idiomatikus a szöveg, még a bő kézzel szórt hangerő is árnyalt és fokozatmentesen kapcsolt, és oly ívek feszülnek, amelyek hallatán tényleg azt firtatja a hallgató: ha ez az operaéneklés, akkor ott a sármos úr a kitűrt ümögében mit csinál?
A sármos úr ráadást ad, Nessun dorma szól a Turandotból. Pikk-pakk letudja a két versszakot, csak a tartott H érdekli a végén, mert kitalálta, hogy nyaralni fog rajta, és majd közben jól megnézi a karóráját. Hisz késő van, meg a Puccini-darabban is mindenki a hajnalt lesi. És lőn: énektechnikailag bravúros, telibe talált magasságot tesz tönkre e vásári attrakció – márpedig akinek a pojácaság a lényeg, menjen hakniba, ne ünnepi játékok publikuma elé. (De a Víg özvegy rövidke Lippen schweigen duettjének szövegét még oda sem árt megtanulni.)
Veszprém és a nagylelkű támogatók sora még így is ötöst érdemel, azzal a megjegyzéssel: híres sem feltétlen jelent nívót. S ha hazafelé még az aranyhalat is kifogtuk volna, három kívánságot már összeírtam. Kegyesebb időjárást Veszprémnek, Komlósi Ildikóra figyelmesebb Magyarországot, és egy komoly embert, aki megrázza, majd kigyógyítja kóros viszketegségéből a világ tán legszebb hangú tenorját.
(Egy este José Curával és Komlósi Ildikóval – Veszprémi Aréna, 2010. július 29., 20.00.)
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
