Az új médiaszabályozás védelmében

Számos elemző írás jelent meg a júniusban beterjesztett, T/363. számú törvényjavaslatról, a köznyelvben médiaalkotmánynak becézett szövegről. E törvény lenne az alapja az új médiaszabályozásnak, amelynek legfőbb eleme, az új, részletszabályokat tartalmazó médiatörvény állítólag az ősz folyamán készül majd el. A legsúlyosabb kritikákra válaszul a parlament kulturális és sajtóbizottságának elnöke június 23-án nem kevesebb, mint tíz módosító javaslatot nyújtott be, amelyekkel a beterjesztők egyetértenek, így érdemes ezekkel együtt értelmezni az eredeti javaslatot. A javaslattal kapcsolatos kritikus megnyilvánulások egy része meggyőződésem szerint félreértette a beterjesztők szándékait, mások megfontolandó kritikákat fogalmaztak meg. E vitához járulnék hozzá néhány gondolattal.
A beterjesztők szándéka deklaráltan arra irányult, hogy egy általános, alapelvi jellegű szabályozást teremtsen meg. Az első és talán legfontosabb kérdés, hogy mely médiumok tartoznak a javaslat tárgyi hatálya alá. Nos, ezek a „klasszikus” médiaszolgáltatásokon kívül (rádió és televízió) az ún. lekérhető audiovizuális, illetve hangok sorozatából álló tartalmak, a nyomtatott sajtó, valamint a tömegtájékoztatást végző internetes újságok. A lekérhető szolgáltatások szabályozása EU-s kötelezettség, míg a nyomtatott és az online sajtó jelenleg is a sajtótörvény hatálya alá tartozik. Utóbbiról ezt csak a bírói gyakorlat mondta ki eddig, a javaslat így tiszta vizet öntene a pohárba azzal, hogy a tömegtájékoztatást végző, gazdasági vállalkozásként működő online sajtót a jövőben a nyomtatott sajtó analógiájára szabályoznák. A magáncélú blogok, weblapok nem tartoznak a javaslat hatálya alá, mert nem tekinthetők gazdasági szolgáltatásnak.
Kit terhel regisztrációs kötelezettség? A nyilvántartásba vételi kötelezettség jelenleg is létezik a nyomtatott és az online sajtó, valamint a kizárólag kábelen és műholdon terjesztett műsorszolgáltatások esetében (amelyek pályázati úton frekvenciahasználati jogosultságot szereztek, azok eleve szerepelnek a hatósági nyilvántartásban). Ez a kötelezettség – a javaslat tárgyi hatályának megfelelően – újdonságot csak a lekérhető tartalmak esetében jelenthetne majd egy új, részletes médiatörvényben, de mint említettem, ezek szabályozása EU-s kötelezettségeinkből fakad. A nyilvántartásba vételi kötelezettség nem emelhet érdemi akadályt a működés elé, a szolgáltatás megkezdése tartalmi előírások teljesítésétől nem tehető függővé. Ez a sajtószabadság első számú szabálya, és a javaslat nem is sérti ezt meg.
A javaslat tartalmaz általános tartalmi előírásokat. Ezek egyrészt más jogszabályok (az alkotmány, valamint a polgári és a büntető törvénykönyv) által is védett értékek, másrészt e kötelezettségeket a médiaszabályozás valamilyen formában jelenleg is előírja az egyes médiumok számára, azaz újdonságot nem jelentenek. Itt felmerül a kérdés, hogy alkotmányosan megfelelők lehetnek-e a terjesztési platformok (nyomtatott sajtó, internet, televízió, rádió) jellegét figyelembe nem vevő, általános szabályok. Végigtekintve a valamennyi médiumot kötelezni kívánó szabályokon, úgy vélem, azok olyannyira szikár, a jogrendszer számos más pontján is felbukkanó alapvető normákat határoznak meg (alkotmányos rend, emberi méltóság, magánszféra védelme, nyilatkozat visszavonásának joga, gyűlöletkeltés tilalma), hogy valamennyi típusú médium számára alkotmányosan előírhatók. Másfelől számos szabály (kiegyensúlyozott tájékoztatás, sajtó-helyreigazítás, gyermekvédelem) differenciál az egyes médiumok között, és jellegüktől függően eltérő kötelezettségeket állapít meg számukra. Ezen alapvető elveket valamennyi jogszabály az absztrakció igen magas fokán tartalmazza, és a hatósági, valamint a bírói, alkotmánybírósági gyakorlat feladata, hogy pontos, konkrét jelentésüket meghatározza (szerencsére e munkát nagyobb részben a jelenlegi törvények értelmezése során már elvégezték).
A javaslatban foglalt kötelezettség – a közzétett kritikák egy részével ellentétben – nem jelenti azt, hogy mindenkinek, így a tematikus műsort szolgáltatóknak is kötelező a tájékoztatás. A tájékoztatás általános kötelezettségét a hatályos törvények is tartalmazzák, ez pusztán egy általános, deklaratív, a média közérdekű feladatát megállapító szabály, amely az államra rója azon feladatot, hogy segédkezzen a médiapiac esetleges működési zavarainak elhárításában (azaz a piaci monopólium megakadályozása és más eszközök révén biztosítsa polgárainak megfelelő tájékoztatáshoz való jogát).
