Combhús

Micsoda ostobaság: a hagyományt nem kell őrizni, az van! – dohogott valaki a múlt hétvégén összesereglett bugaci kurultájon, azaz törzsi gyűlésen, amikor a színpadi konferanszié hagyományőrző csoportokat mutatott be. Bár valóban röpködtek olyan mondatok a parlagfűbundába öltözött alföldi pusztán, amelyektől az embernek a levegőben maradt a lába („Országosan 8 óra 55 perc van”; „Turulos vagy trianonos korsót szeretne?”; „Végre egy igazi sastoll!”; „Azt mondta a szpíker… – de beszéljünk magyarul: azt mondta a kommentátor!”; „Nyíllövési rekordkísérletnek izgulhatunk”); s bár valóban kissé disszonánsnak tetszett a különféle fekete és terepszínű egyenruhás „hagyományőrzők” föl-alá masírozása, a mégis fejetlenség meg a vietnami papucshoz húzott Árpád-sávos zokni – aki eljött a háromnapos rendezvényre, azért magától értetődően érezhette magát úgy, mintha a Feszty-körképbe csöppent volna. Annak minden pátoszával, romantikájával és elszántságával.
Postások, régészhallgatók, üzletemberek, háztartásbeli asszonyságok, kézművesek gyűltek össze a nyugati végektől a régi Magyarország keleti határaiig, hogy három napra visszaröpítsék a bugaci rónaságot – keresve sem találni tökéletesebb helyszínt! – a honfoglalás korába, netán még korábbra. Jókora jurtatábor nőtt ki a fűből, füst szállt a sátrak fölött, miközben bőrpáncélos lovas íjászok vágtattak a küzdőtérre; a láthatár szélén mélykék gatyás, bő inges, pörge kalapos csikósok ülték meg lovukat semmihez sem fogható méltósággal, hogy aki a távolba nézett, megtudhatta, milyen az, ha a puszta igazán puszta. (Meg hogy a karikás ostort nem csak újságírók „fegyelmezésére” lehet használni.) És a hétköznapokat kiskosztümben vagy öltönyben, miniszoknyában vagy farmerban rovó hétköznapi magyarok azt mutatták meg, mekkora öröm és összetartó erő van az átváltozás szertartásában.
Néptáncos koromból tudom, milyen erőfeszítést igényel egy kacifántosabb gyimesi csángó viselet vagy egy somogyi pásztorgúnya fel-le vétele. Nem beszélve a még kacifántosabb mozgásformák színpadi előadásáról, miközben a bő gatya rátekeredik az ember lábára, a széles csángó derékszíj önálló táncot jár, olykor éppen a legszebb mozdulatokat téve bumfordivá. De a legnehezebb, hogy e mára előadói jelmezzé vált ruhadarabokat nem elég fölvenni – viselni kell őket. Aki gyimesi viseletet vesz, annak néhány órára csángóvá kell változnia – mint egyik tanárom mondta: azzal a súllyal táncolva a lassú magyarost, mintha a nap nehezedne a vállára –, aki somogyit, annak rideg kanásszá, mely kanász fokosával hasít ki combjából egy szelet húst „ezen marakodjatok, kutyák!” kiáltással, amikor társai egymás torkának ugranak.
A bugaci kurultáj honfoglaló magyarjai efféle átváltozásokban születtek meg. Civilek, akik szabad idejükben könyvtárakat olvastak ki (ha volna erről persze könyvtárnyi szakirodalom), hogy rekonstruálni tudják a régi harci, szakrális vagy paraszti öltözékeket. Kutattak, búvárkodtak, rajzolgattak – majd adott esetben sok százezer forintot áldoztak arra, hogy saját kezükkel, övveretről övveretre elkészíthessék azt a viseletet, amelynek csaknem ezer éve „magva szakadt”. S amikor azt néhány napra magukra ölthetik a harmincfokos tűző napon, a fojtogató pusztai porban, és bemutathatják évről évre tökéletesedő harci-lovas-táltos-fazekas készségeiket, és üdvözült mosollyal jönnek-mennek a jurtatábor utcácskáin egyre nagyobb és egyre igényesebb gyülekezetet formálva – nos, akkor talán már nem is kérdéses, kell-e, érdemes-e őrizni a hagyományt.
Hogy legyen.