Étel és irodalom

Láttam én már jó barátokat csaknem ölre menni a lecsó receptje miatt – mondja, és írja könyvében barátunk, Fehér Béla, aki rendes évi alkotó szabadságát tölti Balaton-parti rejtekhelyén. Elmélyült állapotára mi sem jellemzőbb, mint hogy – állítása szerint – még a vele élő szúnyogok sem tudják zavarni, már megszokták egymást. Egy napra azért csak félretette a készülő munkát, és átrándult a Művészetek Völgyébe, mert meghívták egy főzéssel egybekötött irodalmi szereplésre. Szerintem kényes dolog ilyen direkt módon összekapcsolni a két tevékenységet, a főzés legalább olyan odaadó figyelmet követel meg, mint a közönség előtti beszélgetés, az egyidejűség kockázata fenn is forgott: miközben a szerző részletet olvasott fel gasztronómiai tárgyú írásából, a szalonna kisült zsírjában párolódó hagyma kissé odakapott a bogrács oldalához. Ettől akár megkeseredhetett volna az étel, de hála istennek a kozmálódás nem volt veszélyes, egyébként sem Fehér Béla főzte a nyilvános lecsót, hanem író kollégája, Cserna-Szabó András. Miközben a lecsó a lassú tűzön rotyogott, a mi Bélánk megpróbálta lerántani a leplet e nagyszerű, jellemzően nyári étel titkairól.
Ki gondolná, hogy a legtöbb ember által ősi magyar éteknek tartott lecsó fényes karrierje alig több, mint fél évszázada kezdődött. A magyar nyelv történeti etimológiai szótára szerint a lecsó szó 1940-ben szerepelt első ízben nyomtatásban, Fehér Béla az Új Idők 1931. évi receptkönyvében bukkant rá az eddig ismert legkorábbi előfordulására, ha valaki ennél régebbi, hitelt érdemlő megjelenéséről tud, kérjük, írja meg szerkesztőségünknek. Maga a lecsó szó eredetét és jelentését is homály fedi, a legerősebb gyanú a Balkán felé irányul, kétségtelen, hogy a szerbek és szomszédaik körében kedveltek az ehhez hasonló, sült-pirított zöldséges, djuvecsszerű, rácos jellegű ételek. A rejtélyes eredetnél fontosabb azonban az a tény, hogy ez az ételféleség (is) nálunk, a mi környezetünkben találta meg az igazi hazáját, a kitűnő magyar paprikafélék – mint például a bogyiszlói vagy a kalocsai és szegedi fűszer –, a zamatos makói hagyma, meg a régi fajta – sajnos szintén kiszorulóban lévő – alföldi paradicsomok pompás összhangot alkotnak a lecsó harmóniájához. Nem szólva a remek hazai szalonna, kolbász és más füstölt húsféleségekről, amelyek végül is e zöldségétel velejét adják. Szintén szép igyekezet, ahogyan a lecsót a legkülönbözőbb egyéni ötletetekkel, „hozzáadott értékekkel” próbálják gazdagítani, színesebbé, változatosabbá varázsolni a magyarok, például gombát, zöldbabot, tököt, padlizsánt adva hozzá. Vége-hossza nincs a titkos és nyilvános recepteknek, amelyek fölött valóban akár tettlegességig fajulhat el egy szimpla, sógorok közti presztízsvita.
A szóban forgó irodalmi eseményt cseppet sem fenyegette ilyesféle veszély, a kapolcsi Bookfenc-udvar repkénnyel, trombitafolyondárral befutott öreg falai és a könyvesház közt kedélyesen zajlott az írók és olvasók találkozója. Még Fehér Béla rémisztő horoszkópjóslatai sem tudták lenyomni az alkonyi hangulatot. A valóságossal párhuzamosan ért véget a verbális főzés, épp amire elkészült a Cserna-Szabó-féle kolbászos lecsó, addigra lakott jól a hallgatóság irodalommal. Szerkesztőségünk hivatalos VIP-kutyáját, Csergét szintén jobban izgatták a bogrács felől terjengő illatok, mint az irodalom.