A kiegyensúlyozott tájékoztatás szabálya kizárólag a hagyományos és – ez újdonság – a lekérhető televíziós, illetve rádiós műsorszolgáltatásokat kötelezi, de közülük is csak azokat, amelyek végeznek tájékoztatási tevékenységet. Ez az előírás hatókörének technikai fejlődés okozta kibővülése, amely elvi alapjait tekintve megegyezik a hatályos szabályozással. A nyomtatott és az online sajtó természetesen továbbra is maradhat „pártos”.
A nyilatkozatok visszavonását megengedő szabály nyugodtan viselhetné a „lex Mónika” vagy „lex Joshi” címet (bár, ironikus módon, már egyik műsor sem létezik). E műsorok voltak azok, amelyek a beszámolók szerint visszaéltek meghívott vendégeik hozzájárulásával az elkészült felvételek közzétételére vonatkozóan. A javaslat azért is fontos, mert egyfelől megtiltja a közszereplő politikusoknak, hivatalos személyeknek, hogy visszavonják közügyekben megtett nyilatkozatukat, másfelől pedig megengedi a kisembernek, hogy megtiltsa a közlést, ha utólag úgy véli, visszaéltek hozzájárulásával.
Vesztegessünk néhány szót a híres-hírhedt helyreigazításra, vagy más néven válaszadási jogra! Az első kritikák úgy vélték, e szabállyal eljöhet a sztálinista sajtószabadság ideje, és ezentúl minden vitatott véleményt válaszcikk közzététele követhet majd.
A módosítások után jelenleg javasolt szöveg lényegében megegyezik a sajtó-helyreigazítás hatályos rendelkezéseivel. Az újdonság csak abban van, hogy a javaslat tárgyi hatályára tekintettel a jövőben az online és a lekérhető tartalmak esetében is lehetne élni ezzel a joggal, valamint némileg lerövidülnének az eljárási határidők. A helyreigazítás jogintézményének áthelyezését a Ptk.-ból a médiaszabályozásba az indokolja, hogy a helyreigazítás képes elősegíteni a polgárok megfelelő tájékoztatáshoz való jogának érvényesülését. Ugyanis, ha egy hamis állítás megjelenik a sajtóban, az olvasó/néző/hallgató hamarosan értesül a valós tényről és a jogsértő vélemény cáfolatáról is. Ez közérdekűvé emeli a jogintézményt, így nem tekinthető pusztán vagy elsődlegesen személyiségvédelmi eszköznek.
(Az eredeti javaslat e jogosultság kiterjesztését célozza, de – eltérően a vitában felidézett lex Répássytól – kizárólag akkor, ha egy értékelés, vélemény az abban szereplő fél becsületét vagy emberi méltóságát sérti. Ebből következett volna, hogy – tekintettel az Alkotmánybíróság és a rendes bíróságok gyakorlatára – a közéleti szereplők csak szigorú korlátok között élhettek volna e jogukkal. Az eredeti javaslat szemmel láthatóan törekedett arra, hogy a lex Répássy után született alkotmánybírósági határozatban foglaltak szerint elkerülje az alkotmányellenességet.)
A javaslatban szerepel néhány progresszív, a sajtó mozgásterét bővítő elem is. A szöveg védené például az oknyomozó újságírást. A jövőben nem lenne büntethető azon újságíró, aki bűncselekmény vagy más közérdekű információ felderítése érdekében maga is jogsértést követ el, ha az a közérdekhez képest nem aránytalan. Ugyanakkor alaptalan azon aggály, amely szerint ez széles körű felhatalmazást ad az újságírónak mások magánéletében való vájkálásra vagy államtitkok megsértésére – az általa elkövetett jogsértés csak az információ közérdekűségével arányos lehet.
A javaslat megteremtené a sajtó információforrásainak védelmét. A jövőben az újságírók mentesülhetnek a jogi eljárásokban a tanúzási kötelezettség alól, ha a megszerzett információ közérdeket szolgált, és a forrással titoktartási megállapodást kötöttek. Ez az előírás már régóta él a strasbourgi európai emberi jogi bíróság gyakorlatában, és bár nálunk meglehetősen ritka az efféle oknyomozás a sajtóban, ennek jogi megengedettsége, lehetőségei legalábbis tágulnának.
Ami nemzetközi szinten is nóvum (és gyakorlati alkalmazása persze kérdéses), az a szerkesztői és újságírói szabadság védelmét szolgáló javaslat. Az újságírót és a szerkesztőt ez alapján védelem illetné meg a tulajdonosi vagy támogatói (reklámozói, szponzorálói) nyomással szemben. Külföldön ennek az ún. „belső sajtószabadságnak” komoly irodalma van, de nyilván e törvényi felhatalmazással együtt sem lenne könnyű az újságírói autonómiát csorbító utasítások végrehajtásának megtagadása. E szabály a független, becsületes, befolyásolhatatlan sajtó ideáját tartja szem előtt, ennyiben (feltehetően tudatosan) kissé naiv – ugyanakkor elsősorban az újságírókon múlik, mit és hogyan tesznek szabadságuk érdekében.

A szerző médiajogász, egyetemi adjunktus
(Pázmány Péter Katolikus Egyetem)