Tagadhatatlan, Böszörményi Gyula Rémálom-regényeiben (címük könnyen megjegyezhető: 9… 8… 7… 6… 5… 4… 3… 2… 1…) túl sokszor fordul elő, hogy valaki nedves hajtincset simít félre egy másik ember homlokából. Túl sok a gyönyörű, hűvös, természetfeletti erővel bíró miniszoknyás nő, a torz testben ferde hajlamokat hordozó gonosz, a majdnem elcsattant csók és a flegma párbeszéd. Valamint a csaj és a srác főnév.
Ennek ellenére van valami, ami markánsan megkülönbözteti a trilógiát a könyvpiacot manapság elárasztó bárgyú kamaszfantasyktől. Gyula bátyó – ahogy rajongói szólítják – ugyanis, szemben azokkal, akik csak még egy bőrt akarnak lehúzni a kamaszok vámpírok iránt érzett rajongásáról, valódi félelmeket tár fel, akkor is, amikor maga teremtette univerzumában hat méterrel a valóság felett lebeg acélkék tollas angyalszárnyakon.
– Azokról a fiatalokról akartam írni, akik pocsékul érzik magukat ebben a világban – mondta a szerző lapunknak egy Budapesten tartott író-olvasó találkozón, hozzátéve, hogy maga is könyvének célközönsége lehetne.
A József Attila-díjas írót kétéves korában izomsorvadással járó betegség támadta meg: súlyos mozgássérült lett. Időközben széthullott a családja, s emiatt évekig egészségügyi gyermekotthonban várta sorsa jobbra fordulását.
Gyula bátyó történetfolyama egyszerre valós és kitalált Budapesten játszódik, amelyben a Lilith nevű grufti küzd a várost megszálló Fenevad ellen, aki rászabadította démonait az emberek világára. Ezek a lények, típusuktól függően, alkoholizmusra, huligánkodásra késztetik a megszállt gazdatesteket. Akad azonban olyan féreg is, amelynek irányítása alatt a vásárlás rabjává válik az ember. S a feszültség oka? Nos, Böszörményi szerint a mai felnőttek s az elmúlt néhány generáció pokoli hellyé tette ezt az országot, főleg a fővárost. Ezek az emberek a hatvanas években, korlátozott lehetőségek keretei közt tengetett fiatalkorukban ugyanis „beálltak a szürkék közé”.
– Aztán jött a változás – fejtegeti –, és mi 1989-ben azt hittük, tudjuk, milyen a kapitalista szabadság, s csak mostanában kezdjük megérteni, mekkorát tévedtünk! Zavarodottságunkban, kapkodásunkban pedig idegbeteg, széteső, nyegle és gátlástalan politikusaink által erkölcsi romhalmazzá hazudozott országot „teremtettünk”, ahol a józan észt kiröhögik, a hőbörgést és gyűlölködést istenítik.
A szerző saját bevallása szerint nem szakértője az angolul gothicnak vagy darknak, magyarul egyre inkább gótnak nevezett szubkultúrának, ám hősei és rajongói is többnyire ezt a világot képviselik.
A gót irányzat terjedése a nem szakavatottaknak is szembetűnhetett az utóbbi években: a korábban már lefutottnak tűnő vámpíros filmek reneszánszukat élik. Az újabb és újabb mozik és tévésorozatok elsősorban a tinédzserek körében népszerűek, és a szülők sokszor nem tudják, hogy egy-egy ilyen alkotás már egy létező szubkultúra kliséit erősíti vagy emeli éppen a fősodor szórakoztatóipar eszköztárába.
Ha meg akarjuk határozni, mi is e szubkultúra lényege, rögtön a névnél probléma adódik. Hogy is fordítsuk magyarra? Gótnak? Vagy legyen a helyes írásmód goth vagy gothic az angol elnevezést követve? A gothic szó magyar megfelelője: gótikus – és sokan, itthon és külföldön egyaránt, valóban a középkori gótikával hozzák összefüggésbe az irányzatot. Hiszen Európa nagy korszaka is egyebek mellett érzelmi telítettségéről, túldíszítettségéről, az élet és a halál viszonyának szüntelen elemzéséről nevezetes. Mások azonban a kora középkori harcos népcsoport, a Rómát is befolyásuk alá vonó gótoktól származtatják a szubkultúra nevét. Igazolásul a gothic mozgalomban kedvelt germán eredetű szimbólumokat szokták fölemlegetni. Ezek közül leggyakrabban a Sonnenrad, a napkerék tűnik fel, mely miatt főleg Németországban komoly támadások érik a gótokat, a balliberális értelmiség ugyanis náci motívumnak tartja ezt a jelképet.
Az általánosan elfogadott nézet szerint a gót irányzat Európában a hetvenes évek közepe és vége felé kifulladni látszó punk irányzatból nőtte ki magát, annak is értelmiségi részéből, amely nem tudott megbarátkozni a társadalom új értékeivel. De érezhető rajta a glam és underground rock hatása éppúgy, mint a világszerte erőre kapó, úgynevezett technopogány és boszorkányegyházak befolyása is. A mai gótot pedig már a népzene, a komolyzene és a heavy metal is befolyásolja.
A kívülállóban felmerül a XVIII–XIX. század romantikájával való párhuzam is, amikor Goethe regénye, Az ifjú Werther szenvedései után egy-két elborultabb fiatal a regényhős öltözködését és öngyilkosságát is példának tekintette. Így vagy úgy, mint megannyi szubkultúrában, ebben is fontos a lázadó attitűd, az elutasítás mozzanata. Más kérdés, hogy ez az elutasítás egy elképzelt, múltbeli világba való elvágyódást is kifejez. Ahogy a romantikusok közül sokan, a mai gótok is a középkor iránt éreznek nosztalgiát, de azt kizárólag az arisztokrácia által megtestesített eszményekkel kapcsolják össze.
– Olyat nemigen látsz, hogy valaki a jobbágyok sorsát szeretné idealizálni – véli Bence, aki DJ-ként dolgozik egy szadomazo igényeket kielégítő kávézóban, Pesten. A férfi, aki ma már nem vallja gótnak magát, évekkel ezelőtt részt vett a Gyár nevű szórakozóhely megalapításában.
– Akkoriban úgy éreztük, kell egy hely, ahol a gótok szájízének megfelelően hangolják a bulikat – meséli.
A kávézóban a sör hideg, a rózsaszín hajú pincérnő kedves, és fél óra múlva már a kalitkából figyelő, lasztexruhába bújtatott plüssmedve sem olyan félelmetes. Elvégre ketrecben van. Míg Bence megkéri a személyzetet, hogy mutassanak ízelítőt az igaz gothic zenéből, elmondja, a szubkultúrának az az ortodox vonulata, mely pár éve még létezett, itthon gyakorlatilag eltűnt. Véleménye szerint azok, akik tudnak azonosulni a gothickal, halál utáni vágyódásuk ellenére is gyakran boldogabb, érzelmileg és szellemileg is tejesebb életet élő emberek, mint a köztünk járó, „kockás inges, élőholt bürokraták”. Ennek ellenére, bár hosszú vörös hajával, halovány arcszínével és világítóan világos szemével hajdanán a dekadens irányzat hívei közül sokaknak volt a példaképe, ma már nem tekinti magát az irányzat valódi képviselőjének.
– Korábban viseltem ugyan a ruhákat, de ez soha nem elégített ki. Nem szeretem becsapni magam. Megbarátkoztam a gondolattal, hogy úgy éljem, használjam a világot, ahogy körülvesz.
És hogy milyen is ez a Gyár nevű hely? Egyik szombat este magunk is megpróbáltuk felfedezni. Még a langyos nyári éjszakában is hosszú az út a Boráros tértől a város – mennyivel helyesebb volna azt írni: a társadalom! – szélére. Amikor az éjszakai buszról leszállunk, régi gyárépületek, szerelőcsarnokok az egyik oldalon, elhagyottnak tűnő vasúti sínpálya a másikon. Nem éppen felemelő a környezet, de tökéletes díszlet, ha az ember elvont, a világból kivonulni vágyó lelkek számára akar templomot emelni. Mert a Gyár több, mint egyszerű szórakozóhely – mondták nekünk néhányan a gótikus szcéna tagjai közül. Szerintük ez a nagyjából tornateremnyi, sötét küllemű zenebarlang programjaival összehozza és együtt tartja az excentrikus viktoriánustól az ortodox gótokon át a cyberig terjedő közösség tagjait. Diszkó és kultuszhely ez egyben, melyre marcona legények vigyáznak, s ahol akkor indul be az élet igazán, mikor legtöbbünk már az álmok világában keresi a mindennapos hajsza után a megnyugvást.
Az álmok ide is elkísérnek: olyannyira, hogy az ajtón belépve rögvest szürrealista agyszülemény szereplőinek érezzük magunkat. Feketével, fehérrel, vörössel mázolt arcok, csipkés, bakancsos, kecses mozgású fiúk és lányok kavargó egyvelege vesz körül. A laza sörözésnek itt nincs helye. Inkább a bor dívik, abból is a vörös, mely a kajánul kacagó művámpírok szája szélén úgy csorog le, mintha egyéjszakás hitvesük vére lenne. Mások poharát a bohém francia költők megénekelte zöld tündér töltötte meg smaragd színű nedűjével – vajon ki lehet, aki ennél is szörnyűbb látomásra szomjazik? Eközben a zene dübörög, csak egy-egy szavát értjük a szövegnek, olyanokat, mint szenvedés, szerelem, sátán, vér.
Utóbbiból az egyik sarokban meghúzódó társaság poharába is kijut. Rozsdamentes acélból készült díszes tőrrel vágják meg egymást, hogy vérüket elvegyítve a borral koktélt keverjenek maguknak. Az együtt létezés azonban itt sem társul együttérzéssel: megtermett, húszas éveiben járó fiatal férfi nézi mély megvetéssel a vámpírszeánszot. Mint később megtudjuk, ő a farkasemberek közé tartozik, s esküdt ellensége a Lilith-követőknek. A leszámolás azonban elmarad. Ki tudja, talán a sötétség templomában sem illik fegyvert rántani…
A gótok nem csak a múltat idealizálják. Egy magát buddhista indusztriális gótként definiáló fiú már tizenkét éves kora óta érdeklődik az extrém irányzatok iránt. Volt már (gör-) deszkás, diszkós és punk, de mindig érezte, hogy „túlságosan beleolvad a környezetébe”. Úgy sejtette, ennél kell, hogy legyen valami több! Elmondása alapján a hozzá hasonló indusztriális gótok a jövőhöz, leginkább a Luc Besson rendezte Az ötödik elem című filmben megjelenített világhoz vonzódnak. Elfogadták már, hogy az emberiség tönkretette a környezetét, erre utal a szubkultúra tagjai által hordott egészségügyi arcmaszk, illetve a fiú ruhatárának állandó kellékét alkotó hegesztőszemüveg, amely nélkül, ugyebár, már nem lehet az égre nézni. Elmagyarázta, hol lehet venni és hogyan lehet feltenni a műrasztát (fonott hajviselet), amelyből ő előbb zöld-feketét hordott, aztán fekete-fehérre cserélte. Hosszasan meséli, hogy öltözékének többi részét honnan lehet beszerezni, és mi mennyibe kerül.
Mindebből már sejthető, hogy mint megannyi lázadó szubkultúra, a gót stílus is kitűnő üzlet, így nehéz nem annak részének tekinteni, amiből a lázadók éppen szeretnének kivonulni. Annyi bizonyos, hazánkban sem kétforintos mulatság a hiteles indusztriális gót külső. Egy valódi platformcipőért, amely leginkább egy csótánytaposó és egy szadomazo csizma buja nászából születhetett, több mint harmincezer forintot is elkérnek.
Az interneten böngészve pillanatok alatt felsejlik előttünk egy egész kis iparág, amely erre a szubkultúrára épül. Magyarországon ennek ellenére szegényes a kínálat: bár a kilencvenes években több szabóságot, varrónőt is eltartott a gót mozgalom, mára néhány üzlet maradt csak, így az egyedi ruhaneműket többnyire külföldről kell beszerezni. Néhány hazai, rockereket, punkokat kiszolgáló üzlet ugyan forgalmaz gót ruházatot és kellékeket, ám a korai húszas éveiben járó Mina, a gót öltözködés egyik híve úgy véli, aki komolyan veszi magát, az fellapozza a szaknévsort, keres egy varrónőt, és lerajzolja neki, mit is szeretne.
Az aprólékos, extrém munkákat azonban csak kevesen vállalják el, s ők is borsos árat kérnek érte. Mindent összevéve a lábbelitől a tollakkal ékesített fejdíszig 150–200 ezer forintba is kerülhet, amit egy igazi gót magára aggat – már amennyiben webshopban vásárol. Ha varratja a ruháit, a feléből is kijöhet, ám ennél kevesebből szinte lehetetlen igényes gót öltözéket beszerezni.
Hogy mekkora vásárlói kört jelent ez az irányzat? Magyarországra vonatkozó hiteles adatok erre vonatkozóan nincsenek, a kérdéssel kapcsolatban egy, a kilencvenes évek végén íródott német tanulmány szolgálhat némi információval. Eszerint a mozgalomnak mintegy hatvanezer követője volt akkor Németországban: az életkor szerinti megoszlást tekintve 14 és negyven év közöttiek, de a gerincet a 16–24 év közöttiek alkották. Ennek többszörösét teszi ki az Egyesült Államokban élő gótok száma. A dolgozat egyébként arra is rámutat, hogy az irányzathoz kapcsolódó zenei kiadványok iránti kereslet messze felülmúlja a ruhákét és egyéb kiegészítőkét, ugyanis négyszer-ötször többen hallgatnak gót lemezeket, mint ahányan külsőségekben is vállalják a stílust. Beszédes szám az is, hogy a világ egyik legnagyobb gót zenei találkozóját, a lipcsei Wave-Gothic-Treffent akkoriban 18 ezren keresték fel; többen Ausztráliából vagy éppen Japánból utaztak Európába az alig egyhetes ramazurira.
Ilyenkor az egyébként csendes városka nyüzsgő „temetővé” válik. Aki igazán stílusos, és megengedheti magának, halottaskocsival érkezik.
Jóképű vérszívók
Alig akadt olyan időszak a modern film történetében, amikor a tömegeket hidegen hagyták volna a vámpírok történetei. Ám a filmvásznon megjelenített figura jelentős változásokon ment át az idők során, manapság pedig a korábbi évtizedeknél is intenzívebb vámpírkultusznak lehetünk a tanúi.
Nehéz lenne pontos összesítést készíteni, de egyes statisztikák szerint angolszász nyelvterületen csak idén tizenkilenc, tavaly pedig több mint negyven ilyen témájú film készült, de egyik nézettsége sem közelíti meg az utóbbi idők vámpírfilmetalonjának számító Alkonyat-saga (The Twilight Saga) sikerét. A rajongók örömére jövőre várhatóan legalább tíz újabb vámpíros film születik.
Hogy mekkora üzletet jelent az amerikai divatdiktátorok számára a vámpírkultusz, jól érzékelteti, hogy a Stephanie Meyer regényéből készített sorozat első része, amelyet 2008-ban mutattak be, csupán az Egyesült Államokban egyetlen hét alatt 70,6 millió, az első három rész összesen pedig mintegy másfél milliárd dollárt hozott a készítők konyhájára.
Azt, hogy a filmekhez kapcsolódó kiegészítők, a szereplők képeivel díszített szendvicses dobozok, ruhaneműk, füzetek mennyit tettek hozzá a hatalmas bevételhez, még senki sem merte felbecsülni, de bízvást hihetjük: a szorzó sokszoros. Az elemzők szerint a Twilight népszerűsége csak a Harry Potter, a Gyűrűk Ura és a Star Wars sorozatokéval mérhető össze. Ehhez foghatót vámpírokból még nem sikerült kicsikarni, noha a kilencvenes években Hollywood próbálkozott már egy másik regényciklus, Anne Rice Vámpírkrónikákjának filmre vitelével. Az Interjú a vámpírral sikere azonban eltörpül a Stephanie Meyer-féle Alkonyaté mellett – a folytatás, A kárhozottak királynője pedig egyértelmű bukás volt. Anne Rice persze aligha szomorkodott emiatt: ha vetünk egy pillantást az írónő bibliográfiájára, láthatjuk, jobbára csak vámpíros könyveiből él, ami azt illeti, nem is rosszul.
A mozifilmek mellett számtalan sorozat is merít a vámpírkultuszból. Ebben a műfajban az 1997 és 2003 közt futtatott, szintén a fiatalabb generációkat célzó Buffy, a vámpírok réme volt az úttörő. Jelenleg angolszász területeken vagy négy hasonló témájú sorozat látható. Közülük a legnépszerűbb a hazánkban is bemutatott Inni és élni hagyni (True Blood).
A mai filmek vámpírjai azonban nemige
